Slayer, Anthrax, Kvelertak – Koncertbeszámoló

Print Friendly, PDF & Email

2015. nov 28, 10:01 :

2015. november 24. @ Anglia – Manchester, Apollo

E sorok szerzője eljutott élete másfeledik Slayer-koncertjére, ami maradandó nyomokat hagyott. Az első élmény a zenekarral kapcsolatban lassan tíz éves, ekkor a legények a PeCsa szabadtéren léptek fel. Sajnos e sorok szerzője ekkortájt anyagilag meglehetősen gyengén állt, és emiatt a szabadtéri bemutatót csak a fakerítés túloldaláról hallgathatta egy doboz meleg sör társaságában, ami azért valljuk be, messze van az ideálistól. Már akkor is nyilvánvaló volt, hogy ezt a csorbát ki kell köszörülni, erre november 24-e volt a megfelelő alkalom.

A manchesteri Apollo-ról nem hallottam, de érdeklődve mentem oda. Öt turnébusz és egy kamion állt a mellette lévő parkolóban, innen már lehetett sejteni, hogy a fiúk nem két bőrönddel érkeztek fellépni. Az eredetileg meghirdetett kapunyitás fél órával előbbre jött, erről email-ben (!) értesítették a tisztelt hallgatóságot, plusz pont. Pontos nyitás, a két héttel ezelőtti párizsi események hatására alapos motozás, a hátizsákokat be sem engedték, a bejárat mellett egy kis kuckóban lehetett letenni őket. Mint utólag kiderült, a hely maga egy színházterem, ahonnan – gondolom, még az előző napi Marilyn Manson-koncert előtt – egyszerűen kiszerelték az üléseket. Szokatlan volt a látvány: minél hátrébb vagy, annál jobban látsz. Sör a szokásos áron – és most itt álljunk meg egy pillanatra. Angliában és Wales-ben az teljesen normális, hogy az emberek a színházba egy pár sör és chips társaságában mennek, így nem meglepő, hogy a színházterem legutolsó sora mögött végestelen végig sört csapoltak. Nem tudom, hány ezren lehettünk, szerintem telt ház volt, még vécére menni is csak hosszas szervezéssel lehetett, sört venni meg igazából egy félórás program volt. A hallgatóság nagyjából harmada jól láthatóan Anthrax-ra jött (már amennyiben a trikók alapján kell dönteni), a többiek meg úgy tűnt, hogy Slayer-re.

Férfiasan bevallom, hogy a norvég Kvelertak létezéséről a koncertjegy megvásárlásáig nem értesültem, így adott volt a lehetőség egy rövid ismerkedésre. Hogy ez rövid lesz, azt lehetett sejteni: kezdés este hétkor, kapuzárás tizenegykor, és ebben a négy órában a Slayer le fog tolni húsz számot, az Anthrax is játszik majd valamit, és még át is kell szerelni a cuccot valahogy. Szóval volt fél órájuk. Sajnos, a Kvelertak-ról alkotott véleményem nem lett a legpozitívabb, két ok miatt. Először is a színpadon játszó hat srácból (három gitár – basszus – dob – ének) összesen egy fél gitárt lehetett hallani, továbbá a lábdobot, a cineket és az éneket, és ugye az azért látszik, hogy ennyiből nem igazán lehet egy zenekar munkáját tisztán megítélni. Hihetelen mogás volt a színpadon, de semmi több – mindenképpen neki kell hogy álljak a CD-jeiknek, mert ebből a fellépésből nehéz ítélni. Illetve annyit sajnos azért ki lehetett hallani, hogy nem fognak a top tízbe tartozni nálam.

A kevesebb egy csomó esetben több, tartja a mondás, és ez a mai estére is igaz volt. Ahogy csökkent a fellépő zenekarok létszáma (Kvelertak: hat, Anthrax: öt, Slayer: négy), számomra úgy nőtt a zenei élmény. Szóval a Kvelertak-ot gyorsan lebontották (jellemző, hogy ennyi idő alatt sikerült megjárnom a vécét oda-vissza), és már jött is az Anthrax padlógázzal. Az előttük játszó Kvelertak keverését hallgatva kicsit aggódtam, mint kiderült, nem ok nélkül: még a keverőpult mellől is iszonyatosan kásásan szóltak, egyes számokat csak félúton lehetett felismerni. A keverés minősége lassan javulgatott, a harmadik szám környékére már egészen elfogadható lett, és innentől az úgynevezett zenei élményről is beszélhetünk. Sajnos kevesebb, mint negyvenöt perc jutott nekik, amibe egy harmincéves életműből kellett válogatni, és ennek fényében érdekes döntés volt két “cover” számot is belepasszírozni. Mivel lehetett tudni, hogy rövidek lesznek, mindenki hihetelen intenzitással játszott, a rajongól rajongtak, nagy ugrálás, talán a legnagyobb hangulat az “Evil Twin” alatt volt.

