AMON AMARTH – Jomsviking

Print Friendly, PDF & Email

2016. nov 1, 8:16 :

Kiadó: Metal Blade Records

Weboldal: www.amonamarth.com

Kiadás éve: 2016

Stílus: Melodic Death Metal

Brief Sum: March this year, the Swedish death metal band Amon Amarth have presented their 10th studio album ’Jomsviking’. Melodic but not too fast death metal, with good lyrics taken from the real life of Vikings, showing the crucial role of fighting and beer – like the case of the audition. I had no expectation, but I loved this album: don’t want to give more as actually is, a piece of good and melodic music, what you really will enjoy.

 

Idén márciusban, három évvel a Deceiver of the Gods megjelenését követően került a boltokba a méltán népszerű Amon Amarth jubileumi, tizedik albuma. A szinte mindenki által – hibásan – „viking metál”-nak aposztrofált zenekar egy jól összerakott albumot tett le az asztalra, egyenletes minőséggel, minden olyasmivel, amit egy több, mint húszéves gyakorlattal rendelkező csapattól elvárhatunk.

Az Amon Amarth egészen egyszerűen szenzációs, ha élőben nem volt hozzájuk szerencséd, akkor mindenképp pótold be, mert a fellépés sokkal, sokkal nagyobbat üt, mint a konzervzene. Adott öt, kissé őslényszerű svéd, akik rájöttek arra, hogy az országuknak jelentős kulturális öröksége van, nevezetesen a viking kultúra (ezen persze a dánokkal és a norvégokkal osztoznak). És az ereje teljében lévő viking kultúra igenis kompatibilis a metállal, a death metal-lal pedig különösen. Ebből a házasságból született bő húsz éve az Amon Amarth, amelyik a maga stílusában a legnagyobb névként a minőség szinonimája lett. Stabilan működnek a fiúk, legutoljára a gitáros posztján volt változás, 1999-ben érkezett Johan Söderberg.

Jómagam a skandináv / viking kultúra rajongója vagyok, és nagy örömmel olvasom a saga-kat, a vikingek történelmét, történeteit elmesélő eposzokat. Ezeket – egy nagyon jó cimborám szerint – alapvetően két kategóriába lehet osztani. Az elsőbe azok tartoznak, amikor a viking csapatnak elfogyott a söre, és egy idő után elkezdtek kijózanodni, majd felismervén a sör hiányát, feldühödtek, belekötöttek egy náluknál kisebb csapatba, bunyó lett, és a végén megitták a zsákmányolt sört. A második kategóriába pedig azok tartoznak, ahol a vikingek először jól berúgtak, és dévaj kedvükben felprédáltak ezt-azt, aztán ha eközben sör is akadt, akkor valahogy az is elfogyott.

Az új album tíz számmal érkezik, a legelső a First Kill, amelyik első sora nem túl sok jót vetít előre: „The first man I killed was the earl’s right-hand man…” Annak idején ez nem volt a legjobb ajánlólevél, ugyanis ilyenkor a népgyűlés, a ting többfajta ítéletet hozhatott. A leggyakoribb – miként a dal hőse esetében is – a kiközösítés, a törvényen kívüliség volt. Ezt szó szerint kellett érteni, a törvényen kívülit bárki szabadon megölhette, és a vagyona őt illette meg. Általában nem húzta sokáig a kiközösített, leszámítva azt az esetet, amikor a következő ting felülbírálta az előző ítéletét – ennek mondjuk alapfeltétele volt, hogy a páciens még életben legyen. Más megoldás nem lévén, a kiközösített általában hajóra szállt, és a távolban próbálta kibekkelni élete hátralévő részét. A dal első részében igazából semmi érdemi nem történik, lassan-lassan épül fel, és 1:51 környékén van az első komoly jele annak, hogy tényleg Amon Amarth-ot hallunk: gyors, dallamos kiállás, fülbemászó, dúdolható, nem túl bonyolult, de szerethető. Az ilyen részeknél szokott Johan Hegg félmeztelenül egy kupa sör társaságában állni a színpadon, és veszettül rázni a szakállát. Szóló 3:20-nál, könnyed kiállás, nem akar többet, mint ami, és ez jól is van így.

