2015. november 28. @ Anglia – Manchester, Academy 2
Különleges program ígérkezett november utolsó hétvégéjére: a finn Apocalyptica nagy-britanniai turnéjuk ötödik állomásaként Manchesterbe jött. Az előjelek már bíztatóak voltak: a jegyek hetekkel előtte elkeltek. Az Apocalypticát Magyarországon láttam talán kétszer-háromszor, és tetszik, amit csinálnak, annak ellenére, hogy nem igazán az én műfajom. A Vamps nevű formációról még csak nem is hallottam, de úgy voltam vele, hogy az Apocalyptica neve a garancia arra, hogy itt nagy baj ne legyen. Tévedtem.
A hely – mint már annyiszor – a manchesteri egyetemi épület, most az első emeleten volt a buli. Az Academy szombaton full gázzal működött, a másodikon, az elsőn és a pincében is volt koncert vagy valami buli, úgyhogy a látogatók elosztása nem ment egyszerűen.
Szombat lévén az Academyn is teltház volt, leülni nem nagyon lehetett. Pár szám, csak hogy érzékelni lehessen a helyi árakat: egy sör ára (kábé négy font) a kétharmada a nettó minimál órabérnek (majdnem hat font). Ez átszámítva olyan, mintha a magyar egyetemen a hallgatók lelkesen kortyolgatnák a majdnem háromszáz forintos korsó sört, ami, valljuk be, nem annyira megrázó – és akkor itt most normális sörről, az Iron Maiden által jegyzett Trooperről és nem valami vizezett rettenetről van szó.
Hét óra harminc, neki is kezdett a Vamps. Mivel az égadta világon semmit nem tudtam róluk, így nem is voltak elvárásaim, de azért meglepődtem, amikor egy majdnem félmeztelen, nagyjából tizenöt-tizenhat évesnek kinéző, több kiló sminket viselő, megállapíthatatlan nemű énekes rohant ki a színpadra, pár kakaduszerű frizurával bíró idősebb japán csaj társaságában. A teltházas koncertterem első soraiban álló ázsiai lányok tömegei olyan hisztériát csaptak, amiket csak a klasszikus, régi Beatles-videókon lehet látni, és ezzel kezdetét vette a show. A színpadon működő lányokról hosszasabb elemzés után kiderült, hogy fiúk – ez egy idő után az énekesen is látszott, de el kellett hogy olvassam az életrajzát többször is, amire elhittem, hogy japán kiscsaj helyett egy negyvenhat éves fickó van a színpadon. A társaság gitár – basszus – dob – billentyű – ének felállásban működött, szerintem tragikusan, de az első sorokban folyamatosan fejhangon sikoltozó japán lányoknak gondolom nem ez volt a véleménye. A zenekar saját magát a hard rock – alternatív rock műfajában sorolta, ebből élőben nem sok jött át.
Nekem össszességében az volt a benyomásom, hogy a Shy Guyst vagy valami ehhez hasonló kaliberű fiúzenekart sikerült a Green Day-jel házasítani, a hátrányok megtartásával és az előnyök nélkül. Sajnos a keverés sem segített nekik sokat – a dob és az ének tisztán hallatszott, a basszusgitárból valami, a gitárból csak zajok, a gázmaszkban ácsorgó billentyűs meg akár le is mehetett volna a színpadról. Amennyire meg lehetett érteni, itt a show-n volt a hangsúly, és nem a zenén: a gitár nyak körül történő pörgetése biztos nagyon fontos elem (ilyet például én nem is tudok, mert a flying Jackson mindent letarolna), azonban ha ehhez úgynevezett gitárjáték is társult volna, nos, akkor jobb lett volna a közérzetem.
Hat szám után, a japán lányok permanens visítozása mellett leterelték a színpadról a Vampsot, és elkezdték beüzemelni az Apocalypticát. Őszintén szólva, nagy érdeklődéssel vártam, hogy mit fognak alkotni a fiúk: én alapvetően a régi, négy csellós felállást ismertem, de azóta történt errefelé némi változás. Ami a legfontosabb, hogy 2014 óta dobbal (Mikko Siren) és énekkel (Franky Perez) bővült a zenekar, ugyanakkor már csak három csellista (jelenleg Paavo Lötjönen, Eicca Toppinen és Perttu Kivilaakso) húzza a talpalávalót. Az esti műsort jól érezhető szakaszokra osztották, alapvetően a idén megjelent Shadowmakerre és a hírnevüket megalapzó feldolgozásokra koncentráltak hat-hat szám erejéig.
Pár szót mindenképpen kell szólni az ’új fiúkról’. Sajnos nem dobolok, úgyhogy Mikko mester tevékenységét nem nagyon tudom megítélni – amennyire hallottam, azt játszotta, amit kellett, biztos hátteret adva a dobbal fűszerezett számokhoz. Kellemes meglepetés volt Franky énekhangja: tisztán és pontosan szól, és csak igazat tudok adni Eiccának: Franky hangja és stílusa tökéletesen passzol az Apocalyptica világához.
