2014. december 27. @ Szombathely, Végállomás Klub
A hazai hardcore fellegvárának számító Szombathely városában került sor eme fesztiválra. Jó magam szerencsésnek mondhatom magam, hogy részt vettem az eseményen, ugyanis, ha a buli előtt nem beszélek Bertalan Andrással (ex-United Side, Speak Up, jelenleg Wroongg), akkor sajnos nem láthattam volna a zenekarokat.
A hét zenekart tömörítő koncert komoly erőpróbának ígérkezett, főleg annak függvényében, hogy tavalyi porckorongsérv műtétemből kifolyólag másfél évig egyetlen egy bulit sem láttam, de megérte minden erőfeszítés, kitartás. A negyed kilencre kiírt Önkiirtás programja előtt elkövettem azt a hibát, hogy a klub előtt elszívtam egy szál cigarettát, ugyanis miután kielégítettem káros szenvedélyem iránti igényemet, a koncertnek gyakorlatilag vége lett. Na jó, láttam két nótát, de arra meg azt hittem, hogy a beállásuk és a barátaim világosítottak fel, hogy nem, az az előadás vége. Summa summarum, a szombathelyi fiatalok mintegy tíz percben vezették elő hat szerzeményüket, ergo ebből következik, hogy nem a Dream Theater fejtette ki rájuk a legnagyobb hatást. Zsigeri, nyers, ős káosz hardcore maximális brutalitással tálalva. Mindenesetre, amit láttam az nagyon meggyőző volt.
Másodikként a Zsibbadás foglalta el a színpadot, akik viszont nevükkel ellentétben nem engedték meg, hogy elzsibbadjunk. Mondjuk nem is tehettük volna. Ők sem vacakoltak sokat, belecsaptak a húrok közé, reszelés, sika-mika, 12 dal (pl. Hús, Báb, Kell, Fight), 25 perc és véget ért a koncertjük. Különlegességük (érdekességük), hogy Klausz személyében hölgy állt a fronton, akinek embertelen, engem egy kicsit a fiatal Sabina Classenre emlékeztető hang szakadt ki a torkából. Hatásosak voltak ők is.
A fesztivál majdnem feléhez közeledve nem gondoltam volna, hogy az est koncertjét látom. A Gross Out gyakorlatilag megsemmisített, kiütött, legyalult, legutóbb ekkora hatást, a magyar hc közegből, a United Side gyakorolt rám. Úgy indult a buli, hogy hangot hallottam, de embert nem láttam, vagyis az énekest Börzsit nem láttam a színpadon, először azt hittem, hogy Greg dobos énekel, aztán hirtelen a nézők között feltűnt egy kerti törpe mikrofont szorongatva a kezében. Ő volt Börzsi, ami pedig ezután történt, az nagyjából ’82/83 környékén zajlott le a new yorki, washingtoni és californiai hc klubokban. A mintegy 170 cm és vékony testalkatú srác a színpad előtt, a küzdőtéren vezényelte le a műsort, miközben őrjöngve, önmagából kivetkőzve adta elő a dalokat (pl. Mental Strength, Rape, Labyrinth, Legacy). Vetődött, fetrengett, nekiment mindenkinek, pogózott az egybegyűltekkel. Zenéjük, Börzsi hozzáállása egy az egyben a korai Black Flaget idézte számomra, ráadásul az énekes külsőre szakasztott a fiatal Henry Rollins. Mindezt tetézte Greg dobos őrült grimaszokkal kísért játéka, attól féltem, hogy az a szerencsétlen dobcucc darabjaira hullik, atomjaira esik szét, megadja magát. Tíz dal, nagyjából 15-20 perc. Ennyi. Demójukról pedig nem nyilatkozok, mert romba döntötte a szobámat.
Ezt követően a veszprémi Makeshift Promise műsora szinte felüdülés volt, főleg az előző, őket megelőző három banda fellépésének a függvényében. Az a helyzet, hogy dalaikban dallamok is feltűntek. Nehéz volt őket megítélnem, mivel most láttam/hallottam őket először, bevallom produkciójukat illetően elég vegyes kép alakult ki bennem róluk. Úgy fogalmaznék, reményteljes társasággal állunk szemben. A hardcore-t komplex irányból közelítik meg, váltásokkal, törésekkel, lassú részekkel keverik a zúzdákat (Pl. Parking lot serenade, Blindfold, Sand, Stapled Mouth, How’s the view?), de a fogósságra is törekszenek. Rácz Attila énekes magas fekvésű hangjára is rá kellett hangolódni, ráadásul szegény srác (be is vallotta) nagyon izgult, egy percre sem állt meg a színpadon, ugrált, pörgött, be is vallotta, számára/számukra a megtiszteltetés, hogy felléphetnek a fesztiválon. 7” ep-jük meghallgatása után okosabb leszek.