A második tétel, a Wanderer felütésénél hirtelen azt hittem, összekevertem megint a dalokat, és a lemezkritikát egy nem létező Iron Maiden-dal feldolgozásával folytatom, aztán 0:18 környékén megnyugodtam: ilyen ellenpontozást a britek nem csináltak, nem is nagyon fognak. Nem tudom, mennyire egy adott koncepciót valósít meg az album, de szövegét tekintve a Wanderer a First Kill szerves folytatásának tűnik (majd október végén Manchester-ben elrebegik a fiúk, hogy hogyan is gondolták, ha összejön az interjú). Az első mintegy két perc meglehetősen egyveretűnek mondható, azonban 2:05-től kicsit megélénkül a dal. A klasszikus A-B-C-A szerkezet régi jó ismerős lehet: a szóló után, 3:08-tól ugrás az első kockába, és elölről kezdődik az egész.

A következő On a Sea of Blood első hangjainál meg valahogy a Children of Bodom jutott eszembe – nem tudom, ki hogy van vele, de a finn metálnak van egy teljesen összekeverhetetlen stílusa, ezt véltem kihallani a mű intro-jából. A dal szerintem az egyik favorit lesz élőben: a 0:51-től hallható interludium olyan, amit az ember az Amon Amarth-tól vár: könnyű, dallamos, emészthető, az emberek imádni fogják, szerintem különösen az énekkel megtámogatott változatát: „Out on this bloody sea // I’ll face my destiny // Lost in a dreadful dream // I’ll meet my fate”. A szólóról csak nekem jut – megint – eszembe az Iron Maiden?

One Against All az egyik kedvenc az albumról. Ami legelsőként említendő, az a sebesség. Az Amon Amarth nem játszik baromi gyors zenéket, ez tény, de ez a dal sokkal élénkebbre sikerült, mint a többi. A szöveg nagyon képszerű, és a zene is támogatja, látod magad előtt, hogy a sárkányfejes hosszúhajó hogyan suhan a jégdarabokkal díszített tengeren, és hogyan áll dalunk hőse harcra készen a hajó orrában, karddal mindkét kezében. Kisebb képzavar, hogy a hajót az északi szél hajtja, amivel – Izland kivételével – nem jutna messzire viking hősünk, legfeljebb a parton csattanna nagyot, de igazából ez már tényleg csak kötözködés. Ahogy a szöveget olvastam, azonnal az imádott Oslo jutott eszembe a Viking Hajók Múzeumával – ha arra jársz, ki ne hagyd.

Raise the Horns meg a másik kedvenc. A kezdéssel elégedetlen voltam, kissé egy kaptafára megy (szingli gitár játszik egy könnyen ehető riffet, a zenekar többi tagja meg lépésről lépésre beszáll), de sebaj, mondjuk nevezzük stílusjegynek. A bevezetőben említettem a sagák két alaptípusát, ez a „harcoltunk – irgalmatlanul berúgunk” változat. Olyan 1:03-ig meglehetősen vontatottan mennek a dolgok, az ember – lassacskán a dal egynegyedénél – már várja, hogy azért végre valami történjen. Szerény véleményem szerint a „Raise your horns! // Raise them up to the sky! // We will drink // To glory tonight” nem csak hihetetlenül szimpatikus és őszinte, hanem a díszes társaság Johan Hegg-gel fogja kórosban üvölteni. Gondolom, szemléltetés is lesz, és az a világfelfogás, ahol „Raise your horns for brave fallen friends // We will meet where the beer never ends” mi mást válthatna ki a hallgatóból, mint messzemenő támogatást?

The Way of Vikings a vikingek „speciálisan képzett alakulatáról”, az album címadóiról, a jomsvikingekről szól, akik nem keverendők a berzerkerekkel. Az átlag viking gyakorlatilag a fegyverforgatásban többé-kevésbé járatos, időnként egy hosszúhajóra felpakolt földműves volt, ezzel ellentétben a jomsvikingek főállású profi harcosok, akik elől mindenki megfutott, ha meghallotta, hogy közelednek. A dal szerkezete, felépítése igazából semmi különöset nem hordoz talán a szólón túl: kellemes, emészthető, dallamos, pontosan annyinak akar látszani, mint ami, sem többnek, sem kevesebbnek.

A következő opusz, az At Dawn’s First Light arról a roppant kellemetlen eseményről emlékezik meg, amikor a partok közelében sárkányfejes hosszúhajó tűnik fel. Az illető falu vagy személy szerencsésnek mondhatta magát, ha a vikingek – útban fosztogatni – csak megálltak éjszakázni, ekkor tulajdonképpen pár birka árán túl is lehetett lenni az ügyön. Azt azonban hozzá kell tenni, hogy a vikingek sem voltak mindenhatók: egy kőfallal kerített településsel nem igazán tudtak mit kezdeni, és mivel egy hosszúhajóra csak limitált legénység fért, nagy baj csak akkor volt, ha sok hajó jött, azokat meg szálanként el lehetett intézni, ha minden jól ment. Ez a dal is keretes szerkezetű, megy, ahogy jött.

