2014. március 11. @ Budapest, Dürer Kert
(scroll down for English Version)
Elnézve a dátumokat, nem sok országnak adatott meg az a privilégium, hogy hazájában köszönthette a Niflheim turné fellépőit, de valamilyen szemfülességnek hála, Budapest a körön belülre esett, így újfent büszkén és nyugodtan merem leírni, hogy a hazai koncertélet továbbra is stabilan áll a lábán és jobbnál-jobb zenekarokkal kényezteti közönségét. Izgalmas programnak ígérkezett a keddi is, hisz gyakorlatilag öt zenekar ötféleképpen igyekezett megközelíteni a black és extrém metal fogalmát, ráadásul (már az esemény címéből is sejthetően) mindnyájan észak színeíben pompázva tették mindezt, ami mint tudjuk, szinte már önmagában garanciát jelent a minőségre.
Érdemes volt korán érkezni, mert a hat órás kapunyitást követően alig félórával már kezdetét vette a parádé, méghozzá a turné felhozatalának legizgalmasabb bandájával. A foghíjas sorokból ítélve, itthon látszólag bántóan kevesen ismerték a Shade Empire-t (szeretném hinni, hogy a koncert után készült interjúnk majd némileg változtatni fog ezen), pedig a finnek közel sem ma kezdtek zenélni: idén 15 éves fennállásuk során ezidáig négy nagylemezzel jelentkeztek, köztük a tavaly megjelent Omega Arcane-nel, mely underground szinten világszerte nagy sikert aratott az igényes kemény zenét hallgatók köreiben.
Az ember általában nem vár sokat a nyitó bandáktól, akkor is ritkán, ha egyébként egyéni szájíz szerint kedveli az adott zenekart, Empire-ék esetében viszont borult a papírforma, amit elsősorban az imént említett Omega lemez kvalitásainak tulajdonítottam. Aki akár csak egyszer is hallotta az új albumot, bizonyára egyetért velem abban, hogy a szüntelen nagyzenekari kíséret meghatározó eleme a daloknak, mint ahogy a színpadi előadásnak is az volt, a billentyűk ugyanis már a Ruins intrójától fogva olyan erős hangulatisággal töltöttek be a termet, ami más csapatoknak egy másfél órás headliner koncert egésze alatt sem mindig sikerül. A szerzemények szenvedélyességéből adódóan az emelvény panorámája sem rekedt meg a szárazon játszó zenészek látványánál, mi több, számomra testközelből is átjött ugyanaz az ijesztő poszt-apokaliptikus hatás, mint amibe anno a Zero Nexus belerántott bő öt évvel ezelőtt. A hiteles előadásból óriási szerepet vállalt Juha Harju, aki talán tudat alatt is sorozatban alátámasztotta a Shade Empire zenéjének elvont, beteg jellegét. Sűrű gesztikulálással és bátor frontemberi fellépésével komoly tekintélyt parancsolt a bemutatott daloknak, melyek hálistennek a korai kezdéshez képest egész tűrhetően szólaltak meg kifelé.
A szűk időkorlát sajnos jobbára csak az aktualitásoknak engedett teret, így a Slitwrist Ecstasy-t és a Blood Colours The White-ot leszámítva, teljes mértékben a frissebb, hosszabb, összetettebb darabok alkották a programot, ami mint utaltam rá, tulajdonképpen nagyszerű kedvcsinálónak sült el – kérdés, hogy kinek mennyire lesz türelme, ambíciója vagy – mondhatnám akár, hogy – lelke ahhoz, hogy mélyebben beleássa magát a csapat absztrakt, szokatlan kis világába. Az viszont biztos, hogy ez a zene lemezen túlmenően, színpadra víve is rengeteg potenciált és temérdek kiaknázatlan lehetőséget rejt még magában, amiből egy vékony kis szeletet aznap este a pesti közönség is kapott a srácoktól. Lelkes rajongók, nektek szól e sor: büszke lehetett magára az, akinek mondott valamit a zenekar neve! Mekkora élmény lehet mindez háromszor ennyi játékidővel, hazai közönség előtt…!
