Gorgoroth, Kampfar, Gehenna – Koncertbeszámoló

Print Friendly, PDF & Email

2015. dec 21, 8:44 :

2015. december 12. @ Anglia – Manchester, Sound Control

Maratoni koncertet tartottak Manchester-ben: öt fellépő, többek között a norvég Gorgoroth, Kampfar és Gehenna volt aznap este a terítéken. A tervek szerint kapunyitás délután ötkor, műsorzárás pedig este tízkor, és ebben az öt órában öt zenekar lép fel – átszereléssel együtt. A “Blackfest Over X-Mass 2015” turné során a fiúk egy igen gyors kört futottak, szó szerint Európában – Trier, Bristol, London, Manchester, Rotterdam, Zürich, München, Brescia, Nova Gorica, Prága és Varsó tizenegy nap alatt, megállás nélkül, helyi erők támogatásával. Csak jelzésként: másnap este már Rotterdamban volt jelenésük, emiatt volt is némi sietség. Manchesterben két tágabb értelemben vett “helyi erő”, a francia The Negation és a londoni De Profundis volt előzenekarként feltüntetve, tehát csak zenészből minimum húsz érkezett. Én alapvetően Gorgoroth-ra mentem, a Kampfar érdekelt, a Gehennát nem nagyon ismerem, a többiekre meg kíváncsi voltam. A kíváncsiság sajnos nem volt nagyon erős: sikerült az ötös kezdésre hat után beesni, már javában játszott a De Profundis.

A hagyomány kötelez. Mivel a Sound Control-ban a sörárak a manchesteri átlag fölött vannak (az egyfajta dobozos Red Stripe névre hallgató sör nagyjából a Kőbányai Világos ízvilágával bír, és az ára négy font, csak kicsivel kétezer forint alatt), így megint a szokásos utcán “koncert előtt piálunk” című mutatványt kellett végrehajtani. Legnagyobb meglepetésemre Manchester-ben tilos köztéren alkoholt fogyasztani, így a jobbfajta német búzasört PET-palackból kellett elszopogassam – mint húsz éve a PeCsa bejáratánál.

A Sound Control-ban soha nem reagálták túl a security-t. A bejáratnál egy usankás melák megkérdezte a kameratokot látva, hogy az tényleg kamera-e, de az erre kapott választ nem ellenőrizte. Motozás nincs. A Sound Control emeletes, két szinten lehet vígadni: a pincében rettenetes volt a múltkor a keverés, az emeleten általában jól szól; a földszinten csak az előtér, a vécé meg egy sörcsap van. A hely nem akadálymentesített (szerintem nagyjából Manchester egyetlen ilyen épülete), így nagyon kíváncsi voltam, hogy az előttem érkező kerekesszékes srác hogyan fog bejutni. Gyorsan ment: a bejáratnál átemelték kerekesszékestül. Aztán a srácot egy nagydarab haverja a vállára kapta és elindult vele az emeletre, egy másik hátul statisztált (ha lehet, akkor ne együtt essenek le hanyatt a lépcsőn), egy harmadik vitte a kerekesszéket, a többeik meg elkúsztak sörért.

Én a De Profundis közepére estem be. Maga a hely nem nagy, de a hátsó sorból is simán előre lehetett látni (és menni). Én nem tudom, hogy hányan voltak összesen, de előttem ha ötvenen érkeztek, akkor biztosan fölé lőttem. Maga a zenekar nem ma kezdett működni: idén lesznek tíz évesek, és eddig négy albumot tettek le az asztalra. Ha valaki nem ismerné őket – mint például a sorok szerzője –, úgy nagyon határozottan javaslom meghallgatni őket. Gyors és ütős metált játszottak, sok fantáziával és a monotonitás legcsekélyebb jele nélkül. A már-már hagyományos két gitár – basszus – dob – ének felállásban tolták végig a rájuk kiszabott bő félórát. Külön kiemelném az elég extrém kinézetű Soikot Sengupta gitárost – képzeld el a Gorgoroth volt énekesét, Pest-et kicsit még kopaszabban, és göndörben – aki a riff-elés mellett nagyon kellemes kis szólókkal fűszerezte az amúgy sem unalmas zenét. Szóval a tanulság: tessék De Profundis-t hallgatni!

