Marduk, Immolation, Origin – Koncertbeszámoló

Print Friendly

2016. máj 14, 19:08 :

2016. május 9. @ Anglia – Manchester, Sound Control

Egy több fellépős koncert – sőt, egy totál átlagos koncert – soha nem tanulságok nélküli. Így volt ez most is Manchester-ben, ahol a Marduk lépett fel, az Immolation, az Origin és a Bio-Cancer társaságában a Sound Control-ban. Sok minden történt ezen az estén, lássuk hát szépen sorban.

Sikerült pontosan a fél hetes kezdésre beesnem, azaz a helyhez vezető 110 kilométeres utat két és fél óra alatt megtennem. Autópályán. Az angolok azt csinálják, hogy az autópálya-lehajtókat képtelenek rendeltetésszerűen használni, illusztrálásnak egy példa: az általam használt háromsávos autópálya kereszteződik az észak-déli M6-os autópályával, és ehhez rendelkezésre áll egy kétsávos lehajtó (azaz a legtágasabb részen öt sávban lehet nyomulni). A britek azt csinálják, hogy sorba állnak a legszélsőben, szépen udvariasan. Tehát az alapból háromsávos autópálya egy sávjában, majd a lehajtó egy sávjában gyakorlatilag tíz kilométereken keresztül forgalomlassító sztrájkot csinálnak, így nem csoda, hogy dugó van a fél országban.

Szóval sikerült nyitásra beesni. A Massive Music turnébuszát már szembe fényben is felismerem, annyit láttam a hely előtt. Nagyon kellemes délután volt, így nem is nagy meglepetés, hogy a klub előtti kocsmában lógott az összes zenekar (gondolom a Bio-Cancer kivételével, mert ők akkor már elvileg a színpad felé vonultak). Így például a teljes Marduk is ott sörözött, Morgan-en gyakorlatilag átestem. Annak ellenére, hogy vélhetően naponta százszámra lát hozzám hasonló fazonokat, még emlékezett a fejemre tavalyról.

Sajtójegy rendben, fotózni ott és akkor lehet, amikor akarok, kellemes liberalizmus a szokásos baromságok után (azaz csak az első három szám alatt, csak a színpad előtti fél méterről). A pólópultnál Darek, a lengyel turné manager. Darek-kel nem tudom, hányadszor találkoztam, de már előre köszönünk egymásnak. Mivel vezettem, két sört gyorsan belöktem, és utána elkezdtem ügyintézni. Az ügyintézés lényege az volt, hogy interjú-időpontot kellett egyeztetni Morgan-nel, és ebben Darek az illetékes. Tehát Darek elindult a szomszéd kocsmába megkeresni Morgan-t – a Sound Control-ban nincs térerő, Morgan-nél meg általában nincs telefon –, addig meg rám bízta a pultot (gentleman voltam, nem bántottam semmit). Időpont meglett, interjú tíz perc múlva a pincében (az interjú nem sokára érkezik).

A Morgan-nal való „hivatalos” beszélgetés rövid és velős volt, utána viszont jött egy kellemes csevegés. Nagyon élvezte a pesti koncertet, különösen örült a Sear Bliss-nek (nosztalgiával emlékezett meg a húsz évvel ezelőtti közös turnéról), és ami ezután jött, attól viszont dobtam egy hátast. Morgan szeret beszélni és beszélgetni, így ő kezdett el interjúzni engem (mit csinálok Angliában, satöbbi). Valahogy a kajáknál kötöttünk ki, és akkor elszabadult a pokol: Morgan fékezhetetlenül elkezdett áradozni, hogy Kelet-Európa mennyire baromi jó hely, igaz, hogy ő ott nem élt, de hogy minden mennyire tiszta (minden bizonnyal összekeverte valamivel), és hogy a kaják mennyire jók. Hosszasan mesélt, hogy a Balaton környékét mennyire szereti, és hogy a cseh és szlovák kaják milyen finomak, meg persze a magyarok, és hogy – Angliával ellentétben – nálunk soha nem gond, hogy hol is álljanak meg kajálni, különösen egy jó levesre, amihez már egy hete amúgy sem jut hozzá.