Setlist: 1. Ruins; 2. Blood Colours The White; 3. Dawnless Days; 4. Traveler Of Unlight; 5. Slitwrist Ecstasy; 6. Nomad.
A sort a svéd doom metalos Ereb Altor folytatta, kiknek koncertjét gyakorlatilag az első hangtól az utolsóig átbeszélgettük a backstage-ben Juha-val és Eero-val egy jövőbeli szaftos interjúhoz, így érdemi véleménnyel róluk nem szolgálhatok, de amennyire néhányak véleményére adni lehet, elég vegyes benyomást kelthettek a tömegben a „zseniális”-tól a „nem maradtál le semmiről”-ig terjedően. Ígérem, legközelebbi adandó alkalommal kigúvadt szemekkel figyelem majd a trió színpadi ténykedését!
Az In Vain-ről nincs egy éve, hogy írtam pár tulajdonképpen dícsérő szót oldalunk hasábjain, így már csak azért is kíváncsi voltam a norvégok fellépésére, hogy összehasonlítási alap birtokában lássam, miben tudtak fejlődni vagy megújulni a tavalyi jelenésükhöz képest. Nos, minden létező körülményt összedobva, tényleg van miről beszélni a változások terén: mindenek előtt kezdeném azzal, hogy a múltkori, szűk családi körben lezavart morcoskodásukhoz képest milyen meglepően nagy érdeklődés övezte a csapat következő műsorát. Szinte minden irányba ellépve olyan véleményekbe botlottam, hogy mennyire császár kiadvány lett az Ænigma, szóval rövidre zárva a közönség reakcióját, a srácoknak igazán nem lehetett oka panaszra a fogadtatás kapcsán.
Mondhatni a szamárlétrán is egyel előrébb lépett a társaság, hisz immáron a kistermet messziről figyelve a túloldalt, nagyszínpadon kaptak lehetőséget a bizonyításra, ami viszont ennél sokkal fontosabb, hogy maga az előadás színvonala is felnőtt a feladathoz, hogy egy nagyobb tömeg előtt, egy nagyobb volumenű eseményen mutathassa meg magát. A szorgalom és odaadás eddig sem hiányzott a banda profiljából, így ezúttal már nem ért meglepetésként Sindre Nedland heves, forróvérű előadása, Baard Kolstad játéka viszont még mindig, sokadszorra is képes hosszú távon lekötni a figyelmemet, abszolút nem volt tehát üresjárat a kb. 45 perces progresszív utazásban. Az ugyanakkor vitathatatlan tény, hogy ismeretlenül szemlélve jóval nehezebben megfogható és ezáltal élvezhető a zene, mint mondjuk a Shade Empire vagy akár az Ereb Altor esetében, cserébe viszont technikailag sokkal pontosabb és precízebb formát hozott magával a csapat, mint amit legutóbb volt alkalmunk megtapasztalni a Vreid-del közös európai turnén. A jó közönségből egyébként maga a show is tudott profitálni, a kölcsönös lelkesedés jócskán megemelte a zenekar pozitív hozzáállásának ázsióját, még ha ezzel együtt engem továbbra sem nyert meg magának feltétel nélkül az In Vain egésze. Ami viszont elismerésre ad okot, hogy legalább látom bennük azt az elengedhetetlen pluszt, amivel képesek kivívni maguknak mások őszinte szimpátiáját.
A Månegarm elég könnyen zavarba hozott az elvárásokat illetően, és talán nem is én vagyok az egyetlen, aki úgy látja, hogy hosszú fennállásuk ellenére valahogy sosem jutott ki nekik az a „hype”, ami a hasonszőrű bandáknak általában megadatik. Igaz, nem is kommersz megközelítésről van szó, bár a folkos elemeknek köszönhetően így is merőben más hangulatot hoztak magukkal, mint bárki más az este folyamán. Új szín került hát az éterbe, kellemesen oldva ezzel a szigorú, tartalmas zenék okozta feszültséget, így számomra már alapból jó szájízzel kezdődött a svédek műsora.
