Dødheimsgard Interjú

Print Friendly, PDF & Email

2015. Sze 15, 9:37 :

(scroll down for English Version)

A Dødheimsgard frontemberét, Yusaf Parvez-t (Vicotnik-ot) kérdezgette a Kronos Mortus a zenekar új albumáról és mindenféle egyébről.

KM: Az utolsó, ötödik stúdióalbumotokat idén, 2015-ben mutattátok be. Milyen volt a fogadtatása, milyenek voltak a visszajelzések, elégedettek vagytok az elért eredménnyel?

YP: Ó, hogyne! Nagyon elégedett vagyok a visszajelzésekkel, bár igazából nem nagyon követtem az eladásokat. Nem tudom pontosan, hogy milyenek az eladások, de láttam a lemezkritikákat. Nekem úgy tűnik, hogy ez az album mintegy kényszeríti az embereket, hogy analitikusak legyenek, és éppen ez az, amit szeretnék. Ez nem csak egy jó kis metál, vagy egy jó kis zene, ez megpróbál ki is hozni valamit az emberekből, és hogy ez megtörténhessen, abba nekik erőt kell fektetniük. Amikor olvastam a lemezkritikákat, láttam, hogy az íróik meglehetősen küzdöttek vele, hogy egyáltalán mi a szar is ez az egész? És az egy nagyon jó kiindulópont egy írónak, egy újságírónak, ha küzdenie kell valamivel. Ha írnom kéne erről az albumról, nagy gondban lennék, mivel semmi értelme, nincsenek igazi dalai, 15 perces dalok vannak rajta. Lemezkritika szempontjából borzalmas, de én szeretem.

KM: Ez azt jelenti, hogy az első albumotok, a Kronet Til Konge óta a megfelelő irányba mentek?

YP: Úgy gondolod?

KM: Hát nekem megvan rá a magam válasza, de igazából a tiéd érdekel. Az én válaszom az, hogy “természetesen igen”.

YP: Hát nézd, a Kronet Til Konge és az A Umbre Omega albumok teljesen függetlenek egymástól, minden albumunk teljesen különböző és ez teszi őket különlegessé. Mi soha nem ismételtük meg semmilyen albuunkat. Minden egyes albumnak teljesen egyedülállónak kellene lennie.

KM: Ki a zenei agy a Dødheimsgard mögött? Ki a fő zeneíró, ki felelős az egész zenéért? Mindent együtt komponáltok, vagy pedig vannak emberek, akik a húzóerőt adják?

YP: Hát nagyjából 1997 óta én vagyok a zene központja. De tudod, minden megváltozhat, és persze a Dødheimsgard az én gyermekem, aminek gondját viselem. De természetsen megvan a lehetőség minden input számára. Mindez csak úgy alakult. Te csak ülsz otthon, mint egyedüli zeneíró, időnként akár unatkozva, és együtt élsz ezzel, együtt élsz a magánnyal. Együtt élsz azzal, hogy csak ott ülsz magadban. Késő éjszakákon keresztül írod a zenét, és ez lassan egyfajta rituálévá válik. Aztán idővel belejössz a zeneírásba, rejtélyes leszel, magányos leszel, és persze idővel kialakul egyfajta harmónia ezen két-három érzés között.

KM: Értem. Úgy gondolom, hogy a következő kérdés teljsen adja magát: mi a motivációd: táj, zene, film?

YP: Bármi… persze számít, hogy ki vagy, keresztény, muzulmán, szimplán ateista, te, ő, én. Mindenfajta, a világról alkotott észlelés itt van bennünk. És ott is volt mindig. Még akkor is, ha mindezek itt vannak körülöttünk, nem jelenti szükségszerűen azt, hogy léteznek, ez csak a mi érzékelésünk. Igen, igazából semmi sem létezik a tudaton kívül.

KM: Tehát ez azt jelenti, hogy minden zenétek mögött ez a fő hajtóerő, és amit hallunk, az a tudat egyfajta kivetülése, és semmi egyéb?

