2012. június 15-17. @ Románia, Bukarest – Romexpo
Hosszú évek vágyakozása után, idén végre ténylegesen nekiduráltam magam, hogy tegyek egy vizitet valamelyik, impozáns felhozatallal hízelgő külföldi fesztiválra, és bár a román OST Fest nem kimondottan tartozik a legismertebb határon túli rendezvények közé, a szomszédok évről-évre nagyszerű bandákat szerveznek le maguknak, köztük olyan nevekkel, mint a Keep Of Kalessin, a The Foreshadowing, de még a The Way Of Purity is megjárta már a fesztivál deszkáit, részemről tökéletes szezonkezdésnek ígérkezett hát a Romexponál első ízben megrendezésre került esemény.
Ennél jobb időzítéssel amúgy nem is dönthettem volna a látogatás mellett, az eddigi râșnovi helyszínt ugyanis éppen idén helyezték át Bukarestbe, ami ugye még testvérek közt is egy olyan jó 160-70 km pluszba, no de oda se neki, gondoltam, megyünk világot látni… Ennek megfelelően, az utazás meglehetősen kalandosan telt számomra, amit itt most nem részleteznék hosszasan – maradjunk annyiban, hogy ne sűrűn próbálkozzatok majd’ egy teljes országot átutazni autóstoppal. 🙂 Mellesleg, feltételezem sokatokban átfutott már a gondolat, hogy Románia a nemzeteink közt feszülő jól ismert ellentétek miatt talán nem éppen a legideálisabb úticél a nyári őrületekre, de biztosíthatok mindenkit, hogy metal berkeken belül, nyomát sem lehetett tapasztalni semmiféle ellenségeskedésnek, antipátiának vagy előítéleteknek, sem a szervezők és a staff, sem pedig az ottani fémszívű kollégák részéről, senkinek ne legyen hát ez visszatartó erő, ha valaki netán hasonló akciót fontolgatna a jövőben – mert bizony bőven lenne még mit nézni odaát: a napokban a szintén bukaresti Greenfest, júliusban a râșnovi Ghost, augusztusban pedig a szebeni ARTmania is félelmetes felhozatallal hódít. Elnézve az ez évi kiábrándító magyar kínálatot, csoroghat a nyálunk rendesen idehaza.
Az igazat megvallva, az mondjuk még engem is meglep, hogy pont az OST-ra vágytam ki annyira, hisz az idei húzónevek listáját, stílusukban tőlem igen távol álló főzenekarok alkották. Naja… Mötley Crüe, Manowar, Motörhead és a többiek. Mit is keresek én itt valójában? Nos, hogy teljesen őszinte legyek, legfőképpen Dimmu Borgirt, de már önmagában az is csábított, hogy testközelből beleáshatom majd magam a román undergroundba, abban ugyanis már látatlanban is száz százalékig biztos voltam, hogy nem a Negură Bunget az ország egyetlen valamirevaló bandája, új színtereket felfedezni ráadásul mindig izgalmas öröm, és lám, immáron tényleg elégedetten mondhatom: tudnak ott is zenélni az emberek. Lényegében előrevetítve tehát a tartalmat: aki a nagy nevek fellépéseiről vár tőlem részletes beszámolót, annak ezúttal csalódást kell, hogy okozzak – ellenben, akik hozzám hasonlóan szívesen vájkálnak a kevésbé ismert csapatok tengerében, azoknak bizony jópár kellemes meglepetéssel szolgálhatok! Na de elég a sok rizsából, lássuk, hogy alakult az első bukaresti, mára már „mountain nélküli” OST fesztivál!
A kimerítő utat követően, péntekre virradóra érkeztem meg a fővárosba, melynek zsúfoltsága láttán, úgy első blikkre, el nem tudtam képzelni, hogy hol a viharban lehet itt non-stop dörgést magába foglaló zenés rendezvényt lebonyolítani, de úgyfest, arrafelé vajmi keveset törődnek ilyesmivel az emberek, a megszokott félreeső, külvárosi zugoktól eltérően, itt ugyanis gyakorlatilag a város szívében vertek tábort a szervezők, nem kis döbbenetet kiváltva belőlem e példátlan lazaság láttán. Ennek hála viszont, a helyi közlekedéssel már nem sokat kellett bajlódni: egy-két megálló busszal a sztrádától, majd villamossal irány a végállomás, és tádám, az ember fülét máris megütötte a főút melletti nagyszínpadon éppen hangoló technikusok zsivaja. A korai órákban persze még mindenki otthon edzette magát lelkiekben az első nap megpróbáltatásaira, miközben a kijelölt területen nagyban zajlottak az előkészületek utolsó simításai. A bebocsátás előtt, idő bőségében még elcammogtam lecsekkolni a kempinget, illetve vaktában egy kicsit még a belvárosnak is nekivágtam, afféle ismerkedés gyanánt a környékkel.
Turisztikai rövatunk következik: nem is kellett messzire mennem, hogy rátaláljak a város alighanem legszebb és legnyugisabb környékére a Herastrau tónál, mely úgy egész jellegében a pécsi malomvölgyi állóvizet juttatta eszembe, annyi különbséggel, hogy ez legalább háromszor akkora területet ölelt magához, a part meg telis-tele volt luxustól csillogó éttermekkel, szórakozó- és szálláshelyekkel. Kellemesen el lehetett hát tengetni a délelőtti órákat, a későbbiekben visszatérő látogatója is lettem a susnyásnak, mikor éppen nem az ötven fokos betonon állva zsűriztem az egyébként kivétel nélkül rendkívül lelkes fellépők műsorát.
Dél magasságában aztán visszatértem a bejárathoz kopogtatni a sajtójegyemért, ami mint később kiderült, pusztán csak a három szekcióra felosztott nagyszínpad előtti tér harmadik, „gazon field”-re keresztelt körzetére engedett bebocsátást. Az igazat megvallva, elsőként eléggé hidegzuhanyként ért az emelvénytől való tetemes távolságra kényszerülés, nem a sűrűjéhez vagyok ugye szokva a koncertlátogatások alkalmával, a rengeteg ember látványa azonban egészen más hangulatot, igazi fesztivál atmoszférát teremtett, amit mondjuk az első soros folyamatos kordonnak feszülés nem mindig tud jó érzéssel visszaadni. A csöppnyi csalódás ellenére, megvolt tehát a dolog maga varázsa, noha a helyiek közül is akadt olyan, akinek szúrta a szemét ez a kicsit pénzszagú szeparálás. Van benne valami, annyi szent. Mindenesetre, a kaput átlépve még gyorsan körbeszaglásztam a standokat és azok kínálatát, időközben pedig már a húrok közé is csapott a nap első traktusa, az Armies Of Enlil.
06.15. – Első nap:
Az említett nézőtéri övezetek okozta kisebb bonyodalom miatt, az ő alakításukból sajnos nem sok érdemlegeset láttam, csupán annyit sikerült kutyafuttában leszűrni a hallottakból, hogy elég súlyos death metallal nyomultak az urak. Jól is esett (volna) a fülnek ez a masszív kezdés, bántam nagyon, hogy csak néhány csonka foszlányt sikerült róluk az emlékeimbe zárni a levonulás után.
