Kiadó: Century Media Records
Weboldal: www.darkfuneral.se
Kiadás éve: 2016
Stílus: Black Metal
Brief Sum: After seven very long years, Dark Funeral have presented their new, sixth studio album entitled Where Shadows Forever Reign. After numerous changes in staff (especially in the position of bass guitar and vocsalist), their presented a good piece of work, recommended to listem as many times as you can. Nine new songes, with two excellent ones (Unchain My Soul and As I Ascend), and with seven good or fair ones, presented by the Centurty Media. Enjoy!
Hosszas várakozás után idén nyáron végre megjelent a Dark Funeral soron következő, hatodik stúdióalbuma, „Where Darkness Forever Reign” címmel. Tulajdonképpen a zenekar 2009 óta egészen minimális életjelet produkált, így immár ideje is volt annak, hogy megláthassuk-meghallgathassuk, mivel is töltötte a zenekar agya, Mikael Svanberg (Lord Ahriman) az elmúlt lassan hét évet.
A Dark Funeral jól láthatóan soha nem a mennyiségre utazott. Teljesen menetrendszerinti, hogy fél évtizedes, vagy azzal összemérhető hosszúságú szünet van két albumuk között, de jellemzően megéri várni. Most a várakozás sajnos a kellemesnél immár hosszabbra nyújt: Magnus Broberg (Emperor Magus Caligula) 2009-ben – 15 év közös munka után – házasodás és életmódváltás okán elhagyta a Dark Funeral-t, és ezzel a társasjátékokból ismert „vissza az egyes kockára” stílusú helyzet jött létre. Először valahogy Magnus pótlását kellett megoldani, ami a meglehetősen jellegzetes hangszín miatt nem volt egy egyszerű menet. És miután ez megvolt, utána máris neki lehetett ugrani a soron következő albumnak. Természetesen kötelező közjátékból volt elég ezen túl is, talán most élte a Dark Funeral működése legnehezebb periódusát. Az énekesi poszton több váltás is történt Magnus első távozása óta: közvetlenül utána Steve Marbs (Nachtgarm néven) énekelt 2011-től, majd újra Magnus 2013-tól egy évig. Az új album felvételén végül Andreas Vingbäck (Heljarmadr) hallható, a jelenlegi állapot szerint ő énekel.
A bőgős posztának alakulása még mozgalmasabb: szintén az Attera Totus Sanctus után, 2010-ban Benny Fors (aliasB-Force) felmondott, helyét Tomas Nilsson (Zornheym) vette át. Ám itt is egy kisebb visszatérésnek lehetünk tanúi: 2014-ben újra Benny barátunk bőgőzik. Egy rövid időre, két évre Andreas Fröberg (Natt) ugrik be, ám az albumot már nem ő, hanem Mikael Svanberg (Lord Ahriman) játszotta fel – jelenleg kölcsönbasszeros játszik, Gustaf Hielm személyében. Egyéb változás nem ismert, így azonnal rá is lehet térni az album értékelésére, amiről bevezetésként csak annyit: megérte várni. Negyvenöt perc, ebbe kilenc tétel fér bele, zeneileg pontosan az, ami miatt a Dark Funeral-t megkerülhetetlen a műfajban, a keverés tökéletes…mi kell még?
Az első tétel, az Unchain My Soul akkordfelbontásokkal és rövidke kiállással nyit, és a negyvenedik másodpercnél már hallatszik, hogy ebből a dalból még bajok lehetnek: itt bizony a hallgatóság hajlamos lesz szétszedni minden keze ügyébe eső dolgot (remélem, koncertkezdő lesz, szerintem nagyot ütne). Tipikus Dark Funeral-hangszerelés: egy-egy gitár a magas és a mély regiszterben, időnként disszonáns akkordok és akkordfelbontások. Szintén jellegzetesek az akkordváltások: vagy marad az alaphang és az akkord típusa változik, vagy marad ugyanaz a fogás, csak más húrokon, akár a magas és mély húrok fogását megcserélve. A dob sem változott sokat: faék-egyszerűségű, amit Nils Fjellström (Dominator) alápüföl, de segíti a hangsúlyozást, és ami a legfontosabb: a fiú a megfelelő helyen a megfelelő mennyiséget üti, nem érez késztetést arra, hogy szétdobolja az albumot. Az egész dalban azért van egy kis csalás: az öt és fél perces dal igazából bő két és fél percnyi zenei ötlet – kétszer eljátszva.
Az As One We Shall Conquer kezdése nincs valami hihetetlenül megbonyolítva, de igazából miért is kellene (botfülem van, de a kottát tekintve kísértetiesen emlékeztet ez a rész a Slayer Raining Blood-jának egyik riff-jére), és az intro dallama köszön vissza a további riff-ekben. Nagyjából 1:50 környékétől már le sem lehetne tagadni, hogy itt bizony a Dark Funeral-ról van szó: magasról nyitott, tág tartományt átfogó futamok (gondolom Mikael munkája, amíg Bo Karlsson, alias Chaq Mol megbízhatóan rakja alá a kíséretet), kicsi disszonanciával. Megbízható, tipikus Dark Funeral, igen, ilyesmire vártunk az elmúlt években.
