Winterfylleth, Voices – Koncertbeszámoló

2015. szeptember 20. @ Anglia, Manchester – Sound Control

A manchesteri Winterfylleth-re még tavaly hívta fel a figyelmemet Péter barátom. Ő nálam mindig sokkal alaposabban készül a nyári szabadtéri fesztiválokra, és ez történt a tavalyi Bloodstock Open Air esetében is. Az esemény egyik nagy felfedezettje – számunkra – a Winterfylleth volt.

Aztán később kiderült, hogy a díszes társaság manchesteri, és innentől a dolgok elkezdtek izgalmasak lenni. De persze nem csak emiatt: a zene sem utolsó. Péter barátom mindig hihetelenül lelkesen készül a fesztiválok előtti tizenegy és háromnegyed hónapban, így volt ez tavaly is, én meg egy darabig csak kézlegyintéssel vettem tudomásul, hogy talált valami érdekeset. Aztán egyszer csak belehallgattam a zenéjükbe, és úgy maradtam.

Így múlt vasárnap este kocsiba ugrottam, és irány a manchesteri Sound Control, ahol aznap a fiúk két másik zenekar társaságában léptek fel. Maga a Sound Control Manchester kellős közepén van; én eddig csak az egyik, emeleti koncerttermükert ismertem, ám mint kiderült, hogy van egy kisebb is a pincében. Amit nem javasolok felkeresni.

A beléptetés előtti “motozás” nagyon alapos volt, a hátizsák aljának megemelésében ki is merült, és ha az egy darab fényképezőgép mellett mondjuk két bicska, egy nuncsaku vagy egy marék Anthrax is van nálam, akkor az is simán bejut. Karszalag nincs, az előre nyomtatott jegyet leadod, és mehetsz is le. Maga a pincehelyiség igen pici, a teljes hosszának a felét foglalja el a nem túl monumentális bárpult, ezen túl még egy keverőpultnak jutott hely, és ennyi. Az italfelhozatal botrányos volt (legalábis a sörivóknak): egyetlen fajta dobozos sört mértek csillagászati áron (4 font, 1600 forint), két-három fajta cider-t, és minimum tizenöt fajta rövidet. Ennek tükrében eléggé röhelyes volt látni, ahogy szinte kivétel nélkül mindenki az egyfajta sörösdobozzal a kezében mászkált.

A cél egy rövid, fókuszált koncertezés volt: gyorsan odamenni, csak a Winterfylleth-et meghallgatni, aztán – vasárnap lévén – húzás haza. Sikerült a tervezettnél korábban megérkezni, a második előzenekar, a Voices épp akkor kezdett. Nem ismertem őket, így ez remek alkalomnak tűnt az ismerkedésre. Tűnt, majd elmúlt. Mivel zenélek, így legalább el tudom képzelni a látott gitárjáték alapján, hogy nagyjából mit is kellene halljak, és ez itt sokat segített. Nem volt hangos, mindenki és minden szépen be volt mikrofonozva és le volt keverve, sőt, az alig félház miatt még azt sem lehet mondani, hogy a résztvevők zavarták volna az akusztikai élményt, de itt bizony csak a gitárokat nem lehetett hallani, azontúl minden mást tűhegynyi pontossággal kevertek.

A Voices nem gyakorolt rám visszavonhatatlan benyomást, és ebben sajnos a szar keverésnek van jelentős szerepe. A két gitár – basszus – dob felállásban játszó fiúk a zúzós death metal-t kombinálták egy könnyed akusztikus aláfestéssel (amit egy atomfizika – pszichiáter szakos egyetemistának tűnő srác adott elő), és igazából jó lett volna őket normálisan hallani. Annál is inkább, mert itt nem pályakezdők gyűltek össze: a bőgős Dan a Dimmu Borgir-ban és a Cradle of Filth-ben is működő Sarah Jezebel Deva-val muzsikál, a dobos David pedig a My Dying Bride-ban volt session dobos. Apropó dobos: egy dolog biztos, én akkora embert, mint a dobosuk, még nem láttam. Nicholas Barker, a sok zenekart megjárt klasszikus darab sem apró, de ez az ember itt a dobfelszerelés mögött a teljes rendelkezésére álló kitöltötte, és könnyedén, csuklóból – bokából dolgozva kezdte el szétbontani a Sonor cuccot.