Szünet, átszerelés, gyors vizit a földszinten, ahol nem másba, mint Darek-be, a lengyel turnémanager-be sikerült belebotlani. Eredetileg a tervek között szerepelt egy Gorgoroth-interjú (úgy tűnik, hogy a zenekar tervei között ez egyáltalán nem szerepelt), így gyorsan megkérdeztem őt, hogy amúgy mennyire is adnak interjút ezen a turnén. “Semennyire”, hangzott a válasz – feszített a tempó, minden percre be van osztva, nincs ilyesmire idő. Így is lett, szerintem a zenekarok előbb hagyták el Manchester-t, mint én – de ne szaladjun előre.

Gyors átszerelés, következett a Gehenna, illetve a zenekar második reinkarnációja. Ők sem mai fiúk, bő húsz éve tolják a szekeret és ez idő alatt hét stúdióalbumot adtak ki. 2000 előtt pörögtek igazán, átlagosan szinte évente jött ki egy-egy Gehenna-album, aztán majd’ fél évtizedes csönd következett. Lassult a tempó, immáron öt évente került ki anyag a mesterek keze közül, legutoljára két éve jelent meg albumuk. A Gehenna megérkezése, azt hiszem, talán mindennél jobban jellemezte az estét. Két fazon téblábolt elő a backstage-ből, gitárral a nyakukban / hónuk alatt, egyik kezükben egy üveg sörrel, a másikban pedig egy-egy effektpedállal. Némi kétségbeesett ténfergés után letették ezeket a cuccokat, az egyik gitárral érkező fazon – Skinndød, azaz lánykori nevén Edvard Andreas Feed – befejezte a hangszer felhúrozását addig, amíg a cineket lecserélték a háttérben, ezután valaki kicsit tekert a ködgép kapcsolóján, hogy még véletlenül se lehessen rendesen látni és fotózni, majd Sanrabb (Morten Furuly) felsétált a gitárjával a nyakában, és minden felkonferálás nélkül elkezdett játszani.

Se számcímek, se dumálás, se semmi, csak nyomták bő fél órán keresztül. Ha nem tudom, hogy ez egy koncert, akkor azt hittem volna, hogy a próbaterembe sikerült belógnom, semmi erőlködés vegy mesterkéltség. Csak állt a három ember a színpadon (meg a dobos a háttérben), és tolták, ahogy a csövön kifért. Meg kellett állapítsam, hogy ez a Gehenna bizony ereje teljében van.

Nem játszottak sokat, gyors leállás, csere, már jött is a Kampfar. Ők sem most kezdték az ipart, akárcsak a Gehenna és a Gorgoroth, ők is túl vannak a huszadik születésnapjukon, és mint annyi csapat esetében, itt is gyakoriak voltak a tagváltások. A zenekar fix eleme a vasággyal és szegecsekkel együtt is harminckilós Per-Joar Spydevold (ének, Dolk néven), és lassan tizedik éve stabil tag a bőgős Jon-Fredrik Bakker és a dobos Ask Ty Ulvhedin Bergli Arctander, mindketten a Kvass album előtt szálltak be. Viszonylag friss tag az egyetlen gitáros, Ole Hartvigsen, aki 2013 óta tolja a Kampfar színeiben. Nyolc szám adatott meg nekik aznapra, és amennyire lehetett, az hetekkel ezelőtt megjelent új albumra (Profan) helyezték a hangsúlyt (ez három számot jelentett esetünkben). Két szám a Djevelmakt-ról, és egy-egy a régebbi albumokról (Fra underverdenen, Kvass), illetve egy feldolgozás volt aznapra a menü. A Kampfar is futólépésben távozott, bár azt kell mondjam, talán még ők mutatták a legtöbb interakciót: Ole mester kiosztott három pengetőt az előtte állóknak, de kézfogásra már nem volt idő, mert el is kezdték a Gorgoroth-ot beszerelni.