A szintén helyi Psychogod pusztítására viszont már elfoglaltam kipécézett pozíciómat a kompetens szférában, a horda pedig csakhamar meg is hálálta a figyelmet a maga brutális női hörgéssel támadó, eszméletlen súlyos deathcore muzsikájával. Cris hímeket meggyalázó, mély, pőre, gyilkos hangjába egy szemvillanás alatt beleszerettem. Ott bújkált a torkában az a szignifikáns éle a vokálnak, melyek annyira egyedivé teszik a hölgy énekesek ilyen jellegű megnyilvánulásait, és szerencsére zeneileg sem főként az oly divatos breakdown hegyekre alapozták a témáikat, hanem az ág gyökereit adó, jó adag klasszikus death hatás is bő vérrel ott domborodott a játékukban, messze nem valami klisés modern szemetet kell tehát elképzelni.
Noha az ötösfogat még javában dolgozik a debütön (bár állítólag egy-két hónapon belül már kézbe is vehetjük majd a végterméket), a számos testre feszülő Psychogod póló láttán nem volt nehéz kitalálni, hogy a rajongóbázisuk és megfelelő célközönségük már bőven kialakult a helyi szcénában, abszolút érthető okokból kifolyólag – nyilván amúgysem hiába kaptak nagyszínpados bemutatkozási lehetőséget a nagyközönség előtt. Orbitális mozgáshullámok ugyan még nem gerjedtek e békés, kora délutáni órán, és ahogy az az ilyesfajta zenéknél evidens hatás, a játékidő végefelé kezdett kicsit túl töménnyé válni a hentelés, mégis, több, mint korrekt előadást láthattunk itt mindjárt második felvonásként a bemelegítés alatt – már aki még nem izzadt le teljesen öt perc után ösztönösen az embertelen hőség átka során.
Mindenki figyelmét felhívnám rá, hogy a közeljövőben itthon is, ráadásul két ízben el lehet majd csípni a társaságot, méghozzá novemberben, a Sin Of God-dal közös headliner fellépések alkalmával Pesten és Szegeden egyaránt. Menjetek el, adjatok nekik egy esélyt! Ütni fog, azt garantálom!
A warm up-ot folytató White Walls teljesítményével már messze nem voltam ennyire elégedett. Eleinte még kicsit Hatchet Dawn-szerű elvontsággal indult a történet, de a bókot gyorsan el is földelhettem magamban, ahogy a nagy stílusbeli csapongások közepette jöttek az újabb és újabb dalok, kicsit alteres utóízzel vegyített metalcore tálalásban, de frontemberük döbbenetesen gyenge tiszta hangja még azt a maradék kis tökösséget is teljesen elkaszálta a zenéből, amit a hangszeres bagázs nagy erőfeszítések árán igyekezett megteremteni, arról nem is beszélve, hogy ha már core vírus lappang a zenében, legalább egy-két eltalált refrént illett volna villantani a sorok között. Ugyan az a szóbeszéd járja, hogy lemezen messze nem rossz a cucc, nekem erős a gyanúm, hogy ezt én már sosem fogom megtapasztalni, valahol a műsor felénél ugyanis inkább a helyi Ciuc sör letesztelése mellett döntöttem a folytatás helyett – ami a csapattal ellentétben, sikeresen átment a vizsgán.
A change overt követően, valahol ezen a ponton kezdett megcsapni minket a nagyvadak szele, amint a háttérben lobogó Exodus blanket alatt lassacskán maguk a fáradhatatlan thrash gépezet tagjai is gyülekezni kezdtek. Rólam tudni kell, hogy sosem voltam nagy Exodus fanatikus, illetve úgy ámblokk, a thrash ezen régisulis ága is kevésbé képes lekötni a figyelmemet, mint mondjuk a Machine Head-féle neoklasszikus irányzat vagy a groove-osabb, modern megközelítések, de már csak ezért is kíváncsi voltam rá, hogy mit alkotnak majd a hírhedt kaliforniai arcok élőben.
Sajnos azt kell mondjam, nem jobbat, mint lemezen. Egysíkú, mondjuk ki: unalmas volt az egész, az ember mintha ugyanazt az egy nótát hallgatta volna negyven percen keresztül, a lendület helyett meg inkább csak kapkodás és hónaljszag érződött, Rob Dukes erőltetett menőzése ráadásul borzasztóan idegesítő volt, és legalább ennyire unszimpatikussá tette az egész brigádot. Az egybegyűltek korosabb rétege persze így is oda-vissza megjárta a paradicsomot a nagy cséplések közepette, valahol előrébb alakult egy kisebb circle pit, és az efféle thrash hívei bizonyára mindannyian jól szórakoztak idelent, ettől függetlenül, nálam egykedvű bólogatáson kívül, nem sok egyebet volt képes kiváltani a társaság, Exodus név ide vagy oda. Többet vártam, egyértelmű csalódás volt.
Az Overkill-ről ugyanez már nem mondható el, méghozzá egyetlen okból kifolyólag: velük kapcsolatban már egyáltalán nem is voltak elvárásaim. Értem én, hogy mindez a tradíciókról szól, hogy menjünk vissza az időbe, vegyünk fel farmerdzsekit és szúrjuk tele felvarrókkal, nem is ez lenne az én problémám, de könyörgöm, valami változatosságot csak kellene iktatni a riffek közzé, hogy a keménymag mellett akár a laikusoknak is feltűnjön néha, ha mondjuk vége van egy dalnak. Bizonyára az old-school fanok már rég a véremmel szétfröccsenve szeretnének látni holtan feküdve a padlón, de a száraz tények azt mutatják, hogy összesen gyakorlatilag annyi történt, hogy más frizurával belőtt zenészek érkeztek a színpadra, és minden épp ott folytatódott tovább, ahol az imént annak vége szakadt. Ha nagyon analizálni akarnék valamit a látottakon, akkor talán annyit említhetnék, hogy itt zeneileg mintha valamivel összetettebb lett volna a benyomás, de Bobby Ellsworth konstans sikítozásával egyszerűen kiűzött a világból és porig rombolt mindent, amit a hangszeres kollégák vért hugyozva próbáltak kipréselni a stílus adta szűkös lehetőségekből. Az egyre csak nyúló-húzódó időutazás már bizisten megihletett az éjszaka elmulasztott alvás azonnali pótlására, de a menetrendszerint érkező férfi sikolyok egy-egy spontán áramütéssel felérően, esélyt sem adtak a relaxálásra. Mit volt mit tenni, végignéztük…
Nyolc órát súrolva aztán végre eljött az én időm! Az iménti megpróbáltatásoktól eltekintve viszont alapjáraton elmondható, hogy nem sokáig húzták az agyamat a szervezők, (szerintem) a legerősebb programmal ugyanis mindjárt az első napon kitaláltak, és itt most nem csak a Dimmu Borgir közelgő szeánszára gondolok, noha tagadhatatlanul az egész fesztivál csúcsteljesítményének bő egy órája vette kezdetét a borzongató Xibir felhangzásával.
Az mondjuk nyitott kérdéseket hagyott bennem, hogy egy ilyen kaliberű zenekarnak miért kell nappal, fényes, tűző napsütésben birtokába vennie a pódiumot, még ha Shagrathéknak ez nyilvánvalóan nem is jelentett problémát, hisz bőven vannak akkora királyok, hogy a kegyetlen fénykorongot is semmi perc alatt homályba kényszerítsék a kompozíciókkal, főleg ilyen eszméletlen kezdéssel, mint az Enthrone Darkness Triumphant nyitó három klasszikusa. A tartós múltidézésre ugyan előzetesen is számítani lehetett, mivel az utóbbi időkben közmegelégedésre megint nagyobb teret engedtek a ’97-es matériának, mégis, az abszolút katarzist kétségtelenül a meglepetés erejével ható Kings Of The Carnival Creation jelentette, mint a valaha megírt egyik legnagyobb black metal himnusz a történelemben.
