2015. november 17. @ Anglia – Manchester, Academy
Ez immáron a sokadik koncertem a manchestrei egyetem épületében, és azt kell mondjam, mindenkinek csak javasolni tudom a helyet. Mára az ajánlat különösen csalogató volt, Sepultura-t ígértek, amiből ugye nem nagyon lehet jelentős csalódás. Az idei évben tényleg el vagyok kapatva, ez az év második Sepultura-fellépése volt számomra, ilyen azért nincs túl gyakran.
Lehet, hogy csúnya vagyok és igazságtalan, de azt kellett hogy mondjam az asszonynak, hogy gyerekkorunk és fiatalságunk zenekarai is velünk öregszenek, és bizony könnyen előfordulhat, hogy egyszerűen feloszlanak (Mystic Circle), valakivel történik valami tragikus (Dissection, Death), vagy a tagok egy idő után egyszerűen úgy döntenek, hogy életük hátralévő részét inkább a Timbuktu feletti hegyekben kívánják elmélkedéssel és rózsametszegetéssel tölteni, és utána aztán soha a büdös életben nem hallom / hallod őket élőben (nem teljesen korrekt példa: Emperor). Így az lett a döntés, hogy ameddig az időnk és a pénztárcánk engedi, addig elmegyünk mindenre, ami számít és lehetőleg nem a világ végén van. A Roots előtti Sepultura számomra az alap, az etalon, az origo, ezen nőttem fel hány(t)atott gyerekkoromban, így nem kellett sokat gondolkozni.
Az első koncertem a hely második emeletén volt, a következő az elsőn, most megtekinthettem a pincét is (a földszinten még nem találtam meg a koncerttermet). Pici hely, szerintem mindenestől a másfélszerese egy-egy Yuk-nak. Csapolt sör nagy választékban (Trooper, made by Bruce Dickinson, meg egy csomó egyéb fajta). Az üvegest kitöltik, nem gond, ár a csillagos ég alatt kicsivel (melegítés az utcán az esőben dobozos sörrel, pont mint fele ennyi idősen). Apró volt a színpad, nem sokkal nagyobb a Yuk színpadánál, és az egyszerűség kedvéért erre két dobfelszerelést sikerült felpasszírozni: egyet a Sepultura használt, egyet meg a többiek.
Három fellépőt ígértek aznapra. Én már öreg vagyok és lusta, az elsőt úgy általában nem ismerem, a másodikat valamennyire, és alapvetően a harmadikra vagyok igazán kíváncsi. Itt viszont a legelső zenekar azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Az Amethyst nevű társaság a klasszikus két gitár – dob – basszus felállásban tolt nagyon kellemes és fantáziadús thrash/groove metal-t, egy élmény volt őket hallgatni. Változatos volt, ott ütött, ahol kellett, ott volt dallamos, ahol kellett, tényleg nagyon megragadó volt, amit játszottak. És végre, végre olyan ember ült a keverő mögé, aki nem volt teljesen süket, így örömmel jelentem, hogy mindenki kristálytisztán szólt. Az egy főre jutó haj- és szakállmennyiség távolról sem oszlott el egyenletesen a tagok között: ezen a ponton szeretnék megemlékezni a díszes társaság basszusgitárosáról, aki egyrészt hathúros basszeron nyomta, másrészt meg a zenekar szőrmennyiségének jelentős hányadát magán koncentrálta.
A kezdésük pontos volt, és sajnos le is lőtték őket, amint az rájuk szabott harminc perc letelt. Próbáltam rájuk keresni az Encyclopedia Metallum-on, de semmi; alaposabb utánanézésre lesz szükség. Csak javaslom őket, érdemes odafigyelni rájuk!