YP: A black metal egy nagyon érdekes dolog, különösen a kezdetek óta. A kilencvenes évek Norvégiájában igen gonosz volt, nagyon-nagyon gonosz. És figyelembe kell venned, hogy igazából nincs ellenségképe. Mi mindannyian igazából kényelmes környezetben nőttünk fel, nem voltunk egyáltalán elnyomva vagy lenyomva. Így nőttünk fel, és…Kristian Vikernes meg az ehhez hasonlók szinte megkísértettek minket. Én úgy gondolom, hogy a mi legfőbb megoldásunk egyfajta lázadás volt a konformizmus ellen. Igazából a gondolat mindemögött sokkal fontosabb, mint bármilyen ellenségkép, még akkor is, ha figyelembe vesszük a kényelmes életstílust – ezzel fogsz szembe menni, mert ez egyáltalán nem hoz létre semmit. Szembe mész vele, lerombolod, igazából nem vagy tisztában azzal, hogy mi fog ebből az egészből kijönni, de igazából feltételezed, hogy valami kreatív dolog lesz az eredmény.

KM: Milyen zenék hatottak rád? Úgy gondolom, többfajta zenét hallgatsz, metált és nem-metált?

YP: Az, hogy csak egyfajta műfajhoz tartozzunk, teljesen értelmetlen a Dødheimsgard esetében. Én igazából mindig is a black metalt fogom szeretni. Aztán kritizálhatnak azért, hogy elhagyom ezt a műfajt. Ha nincsenek másfajta hatások, nincsen másfajta input, akkor csak egyetlen műfajod lesz. Az emberek folyamatosan mondogatják nekem, hogy nem szeretik ezt a fajta keveredést, nem szeretik egyik műfajt keverni a másikkal. Ha mindenki így állna hozzá, a zene még pontosan ott tartana, mint 500000 évvel ezelőtt. Tehát ez a fajta összekutyulás, a műfajban történő gondolkodással való szembeszállás az, ahogy mi zenét alkotunk, új műfajokat – ez a mi extrém zenénk.

KM: Gyors kérdés: van bármilyen zenei képzettséged, vagy csak elkezdtél hangszereken játszani?

YP: Igazából semmilyen zenei hátterem nincs a szenvedélyen túl, senki nincs a családomban, aki zenélt, és azt kell hogy mondjam, ez nem is olyan könnyű, ez nem csak annyi, hogy fogod a hangszert és jó vagy. Több mint húsz éve játszom különböző hangszereken, és számos esetben igencsak szarul.

KM: OK, de te állsz a színpadon és nem én.

YP: Választhatsz. Vagy teljesítményközpontúan, egyfajta sportként értelmezed a zenét, vagy pedig figyelmen kívül hagyod mindezt, és megpróbálsz kifejezni valami olyat, amit szavakkal nem tudsz, csak így. Például mi most itt ülünk és egy sör mellett beszélgetünk, de képtelen vagyok számodra átadni azt az üzenetet, amit az A Umbre Omega albummal át tudok. Abban az összes érzésünk benne van, a melankólia, és minden olyasmi, amit csak azon az úton tudok kifejezni.

KM: Igen, nekem is ez az érzésem, én is zenélek, és véleményem szerint csak véges számú szó áll rendelkezésre, hogy kifejezd magad.

YP: Igen.

KM: És bármilyen zenét, effektust, akármit tekintve egy sokkal szélesebb skáláról beszélhetünk.

YP: Ha képesek lennénk akárcsak egyvalamit is kifejezni művészet nélkül, nem lenne szükség művészetekre. Pontosan ezért úgy gondolom, hogy a művészet talán az utolsó őszinte dolog a világon.

KM: Értem. A Dødheimsgard 1994 óta létezik. Mindannyian zenélésből éltek, vagy van valamilyen civil elfoglaltságotok a Dødheimsgard mellett?

YP: Hát, igazából ennek nincs sok a jelentősége. Én statisztikákkal dolgozom meg ehhez hasonlókkal, van aki közülünk iskolában dolgozik, van, aki a szociális szektorban, meg ilyenek. De igazából nincs jelentősége. Ezt kell hogy tegyük hogy tudjunk vásárolni, hogy finanszírozhassuk a létezésünket.

