Koncertbeszámolók

Norms, Youth Violence, Zsibbadás, Chappa’ai, SxOxTxEx – Koncertbeszámoló

2015. január 23. @ Szombathely, Végállomás

Eme csípős, hideg péntek estén a Youth Violence kedvéért ültem autóba és mentem Szombathelyre. Már csak azért is, mert egyrészt a december 27-i SCHC bulin kezembe nyomták a cd-jüket, másrészt pedig a csapat ütőse Börzsi és gitárosa Jéger Dávid kedvenc zenészeimmé, személyiségeimmé és talán mondhatom, barátaimmá avanzsálódtak. A közel öt éve létező zenekar olyannyira underground és DIY szellemben dolgozik, hogy még én sem hallottam róluk ha-ha!

A bulinak a Végállomás kisterme adott helyet és mint kiderült, nem is koncert, hanem nyilvános próbának minősült a rendezvény. A zenekarok alapokról szólaltak meg, hangosítás, hangmérnök nem volt, a családias hangulatról pedig az eseményen részt vett 45 ember gondoskodott. Két szombathelyi és három budapesti zenekar lépett fel az este folyamán. A bulit a hazai pályás Zsibbadás nyitotta, akik nem voltak előttem ismeretlenek, lévén egy hónappal ezelőtt már láttam őket. Jó kedvűen, lazán reszelték el 12 tételes programjukat, amely kb. 20-25 perc játékidőt tett ki.

Klausz énekesnő hozta múltkori formáját, hangja egy az egyben a korai, fiatal Sabina Classenre (Holy Moses) emlékeztet, de nem lennék meglepve, ha Dawn Crosby-ról (Detente – R. I. P.) is hallott volna már. Olyan szerzeményeik, mint a Monília, Switch, No More, Romlott nem igényelnek különösebb elemzést, ős, klasszikus káosz hc-ben fogant dalok.

A szintén szombathelyi Youth Violence szerintem fokozta a brutalitás mértékét. Dalaikat (pl. Dolgozz, Semmi sem marad, Lehetett volna máshogy) ők sem cifrázzák túl, alap, nyers hc a javából mindegyik, de itt-ott egy-egy váltást, törést beiktatnak. Börzsi, a dobok mögött nyújtott teljesítménye előtt újfent kalapot emeltem, de társai teljesítményéről is csak elismerően nyilatkozhatok. Ajánlott hallgatnivaló minden hc rajongó számára, csakúgy, mint a Zsibbadás.

Harmadikként a budapesti Norms lépett fel, akik még egy lapáttal rátettek az előző két zenekar által képviselt brutalitásra. Zsigeri, gyors muzsikájukban (pl. Tömeg, Happiness, Time, Minden jó) szintén akadtak itt-ott lelassult témák, azonban az előadás, a körítés az nem volt piskóta. Bíró Marci személyében egy rettentő tehetséges dobost fedeztem fel, ismertem meg, szemeit kigubbasztva, átadva magát a zene örömének, élvezetének, szinte önkívületben csépelte a szerkót, Vargyai Viktor énekes elmebeteg mozgásokkal kísérte előadását és Szily Ferenc gitáros sem tűnt beszámíthatónak mozgását illetően. Egyedül Nagyrőczei Anna basszusgitáros állt egy helyben, statikusan pengetve hangszerét. Őrületes 20 percet vezettek elő.

Amikor már azt hittem, hogy a zenei brutalitás és agresszió mértékét nem lehet növelni, fokozni, jött a Napalm Death, mégpedig a klasszikus Lee Dorrian – Bill Steer – Shane Embury – Mick Harris felállásban, csak annyi különbséggel, hogy SOTE fedőnéven léptek fel, a tagságot pedig Bíró Marci basszusgitáros, Mizsei Márk dobos, Szilágyi Márk énekes és Gabika gitáros alkotta. Példának okáért Szilágyi Márkon ugyanolyan (vagy ahhoz hasonló) piros-fekte kockás flanel ing volt, mint amilyet Lee Dorrian viselt a klasszikus From Enslavement To Obliteration korong hátsó borítóján látható képen. Mizsei Márk egy az egyben átírta az extrém dobolásról alkotta fogalmamat, amit ez a srác bemutatott a mintegy 20-25 percen, olyat hazai szinten eddig még nem nagyon láttam.

Értelemszerűen Marci bőgőjét a Végállomás alagsoráig hangolták le, aki Szilágyi Márk könyörtelen hörgését üvöltésekkel, visításokkal egészítette ki. Ahogy később hallottam a cigaretta szünetben, valaki megjegyezte, hogy olyan volt a buli, mintha, disznóvágáson lettünk volna, olyan hangokat préselt ki magából a két „énekes”. Ott kötnék bele mindösszesen műsorukba, hogy dalaikat egy kicsit hosszúnak találtam, elnyújtották őket, a szerzemények játékideje –noha nem mértem- meghaladhatta a két és fél, három percet is, amelyből az ős Napalm Death, Carcass vagy Extreme Napalm Terror négy-öt nótát simán megírt volna. Ettől függetlenül nagyon jók voltak, ha klasszikus grindcore rajongó vagy, semmi pénzért se hagyd ki őket.

Jóból is megárt a sok – mondja a klasszikus közmondás és ez a tétel az estét záró Chappa’ai műsorára hatványozottan igaz volt, akik előadásukkal maradék agysejtjeimet is lebontották, kiirtották. Programjukat csak enyhe túlzással nevezném zenének, koncertnek, ugyanis az általuk elővezetett noisecore a szó szoros értelmében egy brutális, mindent maga alá temető zaj kavalkád volt, egyfajta spontán performansz, zenei improvizáció, amivel bárkit vallatni lehetett volna. Annyira sokkoló, durva, brutális muzsikát adtak elő, hogy többen fülüket befogva nézték előadásukat vagy menekültek ki a teremből. A tagság megegyezett a SOTE felállásával, annyi eltéréssel, hogy Gabika helyett Új Bence volt látható a „színpadon”, aki a földön ülve egy speciális gépet (kütyüt) nyomogatva szolgáltatta a zajt. Long Live The Loud hirdeti az Exciter klasszikus ha-ha! Zúzásukat gerjedésekkel, disszonáns hangokkal, helyenként borult részekkel ötvözték, a hörgés illetve az azt kísérő üvöltés, visítás ugyanolyan könyörtelen és szélsőséges volt, mint a SOTE esetében. Megmondom őszintén, hogy élőben most találkoztam először ilyen zenei kakofóniával, de otthon sem jellemző, hogy ilyenfajta muzsikát hallgassak, sőt, nem is hallgattam soha. Szerencsére megkegyelmeztek nekünk, mert 10 percnél nem hiszem, hogy hosszabb lett volna „matinéjük”.

Így telt el az este, újabb négy hazai underground bandát volt szerencsém látni, hallani, megismerni. Kizárólag ajánlani tudom őket az extrém zenékért rajongóknak, a csapatok minden támogatást megérdemelnek!

Kapcsolódó cikkek

Tukker Halloween Party’16 – Scab Eater, Önkiírtás, Norms, Berosszulás, Exterminating Angel

KMZ

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Elfogadom Részletek