Ezután egy minimum félórás átszerelés kezdődött. A színpad elejére egy fehér függöny került, a párizsi események emlékére a francia trikolórral megvilágítva, lehetőséget adva kicsit a nézelődésre. Mivel Kerry King mester nagy tisztelője vagyok, így próbáltam valahogy eljutni az első sorig (még az Anthrax alatt), kevés sikerrel. Szerintem páran egyszerűen ott maradtak az előző napi Marilyn Manson-koncertről, és kirobbanthatatlanul hozzánőttek az első sort a színpadtól elválasztó korláthoz. Volt itt minden, amit el tudsz képzelni: tizenhat éves kiscsaj, szemüveges nagypapa, egy kupac ázsiai srác (ők valami ismeretlen okból nagykabátban állták végig a fellépést), mindenki szoros emberfogásban izzadt. Ekkor néztem hátra, és dobtam egy hátast. Mint említettem, az Apollo egy színház, és csak ekkor tudatosult, hogy itt a karzatra is adtak el jegyeket, ugyanis ameddig a szem ellátott, az emeleti széksorokban, páholyokban egy struktúrálatlan fekete massza ült pár sárga folttal, a biztonsági cég embereivel tarkítva.

Sötét lett, forgó keresztekből és Slayer-logóból össszerakott videót vetítettek a színpadot takaró fehér vászonra, és innen már azért lehetett sejteni, hogy kezdődik a buli. Nem is akármilyen. Lehullott a vászon, és megszólaltak Mészárosék. A rendezői jobbon Kerry mester, középen a mikrofonnál a mindig joviálisan vigyorgó Tom Araya, balra pedig Gary Holt, az Exodus-ban játszó haver – ő helyettesíti a 2013-ban elhunyt Jeff Hanneman-t. A dobokat Paul Bostaph kezelte, és indult is a muri, mi mással, mint az új album címadó dalával, a Repentless-szel.

Ezen a ponton meg kell állni, és a látványról kell szólni. Én a legkevésbé sem vagyok a színpadi kép híve, de meggyőzhető vagyok. Nekem az ideális az Immortal 1999-es Fekete Lyuk-béli fellépése, ahol a fiúk két darab 200 wattos égő társaságában tolták végig a koncertet, maradandó feledhetetlen élményt okozva. Itt a Slayer próbált alkotni, és szerintem kár volt. A háttérben lévő molinók teljesen rendben is vannak (ezek ráadásul világítottak az UV-fényben), azonban a színpad fölé rögzített, emelthető – süllyeszthető – dönthető fordított kereszteket én speciel kihagytam volna. Több dolog miatt is: szerintem nem vág stílusba, másrészt meg a könnyített és lukacsosra perforált fémből összehegesztett cuccok eléggé hülyén néztek ki. De mindegy is, ide hallgatni megy az ember, nem nézni.

Szóval Repentless – talán ez a szó az, ami a legjobban jellemzi ezt az estét. Azt lehetett tudni, hogy a Slayer nem tegnap kezdett, másrészt meg a tagok hangszeres tudásával sem lehet probléma, de amit itt láttam, minden képzeletet felülmúlt. Semmi időhúzás: Kerry nagyjából számonként cserélt hangszert (azt tudom, hogy egy csomó albumukon eltérő a hangolás, de hogy ennyin, az meglepett), mindezt öt másodperc alatt – futás hátra, gitár le, gitár fel, vissza. Szünetet (azaz egy kortynyi szusszanást) kétszer tartottak, és amíg a gitárosok ittak (mit ittak… vedeltek, mint a ló), addig Tom próbálta lekötni a tömeget, egészen egyedien: állt, és semmit nem csinált. Az égadta világon semmit, csak egyre jobban vigyorgott, ahogy a folyamatos üvöltést és éltetést hallotta. Itt Tom Araya-t láttuk, és nem a Slayer bőgős-énekesét: csak állt a kopott farmerben és az egyszerű fekete trikóban, fehér szakállal és hosszú hajjal, mint egy türelmes nagypapa, amikor a csintalan gyerekeket nézi. Nem beszélt sokat, összesen ha fél percet a két megállás alatt, és jellemzően egy “köszönöm”-mel kezdte. Semmi bullshit, semmi időhúzás.