Pont mielőtt ez sikerült volna, gyors csere, és következett a Winterfylleth. A frontember, Chris, nem idegelte magát hihetetlenül: beállás helyett is egy darabig a haverokkal jópofizott. Maga a Winterfylleth nem mostanában alakult: a fiúk 2007 óta tolják – időnként változó felállásban – az ipart, és tavaly adták ki negyedik stúdióalbumukat a Candlelight gondozásában (The Ghost of Heritage 2008, The Mercian Sphere 2010, The Threnody of Triumph 2012, és The Divination of Antiquity 2014). Nevüket az október hónap óangol megfelelőjéről kapták, ez egyben jól mutatja a fő érdeklődési kört is (angolszász ökörség, akarom mondani örökség). Egy rétegzenén belül is szűk rétegzene, amit játszanak: ne feledjük, hogy például a Deicide zeneileg is méltán elismert albuma, a Once upon the Cross, a harmadik volt a sorban. Amit meg játszanak, az szerintem a klasszikus “true norwegian black metal” kategória, illetve annál talán tágabb. A zene alapvetően egy nagyon klasszikus belső ellentétre épül: a gyors(an pengetett) gitárok és a duplázó nagy sebessége áll ellentétben a lassú, elnyújtott dallamvezetéssel, valamint a szintén lassú és vontatott énekkel. Emiatt nem meglepő, hogy meglehetősen hosszú, átlagosan 7-8 perces dalokat hoznak össze. Amit meg feltétlenül el kell mondani, hogy a Winterfylleth a klasszikus “true norwegian black metal”-nál azért tágabb spektrumú zenét játszik: mindkét gitáros és a bőgős is (rendre Chris Naughton, Dan Capp és Nick Wallwork) képes tisztán és pontosan énekelni, sőt trükkökre is képesek: mindez kórusban is megy nekik. Ennek az lett az eredménye, hogy a zúzás helyenként klasszikus betétekkel van tarkítva, ahol időnként tercelnek vagy kvintet énekelnek a fiúk. Élőben még nem hallottam – vélhetően nem is fogom –, de vannak teljesen akusztikus számaik is (Winterfylleth unplugged valamikor?). A dalaik a legkevésbé sem fürgék, ellentétben melankolikusak, depressziósak, látod a ködöt, a reménytelenül télbe hajló őszt, a kilátástalanságot, a Lehman Brothers bedőlése miatti kirúgási hullámot.

A zene mellett a külsőségekről is szót kell ejteni. Az ehhez hasonló zenét általában mindenhol, de különösen tőlünk északabbra corpsepaint-ben, mintegy hat kiló szegeccsel és tüskével felfegyverkezve szokták előadni, hozzá művér hektoliter-számra, kibelezett fél kecskék tucatjával, miegymás. Ehhez képest a legbrutálisabb a mackós, nagydarab frontember, Chris volt, ugyanis ennyire lógó kék farmerben és ennyire durván félretaposott cipőben én még embert nem láttam fellépni, de koldulni is csak ritkán. A többiek sem az allűrjeikről híresek – tehát itt az élő bizonyíték, hogy minőségi black metal-t egy szál fekete trikóban, viseltes és három számmal nagyobb farmerben, továbbá a közeli családtagoktól örökölt cipőben is lehet játszani. Szolgáljon ez örök tanulságul.

Szóval a Winterfylleth tette a dolgát, persze a dobon valami mindig szétesett, így két számonként kellett a duplázó környékén valamit valami mással összecelluxozni, de azért a koncert valahogy csak lement, kisebb-nagyobb megállásokkal persze. Senki nem idegelte magát, és ennek megvolt az oka: úgy ötvenen lehettünk. Ebből gondolom kábé tíz főt maguk a zenekarok tettek ki, minimum tizet a haverok, öten a helyhez tartoztak (ebből ugye egy folyamatosan celluxozott), a maradék huszonöt meg a hallgatóság volt. Családias mutatvány volt, kellemesen átmosta az ember agyát, mi mást kívánhatnék még?

Szóval mégegyszer: tessék Winterfylleth-et hallgatni. Átlagos, hétköznapi emberekből álló, minden allűröktől mentes, őszinte hobbizenekar, eszméletlen jó muzsikával. Az egyik gitáros családja most fog egy fővel gyarapodni, így nagyon messzire nem fognak mostanában eljutni, tehát sajnos Magyarországra sem. Viszont minden albumuk elérhető egy pár sör áráért. A különbség csak annyi, hogy az album örökre megmarad Neked, viszont a sört csak maximum pár órára bérled.

Amit sikerült a setlist-ből rekonstruálni:

1. The Divination Of Antiquity
2. The Swart Raven
3. The Ghost of Heritage
4. A Careworn Heart
5. Whisper of the Elements
6. The Fields of Reckoning
7. Defending the Realm