A Social Free Face nem szorul különösebb bemutatásra egyetlen egy hazai hc rajongónak sem. Az SCHC mozgalom egyik életre hívójáról van szó, „veteránokról”. 45 perces programjuk gyilkos hc/metal erődemonstráció volt, értelemszerűen telt terem előtt. Az ős tagságból Béla énekes, a basszusgitárról gitárra váltott Sas valamint Zsolti gitáros képviseltette magát, de a Gergő dobos Baja basszusgitáros alkotta ritmusszekció is már vagy öt éve a zenekar tagjai. A szetten nem lehetett fogást találni, ahogy illik legyalultak mindent és mindenkit, de hát tapasztalt rutinos rókákról van szó és ez a minimum, amit az ember elver tőlük. Egymás ellen, Minden a régi, Elég volt, Old school, Colonia – egymás után záporoztak a klasszikus dalok. Ilyen egy profi koncert, így kell ezt csinálni.
A Szlovákiából, Galántáról érkezett The Citadel színpadra lépésével nemzetközivé hízott a rendezvény. Tekerős, zúzós hc/metaljukban itt-ott elszállós, borult részek valamint dallamok is előfordulnak, muzsikájuk engem a Sick Of It All-ra emlékeztett, amit a Dobi Tamás énekest kísért kórusok is alátámasztanak. Tamás szintén a színpad előtt tartózkodott, innen irányította a hadműveletet. Az öt éves múltra visszatekintő banda egy demóval, egy albummal és egy 7” Ep-vel rendelkezik és az az érdekesség zenéjükkel kapcsolatban, hogy szerzeményeiket szlovák (Mesto, Utek/Navrat, Zasiaty hnev), magyar (Ezer seb, 22 halott) és angol (Just home, Aviophobia) nyelven adják elő. Kifejezetten jó fogadtatásban részesültek, igaz nem először léptek fel Szombathelyen, tehát a jelenlévők ismerték őket korábbról. Magam is pozitív benyomásokat szereztem róluk.
Az estét a Wroongg! zárta, mintegy keretbe foglalva a rendezvényt. Ekként festett a gárda tagsága: Gergő (Önkiirtás, Social Free Face)ének, Isa (Zsibbadás) gitár, Bertalan „Berci” András (ex-United Side, Speak Up) basszusgitár, Börzsi (Gross Out) dob. (Mellesleg, ha a Coloniáról családfát készítenénk, meglehetősen bonyolult feladat lenne, mert kis túlzással mindegyik zenész mindegyik csapatban játszik). Ezek után felmerül a kérdés, milyen a muzsika? A válasz: olyan! Olyan odabaszós! Mert nagyon az volt! Ha a Gross Outnál káosz volt, akkor a Wroongg! műsora alatt a káosz négyzetre emelkedett. Gergő önmagát és a nézőket nem kímélve, elmebeteg grimaszokat vágva adta elő a dalokat (pl. Pozitívan vagy sehogy, Same old shit, Respect, Time will fuck you, Intelligens szemét), Börzsihez hasonlóan fetrengett, csúszkált (a műsor előtt fellocsolta a színpad előtti területet), pogózott a nézőkkel, miközben a zenekar többi tagja intenzív, fékezhetetlen reszelést vezetett elő a színpadon. Elsősorban Börzsi teljesítményét emelem ki, hihetetlen intenzitással ütötte a dobokat, Isa a vad riffelés mellett a dalok között folyamatosan gerjesztette hangszerét, Berci pedig a gyilkos basszusfutamokért felelt. Sokat ők sem vacakoltak, 12 nótájukat mintegy fél óra alatt lezavarták. Külön dicséret jár a hangmérnöknek, aki mindegyik bandának egyenletes, brutális megszólalást biztosított.
Így telt el ez az este megannyi élménnyel gazdagodva, feltöltődve. Tanítani való és példaértékű a csapatok közti összefogás, barátság és támogatás, ezek a srácok nem játsszák meg magukat, ők így élnek, ebben hisznek. Ajánlott a többi hazai underground bandának példát venni róluk!