KM: Igazából csak azért kérdezem, mert csomó zenekar esetén látható, hogy egy főállásról beszélünk, egy bevételi forrásról, a skála másik végén pedig a hobbizenekarokat találjuk, ahol mindenkinek napi munkája van.

YP: Én azt hiszem, hogy ezt kell, hogy tegyük. Mikor is születtél, milyen idős vagy?

KM: 36 éves vagyok.

YP: Hát igen, amikor 36 éve megszülettél, nos, a világ nem akkor kezdett el létezni. Addigra már mozgásban voltak a kerekek, tehát te ebbe születtél bele, és meg kellett tanulnod alkalmazkodni mindehhez. Szükséged van ezekre a dolgokra, hogy túlélj. Annak idején megszülettél, beszartál, szüleid lecserélték a pelenkát, aztán ahogy idősebb lettél, óvodába jártál, később iskolába, lett egy szakmád végül, de mindez egyfajta választáson alapult. És ez egyfajta rendszer, ami folyamatosan mozgásban van. Tehát a művészet gyakorlása igazából azt jelenti, hogy definiálod magad ebben a redszerben. Meg persze meg kell találni azt, amiben igazán hiszel. Mi például sohasem találkoztunk, de ugyanúgy trikót hordunk, ugyanúgy hosszú a hajunk, ugyanúgy szakállunk van, ez azt jelenti, hogy itt még akkor is van valami összefüggés vagy kapcsolat, ha azelőtt sohasem láttuk egymást.

KM: Értem. Ha nem bánod, rátérnék a provokatív kérdésekre. Az első az lenne, hogy a metál színtéren hol is helyezed el a Dødheimsgardot? Black metalt játszotok, vagy valami más műfajt?

YP: Hát igen, én mindig black metal-nak hívom, számomra ez már egyfajta természetes háttér, én ebben nőttem fel. Az én pályafutásom az volt, hogy folyamatosan black metalt játszottam, mindig különbözőképpen. Ez egyfajta kitágítása a műfajnak; annak idején a metal legalapvetőbb akkordjaival kezdtem el zenélni. Hogy mindezt meg lehessen tenni, ahhoz ki kell tágítani az érzelmeket, és a zenei kifejezést. Minden egyes zenekar még ma is a Celtic Frost 20-30 éves akkordjain nő fel, és ugyanúgy testfestést használnak – és ez szerintem nem black metal, ez szimplán szerep.

KM: Mit gondolsz, jelenleg van bármi olyan black metal közösség, mint húsz-huszonöt évvel ezelőtt volt, vagy mindez már a múlté?

YP: Huszonöt évvel ezelőtt minden teljesen más volt, és nem kerülhettél szükségszerűen ennek a közelébe. Ahol én nőttem föl, egy meglehetősen kicsi városban, mindig jelen volt az az érzelmi dolog, hogy téged kicikiztek, te szükségszerűen egy idióta voltál. És egyszer csak ott találtad magad ebben a közegben, ahol ha nem voltál eléggé deviáns, nem fogadtak be. Ez egyfajta fricska, egyfajta fricskázása az érzelmeknek és az elfogadásnak. Ez nagyon érdekes volt, meglehetősen kemény környezet, mert igazán hinned kellett benne. Emlékszem, régebben még Fenriz mondta nekem, hogy ha be akarsz kerülni, akkor ahhoz egy kétéves próbaidő kell. És most, amikor negyven éves vagy, vagy majdnem negyven, két év igazából semmit nem jelent, de amikor tizenhat vagy, azért az egészen más.

KM: Ha jól értem, a skandináv, egészen konkrétan a norvég black metal kultúra meglehetősen radikális volt huszonöt évvel ezelőtt, gondoljunk csak a régi Burzumra és hasonlókra. Ez megváltozott?

YP: Hát hogyne.

KM: Mit gondolsz, miért?