Show helyett fellépést láthattunk. Kerry King úgy játszott, mint egy gép: precízen, pontosan, picit gyorsabban talán, mint az eredeti felvételeken. Az eredeti kottán – amennyire ismerem és kihallottam – nem változtattak, és mind Kerry, mind pedig Gary minden egyes rohadt hangra pontosan odafigyelt. Csak egy példa, Dead Skin Mask, gondolom, ismered az elejét, amikor a két gitár válaszolgat egymásnak. Játszik az egyik, majd kitartja a hangot, egy kis vibrato után tremolóval lefelé hajlítja – semmi különös, könnyű ujjgyakorlat. A fiúk nem estek ebbe a hibába, Kerry még az E-hang hajításának teljes folyamatát végig felügyelte; nem is volt itt semmi gond, minden úgy ment, mint egy schaffhauseni óra – talán ezért is kapta a KFK (Kerry Fucking King) “becenevet”. Gary is teljes gázzal működött, maximálisan odatette magát, bár az ő figyelmét talán kevésbé kötötte le a hangszer, volt ideje nézelődni kicsit. A két gitárosnak nem volt sok lehetősége mozogni: helyük persze volt bőven, de a szólók és a pedálhasználat miatt nem nagyon tudtak a padlóeffektektől eltávolodni, csak maximum percekre. Tom meg még annyira sem, a mikrofont nem vihette magával. Ami engem megdöbbentett, az az, hogy mennyire élvezte, amit csinál. Gondolom, ezeket a dalokat egyszer-kétszer már játszotta (és a tökén jönnek ki), ezzel együtt becsukott szemmel, összeráncolt homlokkal, tényleg, érzelmekkel az arcán énekelte végig a dalok jó részét.

Viszonylag széles skáláról játszottak a fiúk (ugye tegyük azonnal hozzá, hogy a repertoár sem rövid), a leginkább hangsúlyos az új album volt négy dallal, és természetesen a megkerülhetetlen Seasons in the Abyss. Olyan műveket lehetett élőben hallani, Kerry mester előadásában, amiken generációk nőttek fel – War Ensemble, Chemical Warfare, Seasons in the Abyss, Hell Awaits, Dead Skin Mask, Raining Blood, Angel of Death, csak nyálcsorgatásnak–, és ez így együtt egy feledhetetlen élmény volt.

Mit mondhatnék még összefoglalóként? Slayer-re jöttem, és azt kaptam, amit ígértek: vérprofi metált rutinos öreg rókák előadásában. “Show no mercy”, mondták a fiúk bő harminc éve, és most is a földbe döngölték a nagyérdeműt. Erősen gondolkodom, hogy a szombati leeds-i koncertjükre is elmenjek.

Aznap este ezt játszotta a Slayer:

  1. Intro: Delusions of Saviour és Repentless
  2. Postmortem
  3. Hate Worldwide
  4. Disciple
  5. God Send Death
  6. War Ensemble
  7. When the Stillness Comes
  8. Vices
  9. Mandatory Suicide
  10. Chemical Warfare
  11. Die by the Sword
  12. Black Magic
  13. Seasons in the Abyss
  14. Hell Awaits
  15. Take Control
  16. Dead Skin Mask
  17. World Painted Blood
  18. South of Heaven
  19. Raining Blood
  20. Angel of Death

Aznap este ezt játszotta az Anthrax:

  1. Caught in a Mosh
  2. Got the Time (Joe Jackson cover)
  3. Fight ‘Em ‘Til You Can’t
  4. Antisocial (Trust cover)
  5. Evil Twin
  6. In the End
  7. Indians
  8. Among the Living

BRIEF SUM: California trash metal veterans Slayer made an absolutely unique gig at Apollo, Manchester this November. After the lost of Jeff, the guys were able to re-setup themselves and later on presented a new album this year. Twenty songs, taken from their complete discography, with focus on the new album Repentless and the classical Seasons in the Abyss, were presented at the venue, making a unique atmosphere. Anthrax had really little slot to present and they tried to do their best. Tickets are still available, so let’s go and listen them!

Ezt a cikket eddig 383 alkalommal tekintették meg.

Szólj hozzá!