Ez volt az a pillanat, ami a stúdiós Oscar pszichiátriai kezelésének kezdetét és egyben okát jelentette. A beszerelés és a beállás során elsőként is a dobokat próbálták valahogy beállítani, ám túl sok volt a kontrollban a dobból. Mivel a dobosnak nincs mikrofonja, így az egyik lengyel road segített, és próbálta a problémát a stúdió irányába kézzel-lábbal közvetíteni. Innentől gyakorlatilag a süketek párbeszéde játszódott: egyfelől a stúdiós képtelen volt megtalálni, hogy mi milyen csatornán jön-megy, tehát egy olyan szimpla kérés teljesítése, hogy “kérek több éneket a 4-es kontrollba” is minimum perceket vett igénybe. Másfelől meg lengyel road barátunk sajnos nem tudta, hogy mit hogyan is hívnak a dobcuccon angolul (tegyük hozzá, hogy ő addig a gitárokkal szöszmötölt). Így jöhetett létre olyan kérés, hogy “more from the drum….drum…on the ground” (azaz “többet, többet…a…a padlón lévő dobból), és mivel minden cucc alapvetően a padlón állt, így némi időbe és mutogatásba azért beletelt, mire Oscar ki tudta találni, hogy a lábdobbal kellene valamit csinálni. Ebben a tempóban ezzel el is ment minimum fél óra, és a lengyel barátunk is sík ideg lett, olyannyira, hogy Roger Tiers (Infernus) gitárját a hangolás után például úgy támasztotta le, hogy a hangszer megbillent, és csak a vakszerencse miatt nem koppant egy nagyot a padlón a sokat látott ESP.

Köd, és bevonult a Gorgoroth aktuális konfigurációja. Mint ebben a műfajban sok zenekar, így gyakorlatilag ők is átjáróházként üzemelnek. Én még láttam a klasszikus felállás a Kultiplex-ben Gaahl-lal (Kristian Eivind Espedal), ám a Nagy Gorgoroth Vita óta akkora a jövés-menés a zenekar háza táján, hogy minden hétfő reggel névsorolvasást kell tartani. Jelenleg a zenekar teljesen nemzetközi lett, és kábé annyira norvég, mint a piros arany meg a pármai sonka.

Jelenleg ugye van a zenekar motorjaként működő Roger Tiers, aki a hátán viszi az egész vándorcirkuszt. A legstabilabb tag rajta kívül a dobos Tomas Asklund volt, aki 2007 óta püföli a bőröket, ám a fellépések egy részére idén Phobos (a mérsékelten norvég hangzású névvel bíró Elefterios Santorinios) vette át a helyét (hogy most konkrétan ki ült be a dobcucc mögé, azt nem sikerült kiderítenem). Gaahl után Pest (Thomas Kronenes) következett az énekesek hosszú sorában, őt váltotta a szerb Atterigner 2012-ben. A második gitáros posztján aznap a brazil Fábio Zperandio-t üdvözölhettük, a basszusgitárt pedig az olasz Guh Lu kezelte, ő vette át az októberben elhunyt Frank Watkins posztját. E két utóbbi úriember jelenleg tök kopasz, és érdekes fejformájuk miatt úgy néztek ki, mint két kölyök-troll. Természetesen egymás mellett kellett állniuk.

Jött, aminek jönnie kell. Kíméletlenül, szünet nélkül tolták végig a nyolcvan percüket, mindenféle átkötő szöveg nélkül. Valami isteni csoda okán a keverés egészen jó volt, így mindenkit lehetett hallani, és nem maradt más hátra, mint befogadni a Gorgoroth által produkált hangorkánt. Testfestés és design mint általában; jól látszott, hogy a szegecsek és szögek hossza egyben az illető zenekarbeli pozícióját is tükrözi (én például nem is értem, hogy Roger hogyan vélt képes annyi fémmel a kezén-lábán nemhogy kivonulni, de állva maradni és finoman kontrollált kézmozgást végezni majdnem másfél órán keresztül). Egyszer ha egy szélsőséges keresztény társaság alaposan ki akar cseszni egy black metal zenekarral, akkor nincs más teendője, mint jól felmágnesezni ezeket a szegecseket, és onnantól fél nap szétbogozni a díszes társaságot (már amennyiben sikerült egyes nagyobb fémtárgyakról leszedni őket).