A labdát feldobta, én meg lecsaptam: ha legközelebb Manchester-ben járnak, akkor az asszonnyal a vendégünk az egész zenekar egy kiadós gulyásra. És ez volt az a pont, ahol Morgan kicsit megdermedt, a szeme egy pillanatra elhomályosult, a nyál jól láthatóan összeszaladt a szájában, és szerintem ha aznap este nem lett volna fellépése, akkor perceken belül már kocsikáztunk is volna a legközelebbi gulyás-lelőhely felé.

Ameddig a fentebbi közjáték zajlott, addig végzett is a Bio-Cancer (az utolsó akkordot tök profi módon tartották ki, sajnos ennyit láttam összesen a produkcióból), átszerelés, next one please.

Egy teljesen nyilvánvaló félreértés okán bennem az a kép él az előzenekarokról, hogy olyanok, mint a spenót: kötelező lenyomni valahogy, és utána jön a kellemes rész, és sajnos egy csomó esetben egyszerűen elbliccelem őket (részint azért is, mert nem ismerem őket). Viszont számos olyan példát is fel tudok hozni, amikor az előzenekar úgy lenyomta a főzenekart, mint vihar a legyet, és aznap este nagyon közel voltunk ehhez.

Az amerikai Origin-ról – sajnos – egy hangot sem hallottam fellépésük előtt (lásd fentebb). Előítéletes vagyok, a nevük fantáziátlan, a gitáros és a basszeros figura meg inkább tűnt matek-fizika / büfé-ruhatár szakos egyetemistának, mint komoly zenésznek. Na most ez az a pont, ahol baromi nagyot tévedtem. Az Origin halál profi, nagyon technikás brutal death metal-t játszik, valami elképesztő, amit műveltek. Az alap a professzionális hangszeres tudás, és én ilyen összetett zenét ennyire közelről még nem láttam. Számomra a legnagyobb durranás a bőgős Mike Flores volt, egy kicsi, köpcös, szakállas, barnás bőrű fickó, aki az álla alatt tartott basszusgitárt nyakára gyakorlatilag rátekeredeve játszott majdnem háromnegyed órát. Tudom, hogy két keze van, de a játéka alapján számomra a duplája is hihető. Láttam már egy-két izgalmasabb technikás death metal dalt (etalon: Cannibal Corpse, Frantic Disembowlement gyakorlóvideó), de hogy ezt valaki negyvenöt percet át tudja csinálni, az hihetetlen volt. A gitáros Paul Ryan hasonló stílusban nyomta, annyi különbséggel, hogy ő még az énekes Jason Keyser-nek is besegített (elég hatékonyan). Jól láthatóan nem kötötte le minden energiáját a zenélés: csak annyit láttam, hogy játszik, játszik, utána nézegeti a backstage-be vezető folyosó függönyét, majd talált valami izgalmasat a fiú az orra előtt lógó hangfal hátulján, amit hosszasan tanulmányozni kezdett, szólózástól, riff-eléstől nem zavartatva magát. Hihetetlenül érdekelne valami koordinációs képességet vizsgáló teszt eredménye, mert ezeknek a fazonoknak durván nem átlagosak a képességeik – a gyakorlás segít természetesen, de ennyit nem.

Az Origin aznapra tizenegy dalra volt hitelesítve, ennek jó része (négy dal) a legutolsó, 2014-ben megjelent Omnipresent albumról hangzott el, három dal a 2011-es Entity-ről, és a 2000-es Origin album kivételével mindegyik lemezről volt valami. Egy dolog volt csak zavaró, az pedig a keverés: nem hallatszottak tisztán, bár úgy nagyjából lehetett hallani, ki mit játszik. Gondoltam, majd csak megjavul – itt pár hónapja az Amorphis úgy szólt, hogy azt tanítani kell, tehát a hellyel és a beépített cuccal semmi komoly gond nem lehet.