Az első szakaszban a klasszikus felállású dalokat játszották trióként, majd a fellépés közepétől hol feldolgozások, hol pedig a Shadowmaker dalai jöttek, és ez volt az a pont, ahol kicsit gondban voltam. Ugye van az alap konfiguráció, mindenki ismeri az 1996-ban megjelent instrumentális ’Plays Metallica by Four Cellos’ albumot, ami a zenekar egyik arcát mutatja: itt képzett, klasszikus zenén nevelkedett, de metált szerető zenészek játszottak feldolgozást. A mai, legutolsó konfiguráció ettől teljesen eltér: itt adott egy érdekes metálzenekar, ahol a gitárosok helyett csellisták játszanak. Nem tudom megítélni, melyik jobb vagy rosszabb, de igazából akkora különbséget éreztem a két megközelítés között, mintha két külön zenekar lett volna a színpadon, egymást sűrűn váltogatva.
Feldolgozásokból nem volt hiány: egy Sepultura jutott aznap estére (Inquisition Symphony), és három Metallica (Master of Puppets, Seek and Destroy, One). Az este furcsasága volt, hogy elhangzott egy olyan feldolgozás is, amit az előzenekarral közösen adtak elő: a Vamps egy dalát mutatták be közösen (azaz a teljes Apocalyptica és a Vamps gitárosa plusz énekese). Az előzményekhez képest meglepően jól szólt, különösen a Vamps énekesének hangja volt kellemes, és hihetelenül vicces volt látni a három magas finn között (az egyik, Eicca, ráadásul tejszőke) a két fekete hajú kicsi japán srácot.
Humorban sem volt hiány: ameddig a többiek levegőt vettek, addig vagy Eicca, vagy Perttu próbálta szóval tartani és szórakoztatni a közönséget. Perttu egy hosszas gondolatmenetet osztott meg – szerintem hihetelenül unatkozhattak a buszban, vagy nagyon berúgott a tisztes társaság, ami után mindezt összerakták. Perttu azzal kedte, hogy ugye Manchester az a város, ahol David Beckham nevelkedett, és innen vett egy gyors kanyart Beckhamnére, egészen pontosan az ő mellére utalva. Megállapította, hogy a Manchester nevében lévő ’chest’ (mellkas, mell) minden bizonnyal erre utal, de egyben jelezte, hogy a város nevének elején lévő ’man’ (férfi, ember) valahogy nem lesz jó, mert akkor igazából Womanchesternek kellene hívni a települést. Ez így kissé erőltetettnek hangzik, ott viszont jól átjött, volt is nagy röhögés. Ökörségben a fénypont szerintem a Bittersweet volt: lassú, lírai tétel, páran öngyújtót lengetve állták végig, és minden-minden nagyon romantikus volt az utolsó hangig. Ekkor egy félrészeg állat teli torokból elordította magát, hogy ’BIIIIIIITTERSWEEEEEEEEEEET’, amin először is a közönség kezdett röhögni. A zenészek első pillanatban kicsit meglepődtek (ugye valaki bunkó módon éppen széttrollkodta az előadást), de gyorsan vették a lapot, és leeresztett vonóval dőltek ők is a röhögéstől.
Nekem az az érzésem támadt, hogy bő egy óra után egyszerűen kifáradtak a fiúk. Öt perces szünet a One előtt, majd három ráadás-szám következett. Ezen a helyen mindenki általában az utolsó pillanatig (este tizenegy óra nulla percig) játszik – a finnek az előre jelzett két óra helyett bő másfél órán keresztül nyomták.
Hogy milyen volt a fellépés? Furcsa. Ha tizennyolc év alatti japán lány vagy, akkor vedd meg a Vamps összes albumát, illetve most itt vannak Európában, futás utánuk – ellenkező esetben nem javaslom őket. Az Apocalyptica pedig megmutatta, hogy ott a színpadon már nem három finn konzervatóriumi növendék játszik feldolgozásokat, hanem egy olyan zenekar tagjai, akik megtalálták a saját hangjukat. Nagyon széles a skála, amin játszanak, és ha azt mondják, hogy minimum két Apocalyptica-szerű zenekar fellépését hallottam aznap, nekem az is hihető lett volna. Úgy tűnik, hogy ötletben és megújulásban a zenekar háza táján nincs hiány, maradjon is így.
Ezt játszotta aznap este az Apocalyptica:
1. Reign of Fear
2. Grace
3. I’m Not Jesus
4. House of Chains
5. Not Strong Enough
6. Master of Puppets (Metallica cover)
7. Inquisition Symphony (Sepultura cover)
8. Bittersweet
9. Riot Lights
10. Shadowmaker
11. Sea Song (You Waded Out)
12. Sin in justice (Vamps cover)
13. Seek and Destroy (Metallica cover)
14. In the Hall of the Mountain King (Edvard Grieg cover)
15. One (Metallica cover)
16. I Don’t Care
17. Dead Man’s Eyes
Ezt játszotta a Vamps:
1. Evil
2. Devil side
3. Replay
4. Revolution
5. Live Wire (Mötley Crüe cover)
6. Midnight celebration (Hyde song)
BRIEF SUM: Finnish band Apocalyptica made a brilliant gig at the Academy in Manchester this November, supported by the Vamps from Japan. Before recording their new album Shadowmaker, presented this April, the classic four chellos setup has changed, and Apocalyptica were performing with a new singer and drummer. With the focus on their new album Shadowmaker and the cover songs, they gave a nice appetizer on their music written in the last twenty years. Since their first album, they have changed a lot, having the feeling to see a different band performing Shadowmaker than the classic Plays Metallica by Four Cellos album. They gave a fair gig, and it was a pleasure to see them again!