A kilencedik opusz előtt megsínylett, tömegek által siratott tagcserék után az ember automatikusan azt hihetné, ha nem is megsemmisítő dózissal, de mindenképpen érezhetően kihatással vannak a történtek a csapat jelen működésére, de az az igazság, hogy mint azt az Abrahadabra két évvel ezelőtt albumon már bizonyította, ugyanolyan végtelen precizitással felvértezve, erőtől duzzadó formában vannak a mesterek, mint akár öt éve a pesti PeCsa-s buli alkalmával. Egyedül ICS Vortex tiszta énekes kiállásainak speciális varázsa hiányzott az olyan dalokból, mint az említett Carnival Creation vagy a The Serpentine Offering, de ez egyrészt elegáns, profi módon le lett kezelve azzal, hogy Shagrath nemes egyszerűséggel magára vállalta a témákat – karcos, metsző hangján előadva természetesen –, másreszt pedig ez legfeljebb a technikai megoldások, a lemezminőség hiteles visszaadásában jelenthetne apró negatívumot, maga a hozzáállás és az egész előadás szenvedélyes mivoltához ennek az égvilágon semmi köze.
A közönség létszáma a standard elvárható mennyiségtől valamivel alacsonyabb volt, szemet szúrtak itt-ott lyukak, inaktív bámészkodok és értetlen tekintetek, de gyorsan tegyük hozzá, ismételve önmagamat: az idei OST Fest nem kimondottan a legsúlyosabb fémzenei sávokat vette célkeresztbe a húzónevek terén, ami lényegében helytálló magyarázatot adott a szokatlan reakciókra.
Az intim rituálé időközben eszméletlen setlist-tel hódított tovább, tényleg döbbenetesen nagy válogatással sikerült a román közönségnek első ízben prezentálni a Dimmu fényes múltját és még mindig ígéretes jelenét. Az általános fanyalgóknak külön kiemelném, hogy a díszletet, meg úgy átfogóan az egész attitűdöt tekintve semmiféle giccs nem ütközött ki a megvalósításban, egy natúr köntösbe bújtatott, ugyanakkor kiegészítő kellékek nélkül is klasszikusan látványos és atmoszférikus szettet hoztak el nekünk a műfaj nagyjai, amit a saját névre keresztelt, friss anyagos Dimmu Borgir egyszemélyben hűen kinyilvánított. Óriási mákos dolognak érzem, hogy pont most, ebben a valójában láthattam újra a skandináv idolokat – izgalmasabbak és kiforrottabbak, mint valaha, az új stílusú kiállás és nagyrészben az eddigi munkájuk átértékelésének érája lehet az elképzelhető legtökéletesebb alkalom, hogy a velük kevésbé szimpatizáló réteg is újfent adjon egy esélyt ennek a sajátos hangulatban manifesztálódott művészetnek, míg a kezdetek óta lojális rajongók úgyis ámulva, a fejüket fogva fogják továbbra is csodálni a Dimmu magasztos világát. Grandiózus performansz volt!
Setlist: 1. Mourning Palace; 2. Spellbound (By The Devil); 3. In Death’s Embrace; 4. Vredesbyrd; 5. Kings Of The Carnival Creation; 6. Dimmu Borgir; 7. Ritualist; 8. Gateways; 9. Puritania; 10. The Serpentine Offering; 11. Progenies Of The Great Apocalypse.
Ugye mondanom sem kell, hogy ezek után, az időtálló eufória jegyében mennyire nem voltam vevő a Mötley Crüe hard rockos lazulására, így hát egy-két becsületből megnézett nóta után letelepedtem regenerálni magamat a kettes számú színpad elé, ahol a kinti show vége felé közeledve már szállingózni kezdett a moldáv nu metalos Infected Rain tagsága.
Csalóka ez a beskatulyázás, tudniillik annak dacára, hogy ez az irányzat időtlen idők óta a metal szcéna gyakran gyűlölt mostoha gyermeke – normál esetben magam sem rajongok érte –, a keleti bagázs annyira ráérzett a dolog ízére, hogy az Asylum névre keresztelt debüt ismeretében, részemről az egyik legnagyobb várakozással kísért koncert épp az övék volt a fesztiválon. Legegyszerűbben úgy kell elképzelni a zenét, mint az elmebeteg francia Eths-t, vagy még inkább egy softosabb The Way Of Purity-t, rengeteg a hasonlóság, még a finom elektronikus zörgések is ott bújkálnak a dalok közt a történet kemény éle mellett, továbbá Lena személyében csakugyan egy brutál hanggal megáldott frontlady szorongatja a mikrofont.
Valamit megérezhetett a levegőben a népes sereg, a kinti hepaj után ugyanis villámgyorsan dugig megtelet a sátor, a srácok energiabombája pedig hamar szét is csapott bennünket a nézőtéren, már a legelső pillanatokban is óriási intenzitás volt tetten érhető, több százan ugrottunk és zúztunk egyként a srácokkal, az érdeklődők egy meglehetősen klassz csoportja verődött tehát össze a zenekar műsorára. Egyébként közel lehetetlen is lett volna halvérűen végignézni az olyan adrenalin túltengésben égő nótákat, mint a Me Against You, a címéhez hűen party-alap At The Bottom Of The Bottle vagy a The Life Game. Cakkpakk gyilkolt az egész program, egyszerre volt kellően súlyos és simogatóan gyengéd (lásd Butterfly), a hangzás pedig még az eddig szűz színpad ellenére is oltári jól el lett találva – mely örömteli tény amúgy az itt esedékes koncertek mindegyikéről elmondható volt. Egy igazán nagyszerű és energikus csapatot ismerhettünk meg az Infected Rain képében, az égiek is a deszkákra teremtették őket, csak ajánlani tudom mindenkinek!
A Finsterforst-tal aztán egészen más vízekre eveztünk a folytatásban, egyéb hiányosságok mellett, valahogy úgy az egész fesztivál ideje alatt volt is egy olyan érzésem, hogy a fellépők elosztásának stratégiája nem tartozott kimondottan a szervezők erősségei közé, de erről majd később…
A német folk metalosokról annyi ismeretet hordoztam az emlékeimben, hogy kísértetiesen hasonló formában tolják a stílust, mint a honfitárs Equilibrium, így kvázi nagyon nem is erőltettem a hallgatásukat az előzetes ismerkedések során, mondván ha lemezen sok újdonságot nem is hordoznak magukban, élőben tutira működni fog a dolog.
Így is történt. Miután a srácok kicsit meghemperegtek a sárban, felhangzottak a nagy monstrum, epikus alkotások, afféle minden jól ismert folk/pagan/viking banda hatásaiból összegyúrva. A héttagú létszámot azért már kezdte megérezni az emelvény helykapacitása, de egy kis buzdításra és headbangelésre még így is futotta odafentről, Oliver Berlin aztán vélhetően megunta a szabadságkorlátozást, és a kordon elé vetve magát énekeltette az első pár sor hadseregét. Az előadás fénypontja a harmonikás Johannes Joseph volt, vagy legalábbis lehetett volna, ha kap még egy kis szuflát a hangszerére, valamint a tiszta énekes kiáltásait is jobban előtérbe tolták volna a keverőpultnál. Ennek ellenére üde színfolt volt a jelenléte, fel is ébresztette bennem a fájdalmas emlékeket Netta Skog kiválásáról a Turisas-ból, ugyanakkor végtelenül kellemes jó félórával ajándékozták meg a publikumot, ami kívülről még ennél is kevesebbnek tűnt, hisz az átlag tíz perc körüli szerzemények lévén ugye, ha kicsit utánaszámolunk, egy olyan négy darab, ha belefért a szűkös programba.