YP: Igen, persze hogy megváltozott. Azok az emberek, akik elkezdték ezt az egészet Norvégiában, mint Varg Vikernes, akik a szülőatyjai mindennek, valami olyan izgalmasat hoztak létre, ami egyfajta stílust eredményezett. Például hogy hogyan öltözködsz, milyen kifejezéseket használsz, vagy milyen trikót és zenét vásárolsz. Tehát ez elkezdett vonzani egy csomó embert, és ami egy csomó embert vonz, az elkezd elüzletiesedni. Még mindig vagyunk egy jópáran, ez talán fontos, számunkra ez egy életstílus, amit soha nem fogunk feladni, de tudomásul vesszük azt a tényt, hogy ez választáson alapul. Már nagyon sokan lettünk, akárki idejöhet, hogy részese legyen a black metal színtérnek egy pár évre, aztán persze elunja, és néhány év múlva már valami teljesen mást csinál. Mostanra ez teljesen mainstream lett.

KM: Mi ebben a távolság szerepe? A legnagyobb norvég városok, például Trondheim, Bergen és Oslo meglehetősen távol esnek egymástól. Elzárt, szeparált kis buborékokban éltek, vagy ez nem igaz?

YP: Azt gondolom, hogy ez így van. Manapság Norvégia minden nagyobb központjának megvan a maga metal színtere, ezzel ellentétben a kilencvenes években csak néhányan voltunk, egymástól messze élve, így igazából csak Bergenről és Oslóról beszélhetünk mint színtérről.

KM: Az utolsó kérdésem: ha megnézed a híreket, viszonylag gyakran olvashatsz bennük Európa kulturális összetételének megváltozásáról, annak színesedéséről, ami kultúrák integrációját jelenti. Mit gondolsz minderről a folyamatról?

YP: Szerintem ez teljesen oké. Úgy hiszem, a művészet mögött mindig van egy művész, és egy érdekes mű mögött feltehetően egy érdekes művész áll. Viszont úgy gondolom, egy ponton túl maga a művész sokkal fontosabbá vált, mint maga a művészet, és ezt a részét már nagyon nem szeretem. Ennek eredményeként már személyekről beszélünk, és nem a művészi kifejezésről, holott ennek az egésznek a lényege a kifejezés módja és nem az emberek. De azt is megértem, hogy minden egyes művészi kifejezés mögött egy szintén érdekes karakter kell álljon. Úgy tűnik, az emberek elkezdték szeretni a figyelmet, “figyeleméhesek” lettek, és egyszer csak a black metal hihetetlenül hasonlóvá vált azokhoz a műfajokhoz, amiktől távolságot akart tartani. Ez az egész műfaj ma úgy néz ki, mint az MTV, megvannak a saját popsztárjaink, és ez fizikai fájdalmat okoz, ez kurvára kiábrándító.

KM: Köszönöm a beszélgetést!

——————————–

ENGLISH VERSION:

Dødheimsgard front man, Yusaf Parvez (aka Vicotnik) was interviewed by Kronos Mortus during the Brutal Assault festival in the Czech Republic.

Kronos Mortus: Your last album, the 5th studio album was presented this calendar year in 2015. What about the reception, what about your feedbacks, are you happy with?

Yusaf Parvez: Yes, sure, we are happy with the feedbacks. You know, I haven’t traced it so much, I don’t know it is sold well or not. It seems like the album forces people to be analytical, and that’s what I want. Not just a cool piece of metal or a cool piece of music, but it brings something out of people, that’s they have to try to put work in it. When I read the reviews, they were really struggling, why do I like this shit? That’s a good place to be, for a writer, for a journalist, to struggle. If I would have to write about this album, it makes no senses, it has no real songs, 15 minutes songs. It’s a horrible place journal wise, but I like it.

KM: In this case, since Kronet Til Konge, do you have the feeling to be going into the right direction?

YP: You think so?

KM: Well, I have my answer, but I’m interested in yours. My answer is yes, of course.

YP: Well, you know, Kronet Til Konge and A Umbre Omega are two separated albums, so every albums are separated, that’s what makes them special. We have never repeated any album, so all of them have to be unique.