Nagy csapás volt a vezető halála; ne klasszikus uralkodót képzelj el, hanem egy kisebb terület vezetőjét. Ilyen esetben az uralkodót ellátták mindennel, amire a túlvilágon szüksége lehetett: kedvenc lova, feleségei, ágyasai mind-mind követték a halálba. A vaskori szokásoknak megfelelően az uralkodó, a jarl kedvenc hajójára halotti máglyát építettek, erre tették holttestét, meggyújtották a máglyát és szélnek eresztették a hosszúhajót, amelyik lángolva a tengerbe veszett. Ezeket a megható pillanatokat tökéletesen adja vissza a dal intro-ja. Amit mindenképpen fontosnak érzek említeni, az a dal szép hosszú es monoton outro-ja (4:22-től): akár a temetési jelenet filmzenéje is lehetne.

Vendégművészt hallhatunk az A Dream That Cannot Be dalban: ismerős Doro neve esetleg valahonnan? Az elbeszélt történet egyébként nem teljesen kristálytiszta egyébként: minden bizonnyal egy korábbi háttérrel rendelkező „leánykérési” kísérletet énekeltek meg nekünk, ahol a hölgy mérsékelten lelkesedik az ötletért. Ilyen párbeszédes formában előadott dalra, különösen a death metal műfajából hirtelen nem is tudok példát mondani, talán még leginkább az Ancient Disciplines of Cain című dala lehetne távoli és erőltetett példa. A 4:01-től hallható outro szerintem egy kicsit központibb szerepet is megérdemelt volna, dehát így alakult.

Az utolsó tétel, a Back on Northern Shores a hazatérés örömét mutatja meg, amikor a harcosok végre kibukkannak a mist-ből. A mist-re nincs jó magyar szó, a szélcsend esetén a tenger felett kialakuló ködöt jelenti, ami olyan, mint a tejföl, de csak pár méter vastag (azaz a hosszúhajó pont nem lóg ki belőle). Elég idegesítő benne hajózni, mert felette vakítóan kék az ég, és remek látási viszonyok uralkodnak. Ennél már csak az a zavaróbb, amikor a mist egy berzerkerekkel megpakolt hajót rejt. A berzerkerek annak idején valamilyen tudatmódosítón éltek (ehhez a szimpla sör már nem elég), páncél és pajzs nélkül, csak karddal illetve baltával harcoltak, teljes önkívületben és elképesztően hatékonyan. Annyira kellemetlen hírük volt, hogy már a nevük puszta említése is azonnali megadást jelentett az esetek jelentős részében. Szerintem ez a dal is sikeres lesz élőben: lassú felvezetés után, dallamos intro-t követően kezd kibontakozni a cselekmény, és az első két versszak dallamos aláfestése csak fokozza a feszültséget. Érdekességként említem a 3:24-től kezdődő interludium-ot: jó hallani, ahogy a hangszerek idővel a teljes tartományt megtöltve játsszák. Sajnos, hősünk számára a visszatérés nem volt teljesen sikeres: „Standing on the shore // He hears her silent call // Freja leads him through the door // Into the great hall”.

Mit is lehetne összességében elmondani? Szerintem azt kaptam, amit vártam. Egy dallamos, nem bonyolult zenét, ahol senki és semmi nem akart több lenni annál, mint ami. Plasztikus szövegeket a vikingekről, életképeket, a prédálás és a vedelés köré szerveződő jeleneteket. Persze lennének ötleteim, hogy mit hogyan kellene csinálni, de megtartom őket magamnak egy kivétellel: ha kevésbé lennének sematikusak a számok, az nagyot tudna lökni az ügyön. Úgyhogy, kedves Johan Hegg, összességében 8,5 pontra értékelem a produkciótokat.

SAMPLE:
YouTube link

Tracklist:

1. First Kill
2. Wanderer
3. On a Sea of Blood
4. One Against All
5. Raise Your Horns
6. The Way of Vikings
7. At Dawn’s First Light
8. One Thousand Burning Arrows
9. A Dream That Cannot Be
10. Back on Northern Shores

Pontszám: 8.5

VN:R_U [1.9.22_1171]
Rating: 0.0/10 (0 votes cast)
Ezt a cikket eddig 309 alkalommal tekintették meg.

Szólj hozzá!