Következő állomásunk Chilébe vezet, muzikális értelemben legalábbis. A játék neve vadorzó death metal, amolyan finom, nőies módra, a Thornafire prezentálásában. Ó nem, kérem, elnézést, félreértés ne essék, a mai nap feminin hörgései után immáron végeszakadt e tendenciának, amint a három szigorú tekintetű úriember a húrok közé csapott.
Meglehetősen egyszerű és puritán látványt nyújtott a zenekar: a háttérben meghúzódva egy villámkezű dobos, két oldalt meg a sátán karizmájával büszkélkedő bárdisták feszültek, közülük is a vokált birtokában tudó, igen méretes, tekintélyt parancsoló basszusgitárjával romboló Christian Argandoña vonzotta igazán a tekintetet – már amikor néha volt ideje felnézni az embernek a nagy mészárlás közepette. Tömény volt kegyetlenül, nehezen különültek el egymástól a témák, a játékidő végére meg is fáradt egy kicsit a perform, de gyanítom, hogy a közölni kívánt üzenet a néhol spanyol nyelv használata ellenére is mindenkihez eljutott és vettük a lapot: nem sokára meghalunk mind! Idén jön a harmadik, új lemez, Eclipse Nox Coagula címmel, a stílus hívei bátran próbálkozhatnak vele.
A bolgár Claymore-ról nem sok mindent hallottam ezidáig, a kora esti órákban viszont épp a horda egy ex-beugró dobosával váltottam pár szót a Dimmu fellépése előtt, így a tűzközelben legalább már nem kellett aggódnom az irányzat milyensége miatt, és kényelmesen lohadhattam a kordonra, gondolván, hogy szimfonikus black metal élőben nagyon rossz csak nem lehet.
E teóriát nem is cáfolták meg a látottak, bár a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy ezek a megszokott panelekből építkező dalstruktúrák már inkább az „alibi metal” kategóriába csúsztak át, amit az ember úgy élőben még el-elhallgat ideig-óráig, de itthon már valahogy nem érzek rá késztetést, hogy azonnyomban felcsapjam a metal enciklopédiát valami kézzel fogható matériáért.
Az időközben periodikusan apadó közönség eddigre már szinte az utolsó headbangerig felszívódott a placcon, egy olyan húsz ember, ha talpon maradt még mutatni némi érdeklődést a fentről jövő zajok iránt. Tény, hogy nem volt egy világmegváltó alakítás, de egynek elment, ártani nem ártott.
A nap végére maradt Warchant rendkívül fiatal legénységével sajnos kicsit – kicsit nagyon – kipackázott a sors, illetve hát jobban mondva inkább az illetékes személyek, az előzetes program szerint ugyanis a Finsterforst után folytathatták volna a begyújtott pogány mulatozást, ami ugye már csak azért is szerencsés lett volna a számukra, mert a németek közönsége bizonyára kapható lett volna még egy adag tivornyára, így viszont a hangolás alatt épp arról beszélgettünk a csapatot magabiztosan Románia legígéretesebb metal exportjának kikiáltó helybéliekkel, hogy mekkora pech és szégyen egyaránt, hogy ilyen potenciális tehetségeknek tízes darab ember jutott néző gyanánt, ami a társaság létszámát elnézve, durván majdhogynem egy néző/fő egyenletnek felelt meg a valóságban.
Pedig a többségében még tízes évei végét taposó falka tényleg megadta a módját az előadásnak: teljes hacukában felsorakozva, kifestve, lassan már két-három órája bevetésre készen állva várta a startot a nevetségesen kevés, de annál lelkesebb maroknyi ember előtt. És a zene… Nos, igen! A francba is, van bennük spiritusz! Lemez és komolyabb múlt nélkül, a könnyen levágható Finntroll-Ensiferum-Wintersun hatások még abszolút megbocsáthatók, főleg, hogy némi sajátos, román kultúrát is próbáltak a zenébe csempészni, a Hora című záró aktusra kerekedett spontán hagyományos ottani néptánc pedig a legjobb példa volt rá, hogy kevés ember is milyen fantasztikus hangulatot tud teremteni, ha adottak a jó körülmények.
A zene és az előadás minősége, meg eleve a szemmel látható igyekezet és komoly hozzáállás, hogy például mennyi (zseb)pénzt feccölhettek bele a srácok a ruhákba és egyebekbe, csakhogy valami emlékezeteset nyújtsanak egy x emberből álló publikumnak, hihetetlenül becsülendő dolog, az meg, hogy még ténylegesen érzékük is van ehhez az egész mókához, valóban fényes jövőt ígérhet a zenekarnak. Várjuk a debütöt és csak így tovább! Jó szájízzel vonulhattunk pihenőre a meglehetősen sűrűre sikeredett első nap után.
06.16. – Második nap:
Szombat reggel, helyesbítek, délután arra a tudatra ébredtem, hogy ma nem sok babér terem majd a számomra, a nagyszínpadnál legalábbis biztosan nem, a hétvége kezdetén ugyanis az összes nekem idegen hard/heavy/power bandát bezsúfolták fő látványosságnak, de látatlanban még az underground porondon is csak a Syn Ze Sase Tri-vel szimpatizáltam a fesztet megelőzően, de sebaj, open-minded attitűddel, ide nekem az oroszlánt…!
…maximum elfutok előle. És valóban, a háromkor nyitó Desant-Mystery páros hallattán legalább olyan gyorsasággal vágtattam el a forró betonról, mint ahogyan odafelé tettem, merthogy a kemping területet olyan „zsenialitással” sikerült kijelölni, hogy minden egyes alkalommal körbe kellett hozzá sétálni a fesztivál teljes területét, így egy oda-vissza út, minden túlzás nélkül mindig egy bő félórával megrövidítette az életünket – persze kizárólag abban az esetben, ha öt másodpercnél tovább nem tartózkodtunk a privát laktanyán. Esetleg távolsági buszt is lehetett volna indítani a főbejárattól, hogy legalább legyen belőle valami kis plusz bevétel…
És ha már a bevételt szóba hoztam, egyúttal megragadnám az alkalmat, hogy egy pár mondat erejéig kitérjek az árakra és a cserébe szolgáltatott szükségletek milyenségére. Azt kell mondjam, ezen a téren nagyon barátian viszonyultak a körülmények a látogatókhoz. Nem csak, hogy gyakorlatilag minden zugban óriási kaja választék várta a koncertek után agyhalott tömeget, de kimondottan finom, normális porciókat osztogattak a standoknál, ráadásul megfizethető áron, nem kizárólag csirkén és sültkrumplin kellett tehát három napig élni, mint történt az a 2010-es hazai Metalfesten, ezt pedig szerintem elég sokan értékelték.
A figyelem középpontjában időközben lezajlott a napi heavy metal betevő, így a szimfonikus csajos metal HolyHell fellépésére visszasunnyogtam a küzdőtérre lezsűrizni, hogy a tengerentúlon milyen minőségben tenyészik a szívem csücske stílus.