Nem kellett hozzá nagy tehetség, hogy észrevegyük, a sokat látott zenészek kisujjból kirázták a koncertet, ennek megfelelően, minden általános szempontot figyelembe véve nagyon kellemes élőzenével kedveskedtek nekünk az urak. Üdítő volt úgy követni az eseményeket, hogy a megbízhatóság mellett igazi örömzenélésnek is tanúi lehettünk, így nemcsak, hogy a korábban megalapozott hangulatot sikerült átmenteni, de a műsor még abban az esetben sem vált lapossá, ha az ember egyébként egy árva dalt nem ismert még a diszkográfiából. Különösen a színpad (nekünk) jobb szárnyához tapadhatott sűrűn a közönség tekintete, Jonas „Rune” Almquist ugyanis óriási kedvvel markolta a húrokat és előszeretettel bazsalygott kifelé a tömegbe, semmi esetre sem lehetett tehát teljesen közömbösnek maradni a szívből jövő odaadás láttán, sőt, a szimpátiafaktort nagyon is nyomta felfelé az urakkal töltött egyre több idő.
Egy komoly negatívumnak viszont mindenképpen hangot kell adnom, mégpedig annak, hogy Janne Liljeqvist távozásával nagyon úgyfest, a csapat végleg felhagyott az élő hegedű megszólaltatásával a fellépéseken, márpedig, mint a stílus rajongója, nem szívesen látok visszalépést ezen a téren, mi több, inkább a fejlődés, a zene minél több elemének színpadon való bemutatása volna az, ami az élőzene és különösképp a folk metal jövőjét jelentheti. Ez a rész így nagy csalódás volt, ettől eltekintve azonban szerethető volt a mutatott forma. Rajongóknak és a műfaj kedvelőinek nem volt okuk csüggedni.
A program végén azzal a zenekarral hozott össze a sors, akik számomra hosszú évek óta nagy kérdőjelként vesztegelnek az ízlésvilágomban. Őszintén szólva, nem hogy soha nem voltam nagy Borknagar fan, de jobbára még a nevüket is messze elkerültem, amiért annak idején egy elég bosszantóan művészkedő banda képe ragadt meg az emlékezetemben.
Szerencsére azért találtam magamnak kapaszkodókat a progresszív lavina alatt, elsősorban ICS Vortex képében, akit valószínűleg akkor is megkülönböztetett figyelemmel kísértem volna, ha csak a vizes fiú szerepét osztották volna rá, továbbá (akárcsak tavaly, egy este alatt) a dobok mögött másodszor is felbukkant az In Vain-t kisegítő ifjú zseni, szóval lassan akár hozzá is szokhatunk, hogy ha Magyarországon meghalljuk Baard Kolstad nevét, csak annyit mondunk: „Kettőt kérek!” Vortex mellett a másik vokál posztján dúló hercehurcát bevallom, én már úgy érzem, képtelen vagyok követni, de mindenesetre a száraz tény annyi, hogy Vintersorg helyett a Susperia-s Athera érkezett a zenekarral és ami azt illeti, nagyszerűen el is látta funkcióját, hisz úgy volt képes teljesebb érzést kölcsönözni a zenének, hogy közben előzékenyen meghagyta a rivaldafényt az állandó tagoknak.