Gyors átszerelés, és jött az este második fellépője, az Evile. A zenekar lánykori neve (2004-ig) Metal Militia volt, és ez már elég sokat el is árul arról, hogy mit is várhattunk aznapra. Akárcsak az Amethyst, ők is a klasszikus két gitár – dob – basszus felállásban tolták. Ha ott akkor becsukom a szemem, és mindentől elvonatkoztatok, akkor azt mondtam volna, hogy ez bizony egy időutazás, és visszajutottunk abba korba, amikor a Metallica éppen csak kezdett működni. Jó kis klasszikus, ütős thrash riff-ek, gyors galoppok (pappara-pappara-pararamm-pararamm), gyors szólók, kísértetiesen emlékeztetve egy-egy skálázási gyakorlatra. Mindkét gitár hihetetlenül jól szólt, sőt az egyik még talán túl jól is – életemben először volt olyan érzésem, hogy egy koncerten valamelyik gitár túl hangos. Nyomták a fiúk rendesen, ahogy illik, ám a negyedik szám környékén az az érzésem támadt, hogy még mindig az elsőt hallom – immár negyedszerre.
Maga a műfaj nem volt rossz (kinek nem volt olyan életkora, amikor ne szerette volna a régi, favágó Metallica-t?), az egyetlen gond azonban a monotonitás volt. A fiúk találtak egy műfajt, amit totál profin játszottak, lelkesen, ám ezt tíz perc után erősen gyengített a monotonitás. Sajnos az a zenei változatosság, ami a tágan vett metal műfajra jellemző, nem nagyon volt tetten érhető az Evile produkciójában, és ezt nem nagyon tudja pótolni a profi hangszeres tudás azzal együtt, hogy tényleg a lelküket kitették a fiúk. Bár nekem nem jöttek be, mindenképpen időt fogok szánni a dalokkal való további ismerkedésre – old school Metallica-őrülteknek viszont gyakorlatilag javasolnám receptre felírni, étkezés előtt éhgyomorra két szám pont jó lesz.
Újabb átszerelés, jön a Sepultura. Kicsi volt a hely, szerintem maximum fél ház volt, de még ebben a családias hangulatban is nagy volt a buli. A két „öreg”, Andreas és Paulo harmincadik éve tolja a Sepu szekerét, és ennek ellenére sem a nagyképűséget, sem az elitizmust, sem a „rutinos-vagyok-unom-leszarom-mennyünkmársörözni” hozzáállást nem lehetett érezni, de még csak nyomokban sem. Ezek teljesen lazán, totál közvetlenül álltak hozzá mindenhez és mindenkihez. Csak egy példa: Andreas egyszer, két szám között elkezdett valami akusztikus dolgot pötyögni, csak úgy levezetésként, szórakozásból vagy unalomból, végül is csak a saját fellépésén van, semmi különös. Paulo azonnal vette a lapot, elkezdett finoman alábrummogni valami basszus, Derrick, a melák énekes meg kikerekedett szemmel nézte, hogy itt most mi lesz, aztán csak röhögött a haverok mutatványán. Lehet, hogy ez is a show része volt és mindenhol előadták, nem tudom, de úgy tűnt, hogy ez itt bizony egy spontán jammelés lesz.
Andreas gitárja úgy szólt, hogy csak a klasszikust tudom idézni: arra nincs szó, sem több szóból álló kifejezés. Kábé mint a hosszas stúdióban történő szöszölés után előálló konzervzene, csak ez itt élő volt, és nem is kicsit. Tizennyolc tételt játszottak a fiúk (és még volt kettő a setlist-ről kihúzva), ám az volt a benyomásom, hogy ezeknek a daloknak a javát nyáron Jaromer-ben már hallottam. Ez persze nem probléma, csupán ténymegállapítás. Amennyire lehet, próbálták a Sepultura teljes zenei munkásságát lefedni, de kilencven percben lehetetlen tizenhárom albumról egy teljes merítést bemutatni. A Chaos A.D.-ről játszották talán a legtöbbet (Refuse/Resist, Territory, Propaganda), jutott az Arise-ból is (mi mást, mint nyáron: Dead Embryonic Cells és a címadó Arise). Amit különösen értékeltem, hogy a Bestial Devastation-ről és a Schizophrenia-ról is voltak tételek. Az újabb (azaz a számomra újabb) dalok is egy elég tág skálán mozogtak a Roots-tól (Roots Bloody Roots, Ratamahatta) egészen a The Mediator…-ig (The Vatican). Amit különösen értékeltem, hogy a Roots (és azutáni) dalok, amikért nem vagyok annyira oda, nos, azok is baromi jók voltak élőben. Pörgött a koncert, nem aprózták a fiúk, Derrick alatt kisebb tócsa jött össze a koncert felére (erős a hitem, hogy izzadtság volt).