Sajnos a setlest-et akkora betűkkel sikerült kinyomtatni, hogy az első sorból sem lehetett elolvasni, de biztos voltam benne, hogy itt a dalok fele az áprilisban megjelent Instinctus Bestialis-ról lesz. Menet közben elhangzottak egy jópár klasszikus (Revelation of Doom, Forces of Satan Storms, Destroyer, Incipit Satan), azonban az új albumról minössze egy nóta, semmi több. Ezzel ellentétben az Under the Sign of Hell-ről és a Quantos Possunt ad Satanitatem Trahunt-ról összesen öt dal (azaz a játszott számok majdnem fele); inkább a Gorgoroth-életmű áttekintésének tűnt, mintsem lemezbemutató albumnak (persze nem is annak harangozták be).

Ami nagyon hiányzott, az Gaahl szuggesszív megjelenése. Az az ember teljesen beteg – azzal a mozdulatlan, érzéketlen arckifejezéssel, ahogy énekel, nehéz felvenni a versenyt. Ráadásul a hangszíne sem hétköznapi, nem véletlen, hogy akkora tömegeket mozgatott meg annak idején a zenekar. De sajnos a két dudás nem fért meg egy csárdában, Gaahl ment, és én meg nagyon szívesen látnám őt is élőben.

A lengyel turnémanager-nek igaza lett, tényleg siettek. Még el sem ültek az Unchain My Heart utolsó hangjai, már kapcsolták is fel a villanyt, és mindenki, aki aznap a színpadon vagy annak kétméteres közelében állt, elkezdett pakolni és lefelé cuccolni. Amire a ruhatárból megkaptam a hátizsákomat, addigra már a dobot bontották, és amire leértem, már a dob alatti szőnyeget pakolták be a busz utánfutójába. Sietniük kellett, mert Rotterdam oda minimum tíz óra, plusz a kompra várakozás, fürdés, vécére menés, miegymás.

Hogy mi a végszó? Egy nagy adag nyers norvég black metal-t kaptam, és nem színes-szagos show-t, de pontosan ezt vártam. A De Profundis lett az új felfedezett, a Gehenna-t élmény volt hallgatni, de igazából nem éreztem azt, hogy az eddigi éveimet elvesztegettem nélkülük. A Kampfar is hozta azt, amit elvárunk tőlük. Kicsit csalódás volt, hogy a Gorgoroth legújabb albuma csak említés szintjén került elő, de igazából ők is azt nyújtották, amiért a nyakamba kaptam fél Wales-t: nyers, kegyetlen, érzelemmentes, sötét zenét. Igen, megérte. Hallgassátok meg az Instinctus Bestialis-t.

Ezt játszotta nekünk a Gorgoroth aznap este:

1. Bergtrollets Hevn
2. Aneuthanasia
3. Prayer
4. Katharinas Bortgang
5. Revelation of Doom
6. Forces of Satan Storms
7. Profetens Åpenbaring
8. Ødeleggelse og Undergang / Blood Stains the Circle
9. Cleansing Fire
10. Destroyer / Incipit Satan
11. Krig
12. Kala Brahman
13. Unchain My Heart

Ezt játszotta a Kampfar aznap este:

1. Daimon
2. Gloria Ablaze
3. Ravenheart
4. Troll, Død Og Trolldom
5. Call the Eternal Winter (Mock cover)
6. Skavank
7. Mylder
8. Our Hounds, Our Legion

BRIEF SUMNorwegian black metal band Gorgoroth made a dark and depressive gig at Manchester, Sound Control with the support of Kampfar, Gehenna, De Profundis and The Negation. De Profundis guys from London were excellent, they played us melodic blackened metal, and I really recommend listening them. Gehenna were all right, nothing special, they made quite a good atmosphere and that’s what everybody have been expected. Kampfar were focusing their efforts on the new album Profan off this November. Gorgoroth come with a new configuration after the bass guitarist Frank passed away, and they gave a really evil and non-human gig playing more than a dozen songs for us as an overview of their more than 20 years activity. The only negative thing was to have less new songs there (from their new album Instinctus Bestialis), as I expected.

Ezt a cikket eddig 627 alkalommal tekintették meg.

Szólj hozzá!