Lassú átszerelés, Immolation. Ezt a díszes társaságot sem láttam még színpadon, nagyon kíváncsi voltam, hogy mi is lesz belőle. Azért azt lehetett sejteni, hogy csalódás nem lesz: akinek olyan feje és olyan mimikája van, mint Robert Vigna-nak, attól csak a legjobbat fogod kapni. Az Immolation esetében már a második percben látszott, hogy egy negyed évszázados rutinnal bíró, profi zenekarról van szó. Sajnos ők még gyatrábban szóltak, mint az Origin, és azzal együtt, hogy Ross Dolan alapjáraton egészen szép amerikait beszél, egy hangot sem lehetett belőle érteni. Ross is egy karakter, asszem ő is bevonulhatna a „tipikus metál arcok” panoptikumába. Amit imádtam, az a hangszer tartása és maga a basszusgitár. A bőgő térdig leengedve, úgy, hogy nyújtott (!!!) kézzel lehet rajta játszani, a nyak majdnem függőleges, kulcsok vállmagasságban. Azt csak később vettem észre, hogy a hangszedők környékén három marha nagy folt van a basszusgitáron – ezek azok a pontok, ahova Ross keze letámaszkodik. Könnyed gondolatkísérlet: hány órát volt használva az a hangszer, amelyiknek a betonkeménységű fájába az emberi ujj bőre számos, több milliméter mély gödröt tudott csiszolni? Segítség: az általam 2008 óta napi átlag fél-egy órát használt Jackson lakkja már nem annyira fényes a legnagyobb igénybevételnek kitett helyeken, mint máshol.

Robert Vigna fantasztikusan játszik, tényleg egy külön műfaj, amit csinál. Egyrészt Kevin Quirion jutott róla eszembe (az ő specialitása a csak ujjból történő pengetés), másrészt meg a zseniális Dave Suzuki. Kevin ugyanis azt csinálja, hogy nyom valami közepesen bonyolult alapriffet, majd – csak úgy, hobbiból – kidekorálja egy-egy akkordfelbontással vagy futammal, lehetőleg mindezt a nyak másik végén téve. Hangszertudásból csillagos hatos. A „friss hús” Bill Taylor-ból sajnos nem sok látszott a rendezői jobbon, egy nagy tömb állt, és gitározott rettenthetetlenül. A fiúk alapvetően a 2013-as Kindom of Conspiracy-ről játszottak, de egy-egy szám erejéig előkerültek a Close to a World Below, a Dawn of Possession, a Harnessing Ruin, a Here in After, a Majesty and Decay, a Providence, a Shadows in the Light és az Unholy Cult albumok is. Figyelem, új album várható nemsokára!

Sajnos a hangzás továbbra sem akart javulni, de nem nagyon volt mit tenni, elment az idő, futólépésben történő átszerelés, és jönnek a svédek. A Marduk a 2015-ös Frontschwein albumot turnéztatja továbbra is, meglepő alapossággal: csak tavaly nyolcvan helyen voltak, és az album megjelenése óta másodszor járnak Manchester-ben. Az előkészítés során új tárgy került a pici színpadra: egy füstgép. Ilyet még nem láttam közelről, és nagyon tetszett, hogy egyrészt van neki zsinóros távirányítója (amit az egyik technikus kezelt a madzag megfelelő végén ülve), másrészt pedig nem tudtam, hogy egy műanyag flakonban lévő átlátszó löttyel megy. Egyébként szeretem a füstgépeket: ha tévedésből lenne elég fény (nincs), akkor emiatt nem lehet fotózni. De nem baj, enélkül nem eléggé black metal az érzés.

Mivel a Marduk Frontschwein-turnén van immáron tizenötödik hónapja, hiszed vagy sem, de a címadó dallal kezdtek. És ekkor jött a csalódás: szarul szólnak. Nagyon. A tavalyi, Belphegor-ral közösen elkövetett fellépésen olyan tiszta volt minden, hogy az feledhetetlen: a gitár hangja éles volt és tiszta, most viszont csak a közepeket lehetett hallani, azt is eléggé tompán. És ez sajnos nem a hely hibája – említettem, hogy pár hónapja úgy szólt a Sound Control-ban az Amorphis, hogy hűde és nagyon.