Sokat panaszkodtam, hogy a britek képtelenek koncerten viselkedni – a szabadtéren képesek például horgásszékből ülve nézni a tisztelt fellépők produkcióját akár az ötödik sorból is, a lelkesedés és pláne a mozgás legcsekélyebb jele nélkül. Hát itt kérem erről szó sem volt: az első sor egy emberként üvöltötte a dalokat, és a huszadik perc után olyan ugrálás volt, hogy a harmincöt kilós, száznegyven centis pakisztáni biztonsági őr erősítést kért. Tegyük hozzá, kellett is: elől nem volt sok hely, tehát ha valaki rosszul érkezett, akkor vagy ráesett a színpadon Andreas kontrolljára (nem jó), vagy háttal az első sor előtti korlátra (nagyon nem jó). Persze semmi durvulás (HSE-kompatibilis pogo, for your safety).
Csak egy momentum, hogy a Sepultura milyen emberekből is áll. Ugye mindenki örömmel visz haza valami apróságot, ami a kedvenc zenekarára emlékezteti, és ha ez egy pengető, akkor meg különösen (a szerző is gyűjti az ilyesmit, adományokat elfogad). Andreas tudja ezt, szórta is a lereszelt 0.88-as Dunlop Tortex pengetőket rendesen. Nagyjából a fellépés felénél látta, hogy a színpad oldalánál lévő rámpára egy mozgássérült srácot toltak, és akart neki adni egy pengetőt emlékül. Rámutatott, odadobta, de ugye a pengető kicsi és könnyű, persze hogy nem oda ment, leesett valahova. A mozgássérült fiú kísérői elkezdték vadul keresni a relikviát, természetesen nem találták – ezt látta Andreas, úgyhogy kiadott még egy pengetőt az első sornak, mutatva, hogy hova is adják tovább. Odaért, valahogy senki nem rakta el, pedig lett volna rá jelentkező.
Mit mondhatnék még…? A rájuk szabott másfél óra egy pillanat alatt elment, teljes zenei agymosás volt. A hely jó volt, a sörökről már többször is írtam. Az Amethyst remek volt, az Evile nem volt különösebben kiugró, de rossz sem. A Sepultura fantasztikus volt, életem talán legjobb Sepu-koncertje. Ám mindenekelőtt az volt az igazi élmény, hogy újra hallhattam azokat a dalokat, amiket húsz éve tanultam meg, és nem kisebb ember, mint maga Andreas Kisser előadásában.
Tulajdonképpen még az sem tűnt fel, hogy a kocsiig gyalogolva szarrá áztam a nem túl csendes manchesteri esőben. Kit érdekel…?
Ezt játszotta a Sepultura:
- Troops of Doom
- Kairos
- Propaganda
- Breed Apart
- Inner Self
- Dead Embryonic Cells
- Convicted in Life
- Choke
- Cut-Throat
- Sepultura Under My Skin
- From the Past Comes the Storms
- Territory
- Arise
- Refuse/Resist
- Bestial Devastation
- The Vatican
- Ratamahatta
- Roots Bloody Roots
Ezt meg az Evile:
- Underworld
- Words of the Dead
- Armoured Assault
- Cult
- Skull
- Head Of The Demon
- In Dreams of Terror
- Thrasher
BRIEF SUM: Brazilian thrash / groove metal veterans Sepultura had an absolutely phenomenal gig at the Academy in Manchester. Although the place is quite a small one and there was no full house at all, Andreas Kisser and his friends have created an absolutely inspiring atmosphere at the venue. A good selection of their songs was performed there, with a little focus on Chaos A.D. and Arise, not forgetting even the old (Bestial Devastaion) and new (The Mediator…) albums, too. Trash metal bands Amethyst and Evile did a good job more than a simple ’warm up’, and I can only recommend to check the music of Amethyst. As things stand at the moment, that was maybe my best Sepultura gig ever, I would say.