Mivel a társaságot korábban jobbára prog/power körökben mozgó arcok alkotják, így a műfaji meghatározás ellenére, nem voltam teljesen megkönnyebbülve a közeljövőt illetően, de Maria Breon korrekten eldalolgatta a szettet, és bár rendre nehezen bírtam megállni röhögés nélkül, mikor a bukaresti negyven fokban a hat réteg bőrdzsekiben shreddelő Joe Stump-ra tévedt a tekintetem a balszárnyon, de a viccet félretéve, igen, elég tisztes koncertet adott a New York-i csapat.
Nagy változatosságot mondjuk itt sem véltem felfedezni a dalok közt, úgy éreztem, a körülöttem villázók tetszési indexe is megrekedt valahol a „szimplán kellemes” stádiumban, de ne legyünk telhetetlenek, örültem, mint majom a farkának, hogy volt mi fenntartsa a figyelmemet, ha csak egy háromnegyedórára is, hisz hosszú órák voltak még hátra, mire a kiszemelt temesvári sympho black hordám pár méterrel arrébb megszállta a színpadot.
A soron következő Trooper és Europe műsorát szinte megint teljes egészében szkippeltem, előbbiről amúgy is elég rossz pletykák terjengtek az itt élők körében. Ahogy a Warchant a „legnagyobb reménység”, úgy a Trooper lényegében a „legnagyobb reménytelenség” stigmáját viselte magán a közönség szemében, bár valami oka csak kellett, hogy legyen annak, hogy a flyereken és reklámokban agyba-főbe nyomatták a csapatot a fesztet megelőzően.
A nagyszínpad szombati, „civilek” számára emészthetőbb kínálata egyébként egész családokat is a helyszínre vonzott. Kicsit mókás, de mindenképpen szívmelengető látványt nyújtott, ahogy a jövő ifjú, potenciális headbangerei Manowar egyenruhában rohangáltak föl-alá a padok között, vagy éppen a szintén díszöltözetben lazító kedves papa árnyékában várták a nap fő attrakcióját. Jogos a kérdés, vagy én vagyok perverz: miért nem látni hasonló jelenséget Spiritual Black Dimensions mintás kiadásban?
A már-már kultikus stádiumban működő jenki power istenekkel kapcsolatban amúgy már próbáltam valamivel empatikusabb hozzáállást tanúsítani, főleg, hogy az aznapi rekord-henyélés kezdett erős bűntudatot kelteni bennem – mert hát mégis micsoda dolog már, hogy egy metal fesztiválon egész nap a füvön sörözve bámészkodik az ember –, így arra az elhatározásra jutottam, hogy eltitkolom szűklátókörűségemet és belenézek, mit művel a Manowar a pódiumon.
Először is el kell mondjam, borzasztóan büszke voltam magamra, amiért valahol a műsor elején felzendülő Kings Of Metal nótát rögtön levágtam (hálás köszönet a német Debauchery-nek a bizarr feldolgozásért!), mindjárt nem éreztem magamat hát annyira idegennek, még ha ez a folytatásban hamar múlandó reakcióvá is vált. Nekem egyébként az volt a benyomásom, hogy Mötley Crüe, Motörhead, Megadeth (Dimmuékat már nem is említem) ide vagy oda, bizony a Manowar-ra voltak a legtöbben kíváncsiak. Itt volt a legnagyobb tömeg, a legtöbb villa, éneklés, és állítom, egyúttal a leglelkesebb nézősereg is az egész rendezvény folyamán, úgy ránézésre megítélve, még a hozzám hasonló stílusokkal favorizálók is egyedül nekik szavaztak némi halvány bizalmat a többiek árnyékában.
Nyilván nagy hozzáértéssel nem tudok érdemben nyilatkozni olyanokról, minthogy mennyire volt tuti a setlist, mennyire maradt hiteles a show és jött át a dolog passziója, de ahogy egy helyi kolléga nyíltan és lényegretörően megfogalmazta az összhatást: harc, tűz, háború, diadal és becsület, majd mindezt kezdjük előlről – de azért mindnyájan jól mulatunk. Nos, igen. Akik még szüzek Manowar-ban, azoknak kéretik valahogy így elképzelni a történetet. Nincsen ezzel semmi probléma.
Miután legyőztünk és megöltünk mindenkit, a másik helyszínen már türelmetlenül toporgott a ritka béna nevű Steelborn, akiket female gruppról lévén szó, jó szívvel ajánlottak figyelmembe a koncert előtt. Na gondoltam, uccu neki, vegyetek meg!
Nem kellett sokáig vakarnom a fejemet, hogy rájöjjek, nem fog kicsordulni a nyálam a csodálattól, épp ellenkezőleg, az első komolyabb csalódást ők okozták a kisszínpadon. Rossznak azért mindenesetre nem nevezném a látottakat, de a zene nagyon távol állt attól, hogy bármiféle markánsabb reakciót váltson ki belőlem. Úgy effektíve nem is igazán beszélhetünk metalról, inkább az a klasszikus értelemben vett, tipikus háttérzene, olyan rádióbarát, soft rock muzsika szállt a levegőben, ami a Manowar után ugyan afterpartynak elment, de odafigyelős koncertként gyalázatosan keveset nyújtott.
Ennek megfelelően a közönség, és tulajdonképpen még a zenekar is ebben a mentalitásban ütötte el a maga kis félórácskáját. Énekesnőjük szökdellt, táncolt, bulizott a deszkákon, az idő pedig valami hasonló szeleburdisággal tovaszállt, hogy helyet adjon a következő vándoroknak. Egy nagyszínpados, nappali fellépéssel bizonyára nagyobb sikerben részesültek volna.
A Gothic érkeztével kezdtem azon filozofálni, hogy lehet ezúttal a „fantázia-túltengésben” szenvedő nevek szolgáltattak alapot a napi beosztásra, miközben az a fránya előítéletem már látatlanban le is gyilkolta az összes reményemet a társasággal kapcsolatban.
A műsor mégis bíztatóan kezdődött, és mikor rádöbbentem, hogy nem valami tutyimutyi „elfolyok” (gondoltátok volna?) gothic témák fognak fárasztani, megint elismerően csettintettem a történtek hallatán. Jófajta, kellemes és egész súlyos riffeket pengettek a srácok, végre meg lehetett mozdulni egy kicsit az emelvény előtt, előkapni a léggitárt és megnyüstölni a húrokat, ahogy zajlott az extrém okítás odafentről. Úgy tűnt, ők sem számítanak ismeretlen hordának az ország határain belül, volt nagy skandálás, tisztes létszám, visszataps és buzgalom a küzdőtéren, még én is szinte elnéztem volna őket pár további nóta erejéig, ha nem forrott volna órák óta a vérem egy nagyszabású, gigászi szimfónikus mészárlás bűvöletéért.
Merthogy a Syn Ze Sase Tri (lehet név fétisem van, de: ezt vajon komolyan gondolták?) valami hasonlóval készült nekünk, megmutatván, hogy űzik e kultikus stílust román módra.
