Inquisition, Svoid, Kolp, Necroratory – Koncertbeszámoló

Print Friendly, PDF & Email

2014. feb 24, 14:20 :

2014. február 21. @ Budapest, Supersonic

Alig két héttel a koncert napja előtt derült ki, hogy hazánkba látogat az Inquisition, és bevallom, eleinte úgy álltam hozzá ehhez az estéhez, hogy ha nincs ló, jó a szamár is – gondolván itt az Immortal-ra, akik – a 2000-es, PeCsa-s Summer Rocks-ot leszámítva – legjobb tudomásom szerint, 23. éve tartják fent azt a rossz szokásukat, hogy mellőzik a magyar színpadot. Ezt a fájdalmat enyhítendő, jött a Planetnoir bejelentése, hogy a bécsiek kárán Budapest felé veszi az irányt a szintén több, mint két évtizedes múltra visszatekintő kolumbiai csapat. Történt ugyanis, hogy a kinti promoter nem vette jó néven, hogy hőseink három lemez erejéig a náci-szimpatizáns hírében álló No Colours kiadó sorait erősítették, így ugrott az osztrák fellépés, míg mi magyarok meg röhöghettünk a markunkban, hogy az illetékesek gyors reakciójának hála, sikeresen lecsaptunk a duó hirtelen jött szabadnapjára.

Csakugyan last-minute jelleggel született hát meg az esemény, ennek ellenére azt kell mondjam, példás szervezéssel került megrendezésre a koncert. A Yuk továbbra is az univerzumban létező legoptimálisabb hely az ehhez hasonló underground, ugyanakkor nagy presztízsű bandák számára, a klub hangulatisága már önmagában ígéretes estét vetített a szemünk elé, a munka oroszlánrésze így a továbbiakban már szinte csak a zenekarokra maradt.

A sort a pesti Necroratory nyitotta, akiknek bemutatkozó lemezük tavaly év elején jött ki saját kiadásban, Mad Disease címmel. Játék se kellett hozzá, az már a hangolás során kiderült, hogy (feltételezem kényszerből) a színpad közepére felépített dob cuccal már a tényleges műsor előtt megölték a látványt, amiért adott esetben nyilván nem a bandát hibáztatom, de a tény ettől még tény marad, hogy a fent kialakult zsúfoltság miatt körülbelül a harmadik számig észre sem vettem, hogy egyébként egy basszusgitáros is áll hátul a színpadon. Maga a zene természetesen ennél jóval fontosabb, márpedig a bemutatott dalok gyorsan feledtették a zavaró körülményeket és minőséget képviselve könnyen megnyerhették a csapatnak az egybegyűltek szimpátiáját. A teljesítményt elnézve azon kezdtem fantáziálni, hogy milyen jól mutatott volna a társaság, megalakulásának hajnalán, a 2010-es, Düreres Wolves In The Throne Room előtt, mert isten tudja miért, de sűrűn látogatott meg a kaszkádiai BM érzése a látottak közben, de lebutítva a benyomást, azt is mondhatnám, hogy volt lelke a zenének, mindeközben pedig a „minden rosszban van valami jó” szólásunkat próbáltam a gyakorlatba átültetni és felismerni, hogy az ember azért nem sűrűn lát élőben, ilyen közelségből black metal-t csépelni, mint ami ezúttal a helyzet extrémitása által megadatott. Nekem már jól indult az estém.

A félórás bemelegítés után, rendhagyó módon már az Inquisition-re hangolhattuk a hallójáratokat, ami végül a beígért 21 órás kezdés helyett egy jó félórás csúszással vette csak kezdetét. Ennek oka mondjuk számomra rejtély, mivel a soundcheck-et már a közönség bebocsátása előtt letudta a zenekar, de oda se neki, a soron következő óra bőven megérte az idegtépő várakozást!

Mint igazából arra a cikk elején utaltam, különösebben nagy elvárásokat nem támasztottam a duóval szemben, de utólag azt mondom, ha lettek volna sem okoztak volna csalódást. Noha a kilátás itt is megmaradt minimalista szinten, Dagon amit lehetett, kihozott a látványvilágból: két mikrofonállvány társaságában szinte egymaga belakta a teljes színpadot, miközben a bőrök mögött Incubus, kevés szabadidejében előszeretettel formált fordított keresztet a dobverőiből. A sok mozgásnak és az egyszemélyes frontvonalnak hála egyébként a megszokottnál jóval tágasabban hatott a tér, szerencsére azonban Dagon nem bújt el a saját zenei világában, hanem beszéd nélküli kommunikációval ugyan, de rendszeresen tartotta a kapcsolatot a közönséggel. Az említett kevés duma vonzataként gyakorlatilag szünetek sem nagyon voltak az egyes szerzemények között, az átkötések rendszerint némi spontán gitárnyúzással történtek, aztán jött is a következő riffözön.

Jót is tett az összképnek a szüntelen sodrás, látszólag annyira könnyed, zsigeri és görcsmentesen profi előadást láthattunk, hogy az ember szinte elfelejtett hús-vér személyként tekinteni a tagokra. A folyamatos gitármunka egyenesen művészet volt, de Incubus is olyan életerővel, feszesen és precízen püfölte a cájgot, hogy garantáltan jópár decibellel megdobta a hangerőt, és ha már a hangzás szóba került, meg kell jegyeznem, hogy meglátásom szerint egész este valami eszementen jól szóltak a bulik. A játszott dalok tekintetében, némileg talán meglepetésre, a tavalyi Obscure Verses… albumról mindössze két szerzemény hangzott fel, messze jobban jártunk azonban, mint más európai tömegek, hisz a pesti koncert exkluzivitásából adódóan, az uraknak headlinerhez dukáló játékidő jutott, melynek köszönhetően olyan, máshol kimaradó track-ek kerülhettek programba, mint a We Summon The Winds Of Fire, a Desolate Funeral Chant, az Ancient Monumental War Hymn és az Empire Of Luciferian Race.