KM: Who is the main driver behind the music? Who is the main composer, who is responsible for the musical background? Are you composing everything together, or there are dedicated people who are bringing everything together?

YP: I guess since 1997 the focal point of the music has been me. But you know, things can change, but of course, it is my baby, and I will take care about my baby. But there is room for other inputs, and that’s just how it became, I guess. You just sit there as a sole composer, bored by accident, and then you grow along for it, you grow along for the solitude. You grow along for sitting there, just by yourself. Late at night making music, it becomes a kind of ritual. You became good at making music, being miserable, being alone, and then a kind of correlation between those two or three emotions.

KM: In this case I think the next question is a more or less default: what are the main drivers behind you, what is motivating you? Landscape, other music, movies?

YP: Everything. It does matter who you are, Christian, Muslim, just an atheist, you, me, him. Every perception we have on the reality is in our head anyway. These where there always. Even if all these are around that does not mean they exist, this is still our reality perception. So nothing exists outside of the mind.

KM: So that’s the main driver and everything we can listen regarding your music that’s all the reflection of your mind and no other inspiration.

YP: The black metal is an interesting thing, especially from the beginning; in the early ‘90s in Norway it was very hostile. It was really, really hostile. And you also have to consider as it doesn’t have any real enemy picture. We all grew up having quite a comfortable life, it’s not like we were suppressed. So when we were standing on…and Øystein Aarseth or Kristian Vikernes or stuff like that it was…like it was attempting us. So I guess our biggest issue was a kind of uprising against conformity, and the idea is much more important than the actual enemy picture even I know we have a comfortable life. You choose to be in opposition against it, because it doesn’t create something. So you go against it, you destroy it, you do not know what’s going to come out of it, but you guess at least it is going to be some creativity there.

KM: What about musical influences? I think you listen many kind of music, are they metal or non-metal, what is on your list?

YP: Being just bound to a genre, it is not interesting for Dødheimsgard. I will always have a love for black metal, and people can criticize me for going outside of the genre. So if you didn’t have other influences, other inputs in the finding your craft, you will just end up with one genre. People tell me all the times I don’t like the mix, I don’t like the mix of one genre with the other. If everybody has that mentality, the music would still be 500000 years old with drums. So mixing and being the opposer against just genre thinking is how we create new music, new genres, and the black metal isn’t something what’s hundreds of years old. That’s our extreme music.

KM: Really quick question: do you have musical background or you just started to express yourself using different instruments? How it works in your case?

YP: I have no really musical background just the passion for it, I have no one in my family who did it. It’s not so easy, it’s not like pick up an instrument and you are good. I played instrument for over 20 years, and I am still shit in many ways.

KM: OK, but you are performing and not me.

You can decide. You can either get the touch or perform music as a kind of athletics, or otherwise you can kinda ignore all of that and try to express something that you can’t touch with words if you can reach it. I am unable to tell you or give you that message in between us if you are sitting with a beer in a conversation, that’s what I am able to do with A Umbre Omega. It’s a kind…our feelings there, the sense of melancholy and belonging that I can only express on that way.

KM: Ok, it’s absolutely my feeling, I play music too and my understanding is you have limited number of words what you can use to express yourself…

YP: …yes…

KM: …and regarding any musical effects, sound, whatever else, there is a lot more wider range.

YP: If we would express something without arts we wouldn’t need arts. That’s why the art is probably the last thing in the world which is honest.

KM: I see. Dødheimsgard is active since 1994. Any musical occupations, any other occupations behind or along Dødheimsgard in your life?

YP: I do not really see the relevance. I work with statistics and stuffs like that; some of us have work in the school, some of us works in the care taking sector and stuffs like that. It is not really relevant. It’s what we do to can buy, to manage to exist.

KM: Well, I am just asking because in many case, in many bands you can see that’s the main occupation and targeting the money, and from the other side of the scale you can see that’s a side project and everybody has a civil job, and that’s something completely different.

YP: I guess that’s what we need to do. When you were born…how old are you?

KM: Well, I am 36.