Nos, azt kell mondjam, mocskosul súlyosan! Alapjaiban a korai Dimmu Borgir, meg úgy ámblokk a ’90-es évek billentyűs black alkotásaiból táplálkozó művészet vonalát követik szolga módon, ám az anyanyelvhasználat és a pogány, szinte folkos hatások adnak némi karaktert a daloknak, így bizonyos értelemben véve volt egy kis egzotikum a játékukban és annak hangulatában, éppen ez, na meg az embertelenül gyaluló nóták tették annyira emlékezetessé az egész performanszot.
Ha teljesen meg nem is töltöttük a sátrat, azért az első nap fekete bajnokai egytől-egyig tiszteletüket tették a kordon mögött, elöl pedig az első csapásoktól kezdve hatalmas pusztítás ment a banda tiszteletére. Szerettek is minket, megvolt a kölcsönös kontakt a két oldal közt, mialatt idelent egyre magasabb hőfokon égett a szenvedély és súlyosbodott a vérontás hatásfoka az olyan szerzemények ihletésére, mint a Vatra Stramoseasca vagy az A Vieţii Roată. El kell mondjam, hogy lemezen sem kelt gyenge hatást az urak által művelt artisztika, de olyan destruktivitást – olyan emlékezetes destruktivitást! –, mint aminek ezúttal szemtanúja voltam, nagyon régen láttam már. Nem csak, hogy a bőrünket is lenyúzták a reszelő gitárok és a friss ütős Putrid bombasztikus blasztolásai (természetesen zseniális megszólalásba pácolva), de egyidőben olyan fagyos, északi atmoszférát varázsoltak a sorok közé, hogy az ember még izzadni is zsigerből elfelejtett.
A túlnyomó napi pauza után jólesett ismét kiélni egy kicsit a „sötét oldalamat”, a stílus kedvelőinek pedig melegen ajánlom a temesvári halálosztagot – legalább egyszer kötelező banda élőben!
A nap végére aztán megint visszavettünk a lendületből, az Addiction és az Incipient heavy, illetve csajfogó, ismerkedős garázs-rock zümmögése egycsapásra lehűtötte a kedélyeket.
Kiürültünk, megfáradtunk, a hátralévő órák már inkább a csoportos beszélgetések és a fesztivál hangulat kiélvezése jegyében teltek az érdemi szórakozás helyett, így az utolsó akkordok elhangzása után visszavonultam az oroszlánbarlangba rákészülni a már jóval ígéretesebb vasárnapi finisre.
06.17. – Harmadik nap:
Mennyiségileg ugyan nem sok differencia mutatkozott a tegnapi felhozatalhoz képest, mivelhogy úgy istenigazából összesen megint egy két-három fellépő iránt érdeklődtem aktívan, de hozzá kell tegyem, azok viszont – pár korábbi zenekarral karöltve – épp az esemény fő vonzerejét jelentették számomra. Ébredés után jöhetett egy gyors túra a civil világban, román idő szerint pedig pontban délután háromkor kezdetét is vette a fesztivál utolsó programsorozata.
Szomszéd nemzetről lévén szó, nekem egyébként legalább két (de inkább kicsit több) napba telt, mire eljutott a tudatomig, hogy bármily meglepő is, itt biza időeltolódás van, méghozzá kerek hatvan minutummal előre, így az itt tartózkodásom jelentős részében történő fortyogásom és értetlenkedésem az „össze-vissza kezdés-befejezés” végett egycsapásra sztornózva lett, pedig amúgy nyitott szemmel járva, a városban is úton-útfélen belebotlott az ember a digitális kijelzőkbe, a magam részéről mégis folyamatosan ignoráltam az egyértelmű tényeket. Még az volt az egyetlen szerencsém, hogy pusztán jóérzésű elhivatottságból, mindig a (vélt) kezdés előtt jóval korábban már a színpad közelében lődörögtem, mindenesetre levonva a konklúziót: Románia sűrűjébe toppanva ne felejtsük el frissíteni az időzónát, mielőtt lemaradnánk pár igazán klassz zenekarról a bosszantó figyelmetlenség miatt.
A kis kitérőre megint bőven jutott terem, hisz a Reborn és a Metrock koncertje oly mértékben jellegtelen intervallumot foglalt magába, hogy férfiasan be kell valljam, már arra sem emlékszem, miféle zenét játszottak a jóemberek, pedig becsületszóra, legalább utóbbit teljes egészében végignéztem a folytatás okán. Most utólag, a technika vívmányait segítségül hívva, valamiféle natúr rágógumi-rockban utazhatott mindkét társaság, így bízom benne, hogy kivételesen elnézitek nekem, amiért ennél bővebb információval ezúttal nem szolgálhatok a fellépések mivoltáról.
Ellenben a Lake Of Tears-ről! Alapjaiban még az ő karakterük is nagyon távol áll a fő profilomtól, de ez a Sinamore, és a közelmúltban a Shadowgarden által úgyszint tökélyre fejlesztett hitehagyott, depresszív, melankólikus, laza gothic metal valahogy mindig magával tudott rántani a maga saját, befelé forduló kis világába, különösen ha egy tehetséges, jó frontembert sikerült keríteni a mikrofon mögé – márpedig Daniel Brennare még a negyedik ikszbe lépve is kétségtelenül annak bizonyult, mint ahogy úgy ámblokk a banda is valóban nagyon keményen kitett magáért.
Tisztes, szolid kis tömeg verődötött össze a main stage előtt a srácok előadására, mialatt az irdatlan hőség utolsó nap is ezer fokon tombolt. Panaszkodott is a zenekar, hogy fönt a deszkákon még embertelenebb a klíma (el lehet képzelni az egész délutános napsütés hatásait), svédek lévén ráadásul biztosan nem ilyesmi éghajlathoz vannak szokva, ahogyan zenéjük sem köztudottan az élet napos (habos) oldalát hivatott reprezentálni.
A kölcsönös elhivatottság, lelkesedés és átszellemülés ugyanakkor feledésbe taszított minden külső tényezőt, hasonló mágiával kezeltek le minden nem oda illő jelenséget, mint Shagrathék tették azt: a zene által elszabadított hangulat minden lélek fölé könnyűszerrel sűrű felhőket eresztett. A setlist nótáiból adódóan ez nem is volt túl nehéz vállalkozás, hisz az olyan lassan hömpölygő, érzelmes szerzemények, mint a Ravenland vagy az eszméletlen House Of The Setting Sun, eleve borongós identitásban fogantak, ezen felül a repertoár feltűnően sok balladát engedett szóhoz jutni, kicsit az olyan temperamentumosabb dalok rovására, mint a csöpp hiányérzetet keltő Crazyman vagy a Midnight Madness, de mindent egybevetve mégis az volt a benyomásom, hogy nagyon jó érzékkel el lett találva az összeállítás arculata, abban pedig szinte egészen biztos vagyok, hogy egy gyökereiben teljesen más típusú show és atmoszféra megteremtésére is képes a csapat – hosszabb játékidő lehetőségén bizonyára a kettő együtt is működik –, de ezúttal éppen e sokszínűség gyengédebb oldalának kiütközésében bújkált a dolog szépsége, biztosra veszem, hogy hozzám hasonlóan, sokaknak így is hatalmas élmény volt.
Ennek fényében, értelemszerűen a nézőtér sem vadul lobogó sörények erdejének látványát nyújtotta, ám az önmegtartóztatóbb reakciók ellenére, a többség mindvégig feszülten figyelt, és minden apró rezdülés és ritmusra mozgás egyértelműen arra engedett következtetni, hogy nem én voltam az egyetlen, akit pofátlanul levett a lábáról a LOT legénysége. Valóban kiemelkedő produkciót, a fesztivál legnagyobb meglepetését láthattuk egyetlen, de annál tartalmasabb órába sűrítve. Minden elismerésem.