Zenei téren ugye a Borknagar-hoz kapcsolódó inkompetenciámból adódóan nagyon nem szedném darabokra a szettet, pusztán annyit jegyeznék meg, hogy számomra a hagyományosabb black metal témákból többet is elbírt volna a játékidő, a középtájra beszúrt dobszóló viszont egészen bámulatos volt, illetve ha minden igaz, a Universal c. szerzemény is elég nagy kuriózumnak számított, mert állítólag jó ideje nem játszották a nótát, miután a messzi múltban elég vérszegény próbálkozásnak ítélték meg a zenekar tagjai. Kiemelném még továbbá az Urd lemezes Frosttide-ot, melyben Vortex nálam egyedül elvitte a dalt, illetve a billentyűs/háttérvokálos Lazare szerepében is láttam volna fantáziát, ha lehetett volna bármit is hallani a játékából… A show egyébként meglepően rövidre lett szabva, alig 10-11 opusz fért fel a setlistre, de az igazat megvallva, nekem pont elég is volt ennyi ahhoz, hogy még emészthető maradjon az élmény és összességében egy fokkal pozitívabb véleménnyel tekintsek a társaságra a jövőben.
Nem titok, hogy valószínűleg ott sem lettem volna aznap a Dürerben, ha nincs a Shade Empire brutális belépője, utólag ugyanakkor elégedetten mondhatom azt, hogy a komplett Niflheim feszt felhozatala megérdemelte a figyelmet és mint a bevezetőben említettem, nagy mázlisták vagyunk, hogy a rövid turné ellenére hazánkat is magába foglalta a rendezvénysorozat.
————————————–
ENGLISH VERSION:
It was worth to come in time, because only 20-25 mins after the doors, the pageant has come to the begining with the line-up’s most exciting band. Judging by the deficient lines, unfortunately it seemed like the local people didn’t really know much about Shade Empire (though I’d like to believe that my upcoming interview with the guys is gonna change something), despite that the Finns are being part of the scene since 1999 and released four full-lenght materials, including the latest Omega Arcane, which has achieved quite a huge success and respect on underground level amongst the demanding fans of extreme music.
People usually don’t expect much from the opening bands, even if they personally like the one performing, but the Empire broke up with this habit and I believe, the mentioned Omega album’s quality has quite a lot to do about it in the first place. Those who already heared the stuff, probably agree with me if I say that the continous orchestrations are determinative elements of the songs, just like it were during the performance. The keyboards filled the room with such strong and marvelous atmosphere since the very beginning of Ruins, what’s unreachable for most of the bands, even if they’re doing a 90 mins-long headliner show. Meanwhile, thanks to the passionate songs, the overall stage look wasn’t stuck at the dry, boring view of musicians playing their themes with care, and what’s more, while I was watching, I really got that scary, post-apocalyptic impression what I experienced the first time I was getting into Zero Nexus back in five years ago. Juha Harju took a huge part from the show’s credibility, he constantly confirmed and presented all the abstract, sick nature of Shade Empire with a lot of gesticulation and with various spontaneous acts driven by his emotions. His brave appearance demanded a lot of respect for the presented songs, and thank God, the sound was around acceptable compared to the early showtime.
Sadly, in lack of time, they didn’t really have the chance to allow too much space for older tracks, so Slitwrist Ecstasy and Blood Colours The White remained the only ones amongst the fresh, longer, and more complex songs of the new album. But eventually, it was good in the way it happened, ’cause like I referred earlier, it turned out to a great promotion. The question is that how many of you guys will have enough patience, ambition, – or I could say – soul, to dig deeper into the band’s weird, unusual, but remarkably unique little world. One thing is for sure: this music has endless potential and possibility, and I mean, not just in a musical meaning, listening at home, but also when watching it on stage. On this night, we got a slim slice from that big, yummy, abstract cake representing the band’s music, and I’m honestly happy to could be part of it. Enthusiastic fans of Hungary, this sentence goes for you: all of you people can be proud about yourselves, who knew the name of Shade Empire before! I imagine, how fun this can be in their hometown, in Finland with more time, more songs and in front of an inland audience…!
Setlist: 1. Ruins; 2. Blood Colours The White; 3. Dawnless Days; 4. Traveler Of Unlight; 5. Slitwrist Ecstasy; 6. Nomad.