Döbbenet volt testközelből meggyőződni róla, hogy összesen két ember, soktagú bandák hosszú évekig tartó munkáját és színpadi produkcióját szégyeníti meg játszi könnyedséggel, de még tovább megyek az elismeréssel, számomra hitelességét tekintve nagyságrendekkel több volt ez a koncert, mint amit például az ikertestvér Immortal valaha is képes volt vagy lesz bemutatni – pedig mint tudjuk, a hitelesség nagy úr és drága kincs a szcénában, senki nem becsülheti ezt az ösztönös kvalitást jobban, mint a black metal fanatikusok. Reméljük, a nyáron is elérhető közelségbe kerül majd a csapat, állítólag valahol a környékünkön ólálkodnak majd a fesztivál szezon közelgő időszakában is…

Setlist: 1. Intro + Force Of The Floating Tomb; 2. Nefarious Dismal Orations; 3. Command Of The Dark Crown; 4. We Summon The Winds Of Fire; 5. Embraced By The Unholy Powers Of Death And Destruction; 6. Desolate Funeral Chant; 7. Those Of The Night; 8. Ancient Monumental War Hymn; 9. Crush The Jewish Prophet; 10. Empire Of Luciferian Race; 11. Astral Path To Supreme Majesties; 12. Infinite Interstellar Genocide + Outro.

Tizenegy óra körül a Svoid volt a soros, hogy birtokba vegye a játékteret. Rövid szusszanás után, mire visszaértünk a küzdőtérre már egy komplett színpadkép fogadott minket, hordókon elhelyezett füstölőkkel és összességében szemnek tényleg kellemes, igényes vizuális megvalósítással. A csapat tökéletes példája annak, hogy egy zenekarnak igenis meg kell dolgoznia azért, hogy kiérdemelten hívhassa szertartásnak a koncertjét, mert legalább ilyen szintű hangulatiság megteremtése nélkül, a magasztos szó csak üres ígéretet takar. Mondhat továbbá bárki bármit, én továbbra is rendületlenül hiszem, hogy egy jó díszlet láttán az ember teljesen másképp, sokkal több bizalommal áll hozzá egy előadáshoz, mintha pusztán csak natúr valójában tekintenénk a tett színhelyére, ennek megfelelően pedig tényleg volt bennem egy olyan előérzet, hogy ez egyszerűen nem sülhet el rosszul.

Kis csalás azért van ebben a kijelentésemben, hisz mivel már a múltban is volt szerencsém látni a Svoid zenekart, eleve tudtam, hogy nem valami amatőr produkciót kell majd végigszenvednem. Most is tetszett, hogy komoly hozzáállással és szenvedéllyel lett prezentálva a rítus, ugyanakkor nem volt túljátszva sem a dolog. A hangzás továbbra is remekelt, a basszus gyönyörűen szólt, egyedül talán az ének tűnt egy picit hangosnak kifelé, míg zenei szempontból hozzám mondjuk a Necroratory egy fokkal közelebb állt – ami másnál meg nyilván fordítva van –, de a lényeg, hogy a Svoid-dal kiegészülve két olyan hazai zenekart sikerült beiktatni az Inquisition mellé, akik tudták emelni a nívót és nem csak töltelék programként funkcionáltak a fellépők között.

Sajnos a napot záró Kolp-ról már nem mondhatom el ugyanezt. Körülbelül három-négy számot adtam a srácoknak a bizonyításra, utána már egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy tovább kínozzam magam. Bármennyire is jól volt technikailag (és hangsúlyozom, csak úgy!) előadva az ének, a műsor minden más részletében teljes kudarcot vallot a tagság. Nem elég, hogy ez a depresszív black metal megközelítés már alapjáraton is tízből tíz esetben teljes monotóniába fullad, de a fentebb már emlegetett hitelesség itt olyan szinten nulla alá esett, hogy számomra lehetetlen elképzelni, hogy ez valakinek őszintén bejön. Példának erejéért, míg a túlvilági hangok az emberi lét legsötétebb óráit idézték, a csapat frontembere sörrel a kezében, mosolyogva koccintott az elöl állókkal, szóval azért… a közvetlenség nyilván nem bűn, de jobb volna ezt meghagyni a fellépésen kívüli találkozásokra, mert ez a zenei hangulattal teljes mértékben összeegyeztethetetlen viselkedés szinte már paródiaként tüntette fel a zenekart. Látatlanban, szemkötővel, vagy otthon lemezen esetleg próbálkozhatnak a réteget kedvelők, de élőben ez botrány, nem több, mint imázst írtó masszív illúziórombolás.

A záró szépséghibától eltekintve azonban összességében rendkívül színvonalas estének lehettünk tanúi. Ha nem tévedek és tényleg hallottam német hangokat a tömegből, akkor pedig pluszban nagy örömmel tölt el, hogy az osztrák kollégák pont egy ilyen jó benyomást keltő rendezvényt látogathattak meg kis hazánkban, mint ez a pénteki volt.

Ezt a cikket eddig 542 alkalommal tekintették meg.

Szólj hozzá!