A folytatásban a W.A.S.P. koncertje helyett inkább a labdarúgó Európa-bajnokság összefoglalójával szimpatizáltam pár sátorral arrébb, néhány pohár sör és hasonló szemléletű kollégák társaságában, majd a Megadeth érkezésére ismét visszatértem a tett színhelyére, még ha Dave Mustaine csapata a többi jól ismert klasszikushoz hasonlóan, soha nem is hozott lázba igazán, jóllehet úgy voltam vele, hogy egyszer azért illik látni őket élőben.
Ideig-óráig el is néztem a csakugyan népes rajongótábort vonzó öregeket, itt-ott szolid fejrázásra serkentő témák is megütötték fülemet, de úgy általánosságban véve róluk is az a megítélés alakult ki bennem, hogy különösebb okát nem láttam az óriási hírnév kialakulásának. Nyilván, ez egy szörnyen felületes és elhamarkodott kijelentés egy olyan valakitől, aki a 21. század szimfonikus fémzenéjén felnőve, életében nem hallgatott Megadethet és fogalma sincs róla, mit takar a Rust In Peace, bizonyára az ő karrierjüknek is megvolt a maga fénypontja, de azzal szerintem sokan egyetértenek, hogy az az időszak bizony már régen a múlté. A visszajelzéseket hallván egyébként úgy tűnt, hogy a tősgyökeres rajongók sem dobtak hátast a látottaktól, többen szóvá tettek komolyabb pontatlanságokat a hangszerelésben, panaszkodtak vontatottságra és hasonló aggályok merültek fel a hitelességet illetően. Nekem ugyan nincs szavam a zsűrizésben, de a közmegítélés erősen pedzegette: kicsit keserű szájízzel távozva, valamivel többet várt a népes sereg.
A Motörhead esetében engedelmetekkel már nem bocsátkoznék hasonló eszmefuttatásokba, rövidre fogva a magán(y)véleményt: Lemmy lehet, hogy rendkívül karizmatikus figurának számít ezen a színtéren, de rekedtes hangja számomra egy borzasztóan kiégett és megfáradt zenészre emlékeztetett, bár lehet, maga a színpadi teljesítményük merőben mást mutatott – ezt rábízom a szakemberekre.
Miután a főtér immáron véglegesen kiürült, a kisszínpadnál még csak most jött a java, legalábbis az extrémitások kedvelőinek, hisz a hazai pálya előnyét élvező bukaresti Tiarra, relatíve fiatal mivolta ellenére, elismerésre méltó módon, felettébb minőségi szinten űzi a stílust. A leginkább a jónevű Trail Of Tears-Theatre Of Tragedy páros keresztezéseként definiálható hangzásvilágban alkotó társasághoz már előzetesen is óriási reményeket fűztem az idei Le Monde Des Tenebres EP ismeretében, és ennek megfelelően, legnagyobb megelégedésemre nem is kellett csalatkoznom a velük kapcsolatos egyértelműnek tűnő, ösztönös megérzéseimben.
Lévén első ízben találkoztam a csapattal, a nyitó szám alatti első reakcióm rögtön az volt, hogy „na de hol vannak a többiek?”, ám hamar kiderült, hogy ideiglenes hiányuknak csak a felvezető alatt volt hatáskeltő, késleltető funkciója, a tényleges kezdésre már teljes létszámban pompázott a színpadkép, egyidőben a régóta várt varázslat is útjára indult a debüt lemezes Ielele lágy dallamaival. A nóták persze nem csupán a simogató, selymes női vokál és a ringató hegedű melódiáitól voltak hangosak, Alexandru Pantea hörgős témái rendre kiteljesítették a szépség és a szörnyeteg effektust, ami az utóbbi években bár már kezd kicsit megkopott megoldássá válni, ilyen zenei alapok mellett felhasználva, még mindig tökéletes hangulatiságot kölcsönzött a daloknak.
A játékidő atmoszférájának minden perce kézen fogva vezetett minket a sejtelmes középkori kastélyok folyosóin, semmi perc alatt teljesen magával ragadó közeget megidézve előttünk, talán túlságosan is élethűen, az ember ugyanis egy idő után már annyira belefeledkezett a kivetített fiktív környezetbe, hogy egyszerűen elfelejtett figyelni a részletekre, magára a tényre, hogy nem egy bizarr mesében, hanem egy metal koncerten tartózkodik. A fentről jövő rendszeres buzdítások és súlyosabb riffek úgy alkalmanként azért képesek voltak visszarántani a realitásba, a szűk negyven perces játékidő viszont még így is fájóan hamar tovaszállt a sötét éjszakában.
Egy gyors átszerelést követően az ukrán Khors vezérletével folytattuk az utazást, azonban már egy sokkal nyersebb megközelítésbe ágyazva, de semmivel sem gyengébb minőségben előadott black metal szett rombolásával. Talán – sőt, biztosan – nem is a rombolás a leghelyesebb szóhasználat, a zene lelke ugyanis pont, hogy a szintén meghatározó hangulatiságban rejlett, valamivel dallamosabb kivitelezésben, mint az a stílus berkein belül standardnak számít. Engem leginkább egy erőteljes Nachtmystium-hatás kerített hatalmába, ezt pedig egy nagy adag, határozott pozitívumként könyveltem el magamban.
A látvány valami hasonló egyszerűséget és természetességet tükrözött, mint a pénteki Thornafire alatt, noha itt valamivel több volt a mozgás az emelvényen, illetve a banda és a közönség közti kommunikáció is érezhetően sokkal jobban működött, mint a dél-amerikai bajtársak esetében.
Érdeklődés terén, sajnos a vég közelsége már kicsit lehámozta a közönség létszámát, a Motörhead után eleve sokan hazafelé indultak, de úgy vélem, a szívósan talpon maradt black army harcosai nem maradtak jutalom nélkül lojalitásukért cserébe. Nagyszerű, szenvedélyes előadás volt, nívós tartalommal ötvözve. Erősen ajánlott cucc az erre fogékony réteg számára!
A móka végéhez rohamosan közeledve, az újabb hölgy vezette Shifting Sands vállalta magára az időszakos lazulás szerepét. Az első két-három dal után elég komoly dilemmába taszított a társaság, valahogy képtelen voltam eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem ez a megint kicsit túl puhára vett fémzene(?), de hosszas hezitálás után, végül rá kellett döbbenjek, hogy Daniela Oancea bizony elviszi a hátán a zenét. A vokál sokkal tisztább és karakteresebb volt, mint a Stillborn esetében, komolyabb hozzáállást is tanúsítottak a kollégáknál, akiket így nevetve oda-vissza vert a Shifting Sands performja. A csapat komolyabb potenciálja leginkább az egy-két szenzitív ballada alkalmával volt tetten érhető, nagy kár, hogy a jóval sablonosabb populáris keménykedést helyezték előtérbe a szűk játékidő alkalmával – egy Lake Of Tears-hez hasonló, vakmerő visszafogottsággal bizonyára emlékezetesebb perceket okozhatott volna az ötösfogat. Mindettől függetlenül, a fogadtatásukat elnézve, a körülményekhez képest úgy tűnt, sikeresen kihozták a lehetséges maximumot a szituációból.