YP: Well, when you were born 36 years ago, the world didn’t start to exist there. There were already wheels in motion, so you were born into it and you had to learn how adapt. So you need to get all those things in order to survive. You get born, you shitted into your pants, your mother and your father changed the diaper, and how you get older, you get to the kindergarten, you get to the school, you get a job eventually, that thing is by choice there. And that’s the system, that’s already pretty in motion. So practising art is defining yourself in the middle of all of that. And finding something what you truly believe in, you can understand? Pro example we have never met each other, we have the shirt, we have the long hair, we have the fucking beard, there is some correlation there, even we have been never met each other before.

KM: Ok, I can completely understand your point. If you don’t mind I will start the provocative questions. The first one: how do you put Dødheimsgard on the metal scene, are you playing black metal? Or what is the genre of your music?

YP: You know I always call it black metal, because it is my natural background, that’s where I grew up. That’s my carrier, I always played black metal, and this is my way playing black metal. That’s a kind of … expansion of the genre and what I started it was really basic chords of black metal. And in order to do that, you have to expand the emotions and the musical expression, because every band is just, even now, 20-30 years later, they are growing up playing Celtic Frost riffs, they are doing the corps paint, and that’s not black metal, it’s a niche.

KM: OK, and what is your understanding at the moment: do we have any black metal community like 20-25 years ago or it has gone?

YP: 25 years ago it was really different, you were not necessarily allowed in. Where I grew up in a relatively small town, it was always like the general emotional things, it was that you have to be shamed of, you have to be an idiot. And suddenly you had the scene, and if you were not deviant enough, you would not let be in. That’s a kind of flick, that’s a kind of flick in emotions and acceptance. So it was very interesting, it was also a really hard scene to be into, because you had to believe in. I can remember, Fenriz told me one time that to be in here, you had to have a two year test period. OK, when you are 40, or almost 40, two years doesn’t seem too much, but when you are fucking 16, that’s a fucking dedication.

KM: My understanding is that the Scandinavian, especially the Norwegian black metal culture was relatively radical 25 years ago like in the case of the old Burzum. Has it changed?

YP: Of course!

KM: Why, what do you think?

YP: Yes, because it has changed…the people who started with this in Norway, like Varg Vikernes and these guys were like the grandfathers, they made something what was so interesting, that it became almost like any other style. Like how to dress yourself, and what expressions to use and what T-shirt to buy and music to buy. So it attracts a lot of people, and when it attracts a lot of people it becomes to a certain degree commercial. You still have a few of us, which is important, with that kind of lifestyle, we never give it up, but we also acknowledge the fact that’s something what you can choose. There are a lot of people, they can come here and be part of the scene for a few years and grew up and get bored and after some year they do something else. Because it is so mainstream now.

KM: What about of the role of the distances? The main cities I mean Trondheim, Bergen and Oslo are relatively far from each other. Are you living in different bubbles, isolated of each other, or that’s not true?

YP: I guess so. Because Norway every… major spots has its own metal scene, whereas before in the ‘90s, they were just a few people, so even we lived far from each other. You really just had the Bergen and the Oslo scene.

KM: My last questions: if you take a look at the recent news, you can easily see a change in the cultural composition of Europe which became relatively colourful from a colourless one. It means the mixing of many people and cultures.

I think that’s ok. I guess behind art, there is an artist, and behind an interesting art, there is probably an interesting artist. And I think, at some point it became more important than the art itself, and that’s the part what I don’t like. At the moment suddenly we talk about individuals instead of the artistic expression. The essence is in the expression and not in the people themselves. But I also understand that behind an artistic expression, probably there is also an interesting character. It seems like people started loving attention at some point, being attention hungry, and suddenly black metal became quite similar to the genres which tried to escape from. So if I look at this genre today, it’s like MTV, we have our pop starts…and it hurts me. This is fucking embarrassing.

KM: Thank you very much!

WEBhttps://www.facebook.com/DODHEIMSGARD

Ezt a cikket eddig 654 alkalommal tekintették meg.

Hasonló Bejegyzések

Megosztás

Szólj hozzá!