Ez még mindig a Frontschwein-turné, nem meglepő, hogy a tavalyi albumról hangzott el a legtöbb dal (négy), de hallottunk kettőt a kötelező Panzer Division Marduk-ról, és egyet-egyet a Dark Endless-ről, a La Grande Danse Macabre-ról, a Nightwing-ről, az Opus Nocturne-ről, a Plague Angel-ről, a Serpent Sermon-ról, a Those of the Unlight-ról és a World Funeral-ról. Az utolsó dal utolsó fél percében sajnos megadta magát a terepszínűre festett ESP: az A-húr elunta a dolgot, és elszakadt. Cserélni ekkor már minek (meg amúgy is maradt még öt). Legnagyobb meglepetésemre azonban Morgan nem „átírta” a kottát (szinte csak szimple dúr-akkordokat használnak, le lehet fogni őket simán az A-húr nélkül is, vagy ha nincs más megoldás, le lehet fogni egy húrral odébb), hanem elkezdett alibizni. Ha ezt én csinálom, szódával elmegy, de huszonöt év főállású zenélés után azt gondolom, hogy ez nem nyert.

Tanulság? Hallgassatok Origin-t és Immolation-t, mert jók, lelkesek, és odateszik magukat rendesen. És hallgassatok Marduk-ot, mert – a harmatos keverés ellenére – a lelküket kitették azért, hogy azt kapjuk, amit az elmúlt negyed évszázad alatt megszoktunk. És még egy fontos tanulság: ne, azaz soha ne álljatok az első sorban olyan ember mellé, akinek rasztái vannak. Az, hogy az objektíven kopogott, csak mérsékelten zavart, majd lepucolom. Hogy egy részét a számból szedem ki, az sem szokatlan. Ami viszont kellemetlen, ha egy raszta tincs szemen vág – na az baromira fáj.

A bevezetőben leírt közlekedési nyavalygáshoz még egy adalék: hajnalban ugyanazon a háromsávos autópályán döngettem haza. Egy autó ment a középső sávban, egy meg a belsőben, mindkettő ötven mérfölddel (nyolcvan kilométer per óra) száguldott. Innen lehetett tudni, hogy már végre Wales-ben vagyok.

Ezt játszotta nekünk aznap a Marduk:

  1. Frontschwein
  2. The Blond Beast
  3. Of Hell’s Fire
  4. Still Fucking Dead (Here’s No Peace)
  5. Azrael
  6. Materialized in Stone
  7. Cloven Hoof
  8. Afrika
  9. Throne of Rats
  10. Wolves
  11. Souls for Belial
  12. Wartheland
  13. Fistfucking God’s Planet
  14. Panzer Division Marduk

Ezt játszotta nekünk aznap az Immolation:

  1. All That Awaits Us
  2. Swarm of Terror
  3. Father, You’re Not a Father
  4. Into Everlasting Fire
  5. Echoes of Despair
  6. World Agony
  7. Burn With Jesus
  8. Unholy Cult
  9. Kingdom of Conspiracy
  10. Majesty and Decay
  11. What They Bring
  12. A Spectacle of Lies

Ezt játszotta nekünk aznap az Origin:

  1. Expulsion of Fury
  2. Purgatory
  3. All Things Dead
  4. Thrall:Fulcrum:Apex
  5. Wrath of Vishnu
  6. Saligia
  7. Staring From the Abyss
  8. The Aftermath
  9. Redistribution of Filth
  10. Portal
  11. Unattainable Zero

BRIEF SUMAs part of their long Frontschwein tour, Marduk and three other bands made a fair gig in the Sound Control, Manchester. Origin, an American brutal technical death metal band, were more than fantastic, and death metal veterans Immolation made anexcellent gig, too. Marduk guys did their best, focusing on the new album, but even their made incredible efforts to do their best, the sound was slightly disappointing. Nevermind, that’s part of the deal, and I have to tell this gig is one of the top ten for me!

Ezt a cikket eddig 1 256 alkalommal tekintették meg.

Szólj hozzá!