Egy óra magasságában még egy utolsó súlyos csapást tartogatott a látogatók számára a beosztás, amint a szintén bukaresti Code Red-es nagyfiúk készültek még lenyomni a torkunkon egy jó háromnegyedórát magába foglaló tömény, csontig hatoló brutal death metal dalcsokrot.
A Psychogod előtt/után én mondjuk jobban értékeltem volna egy hasonló megmozdulást, egy-két alkoholtól túlfűtött helyi gladiátortól eltekintve, eddigre ugyanis a srácoknak jóformán csak kifacsart, megcsonkított hullák és további kivéreztetett tetemek jutottak közönség gyanánt, pedig minőségileg tényleg nagyon masszív opuszokkal támadtak szüntelen, becsületből meg is mozdult mégegyszer a megtizedelt zombihad, valamint további kisebb pogózással és halálörgéssel jeleztük: élünk még! A tulajdonképpeni frontember, énekes/gitáros Andrei torkából amúgy végtelenül széles skálán törtek felszínre a különböző büntető hanghatások, emberünk az egészen klasszik death fortyogástól kezdve a blackes reszeléseken át a core üvöltésekig minden tónust a repertoárjában tudhatott, gyanítom, sokakban sikerült is tartósan maradandó nyomot hagynia e „romantikus háttérzenének” a végső adrenalinbombák levezetése végett. Csupán egyetlen dolgot fűznék még hozzá: rossz helyen, rossz időben – de azért ütött mocskosul.
Azt már két kezemen meg tudtam számolni, hányan maradtunk a tragikusan gyenge Voodoo afterpartyjára, őszintén szólva, ha nem a feszt utolsó perceit tapostuk volna, bizonyára egy szemvillanás alatt őrülten sikítva nyargaltam volna ki a sátorból megváltásért rimánkodva.
De nem így történt, búcsúzásként öten-hatan még bevállaltuk az alteres beütésű – elnézést a tréfáért, de – „kókuszdió rock/metal” okozta sokkot, az egyetlen jelenlévő megnyugtató tény az volt, hogy szemmel láthatóan a srácok sem gondolták komolyan ezt az egész ugra-bugra cirkuszt, amit becsülendő bátorsággal és önbizalommal próbáltak eladni a döbbent mártíroknak.
Valamivel méltóbb epilógust is el tudtam volna képzelni az egyébként zömében minőségi, érdemleges zenekaroknak teret engedő kisszínpad hattyúdalaként, de üsse kavics, próbáljuk egy félresikerült poénként felfogni a la revedere-t.
Közel sem tökéletes, ugyanakkor alapjaiban véve egy kimondottan színvonalas rendezvényt bonyolított le a Project Events a román fővárosban. Sokminden szokatlanul jó benyomást keltett, mint például a korábban említett tisztességes árak és az azért cserébe kapott termékek mennyisége és minősége, a kempingben elhelyezett, külön fülkéket tartalmazó, körülményekhez képest korrektül tisztán tartott zuhanyzók – igazi felüdülés volt, hogy az ember nem gyűjtötte fél napig a bátorságot, hogy bevágja magát a tus alá! –, valamint önmagában a táborhely szeparált, ténylegesen őrzött területe, de nem csak a helyszíni körülmények terén, hanem zeneileg is jó munkát végeztek a szervezők. Figyelmes ötlet volt, hogy a két színpadon nem egyszerre zajlottak az események – habár a sátorban a kezdés előtt hagyhattak volna még legalább egy tíz perc szusszanásnyi időt a szabadtérről érkezőknek –, az esélyt kapott underground csapatok jelentős része remek teljesítményt nyújtott, az esetek kilencven százalékában bika hangzásért meg különösen nagy elismerés illeti a szakembereket. Komfortos érzés úgy beszélni a látottakról, hogy nem kell lépten-nyomon külön kitérni a sound milyenségére. Összességében a hangulat és az emberek mentalitásában sem sok kivetnivalót lehetett találni, mindezek tetejében pedig én vagyok rá a tökéletes példa, hogy a közel azonos stílusban mocorgó főzenekarok dacára, elég széles réteg ízlését képes volt kiszolgálni a teljes felhozatal.
Persze nem volt minden fenékig tejfel, ugyanígy sorolhatók negatívumok is, több területet érintve, mint mondjuk elsődleges nehézségként eleve az új helyszín mivolta, ami nem csak magyar látogató lévén, de még a román közönségnek is meglehetősen távoli, mitöbb, nem túl kedvelt környékre került, arról nem is beszélve, hogy a helyi irodaházban dolgozókat, vagy szimplán csak az utcán elhaladó lakosokat mennyire fájdalmasan érinthette mondjuk egy Exodus szett akaraton kívüli végighallgatása. Igazából nem tudom, mi volt a kiváltó oka a râşnovi táj elhagyásának, de erősen kétlem, hogy a helycserés támadást a fesztivál legnagyobb pozitívumai közt fogják majd emlegetni a világsajtóban. Ez egy dolog.
Másik égbekiáltó baki, hogy micsoda dolog az, hogy programfüzet, vagy egyáltalán bármilyen tájékoztató kiírás híján, a fesztet népszerűsítő pólók hátoldalának fényképezővel történő megörökítése volt az egyetlen járható út, hogy az ember normálisan követni tudja, hogy mikor és hol melyik banda lép fel éppen. Közvetlenül az Armies Of Enlil eseményt megnyitó előadása után körbekérdeztem minden lehetséges információ forrást ezzel kapcsolatosan, érdemben segíteni azonban sehol sem tudtak, ami valljuk be, elég ciki, főleg, ha az ember külföldről jön és halvány lila gőze nincs a helybéli csapatok kilétéről.
A main stage előtti zónázást korábban már említettem, hogy mennyire nem tartom kóser dolognak, valamint a szerephez jutó zenekarok elrendezésének/beosztásának következetlenségéről is lehetne még vitatkozni, elsősorban a kevésbé ismert csapatokkal babrált ki az ügyetlenség, állítom, sokan közülük plusz százas-ezres nagyságú közönséget csalogathattak volna magukhoz, ha jobb pozicionálással kerül felosztásra a fellépések helye és ideje.
Az is kicsit furcsa bánásmód volt, hogy az utolsó zenekarok elvonultával, rendszerint szabályosan ki lettünk zavarva a fesztivál területéről, vissza pedig csak a másnapi program megkezdése előtt egy-másfél órával mehettünk, nem úgy működött tehát a dolog, mint az itthoni rendezvényeken, hogy bárhol-bármikor mindenki kötetlenül lófrálhatott a kijelölt terület majd’ teljes egészén, ettől eltekintve mondjuk sem a biztonságiak, sem a staff többi részlegénél nem volt tapasztalható semmiféle méltatlan bánásmód.
Sokminden rendben van tehát odaát, egyben sokmindenen lenne még mit reparálni. Ha tízes skálán osztályoznom kellene a fesztivál színvonalát, akkor jelenleg egy betonkemény hetesre tudnám értékelni a sokadik, mégis bizonyos értelemben vett első OST Fest létrejöttét. A történet ígéretes éle viszont, hogy minden hibája ellenére, az igazán fajsúlyos területeken jól teljesített az összejövetel, a deszkákat megjárt bandákra pillantva pedig úgyszint kijelenthető, hogy a szükséges presztízs birtokában, szinte garantáltan jövőre is megrendezésre került majd a szomszédok egyik legnevesebb és legígéretesebb metal megmozdulása.