A Beast Above Man a következő tétel a lemezen, és szeretnék némi kritikával élni: maga az intro remekül ki lett találva, de nem biztos, hogy szerencsés egy teljes percen keresztül ismételgetni azt ilyen-olyan formában. Maga a dal szerintem már túl sok ismétlést tartalmaz, azzal együtt, hogy a zenei ötletek jók – csak kicsit még kellett volna reszelni rajta. Minden gyengeségével együtt is egy élvezetes és védhető dal – kíváncsi vagyok, hogy élőben mit lehet kihozni belőle.
A következő dalunk az As I Ascend, a negyedik az albumon. Lassú, elgondolkodó futammal nyit, jóval lassabb, mint bármelyik más Dark Funeral-opusz (gondolom az Atrum Regina megvan viszonyításnak). Az ötvenedik másodperc környékén már megint a Dark Funeral-ra annyira jellemző magas hangokkal játszó futamot halljuk, és azt kell mondjam, hogyy Mikael ezen ötlete különösen jól sikerült: lassú, ijesztő és gyönyörű. Nem játszom túl sok Dark Funeral-t, de aminek ismerem a kottáját, azok mind tremolo picking-gel operálnak a legelső hangtól a legutolsóig, és olyan dalt, ahol hosszasan kitartot, lassú akkordok lennének, nem nagyon ismerek – íme az első? Hogy ez még ne legyen elég, tessék nagyon figyelmesen meghallgatni a szekvenciálisan felfelé lépkedő dallamot 2:15-től. Tulajdonképpen ebben a dalban annyi ötlet van, hogy ha ezen a ponton véget érne, akkor is kerek egész lehetne. Semmi egetverően különleges nincs benne, de a lassúságával együtt is a földbe döngöl, a dallam megigéz – egyértelműen kedvenc.
Melyik másik zenekar albumán is lehetne a Temple Of Ahriman című dal, mintsem a Dark Funeral-én? Sajnos az első egy perc nem túl bizalomgerjesztő, különösen az előző dal tükrében. De az események felpörögnek, és a monoton (bár kissé depressziós) intro-t egy sokkal élénkebb és dallamosabb rész követi. Az előző dallal ellentétben ez sokkal kiszámíthatóbb szerkezető és felépítésű, de kellemes és szerethető tétel.
A The Eternal Eclipse első része az égadta világon semmi maradandó nyomot nem hagyott bennem: pörgős, gyors, agresszív, csak éppen a zenei ötlet hiányzott mögüle. Az első olyan pillanat, amikor felkaptam a fejem, nagyjából 1:15 környékén volt: az a disszonáns-konszonáns hangok ismétlésével játszó kiállás egy egész érdekes ötlet. Ezen túl javarészt akkordfelbontások vagy akkordok, és hiányoltam a klasszikus Mikael-féle nagy tartományt átfogó futamokat – talán csak az utolsó maximum fél percet mondanám kivételnek, de az meg ugye sajnos a szám vége.
A To Carve Another Wound első másodperce után majdnem felüvöltöttem: Stigmata! A kezdetük annyira hasonlít, hogy nem is értem, hogyhogy nem tűnt fel az uraknak zeneírás közben. Sajnos a dal első perce tipikusan tizenkettő – egy tucat stílusú, némi dallamosabb kiállással megbolondítva nagyjából 1:10 környékén. Ezzel ellentétben a dob itt már határozottan karakteres, és nem csak a ritmust és tempót hivatott biztosítani. Sajnos ebben a dalban már nagyon sok a „vatta”, amivel igazából simán lehetne kezdeni is valamit: tök jó alapok vannak, és szinte hallom lelki füleimmel a lelket borzoló Mikael-féle futamokat, de sajnos csak lelki füleimmel.
Az utolsó előtti Nail Them To The Cross esetén is az a gond, hogy az intro ötlete remek, tényleg jó, de teljesen felesleges egy teljes percen keresztül (azaz a szám 25%-ában) rágódni rajta. Igazából ez egy (ha nem is faék-egyszerűségű, de) nem túl bonyolult szerkezetű és dallamvezetésű opusz, amire szerintem nagyot lehet tombolni, de igazából a dolog sava-borsa hiányzik.
A címadó Where Shadows Forever Reign az utolsó tétel, és nagyon bizakodó voltam: voltak itt jó ötletek, megy ez, kapjatok össze magatokat! A kezdet biztató volt: gyors, agresszív, de ezzel együtt dallamos kezdés és hasonló stílusú riffek a versszakok alatt. Igazából egy kerek befejezése az albumnak (és szerintem egy élő fellépésnek is – kíváncsi vagyok, mit játszanak Csehországban a legények).
Mit lehetne összegzésként elmondani? Hosszú várakozás után végre megérkezett az új album, vegyes színvonallal. Van minimum két dalunk, ami szó szerint non plus ultra (Unchain My Soul, As I Ascend), és több bátran vállalható darab. Gyenge, vagy csak időhúzásra szolgáló egyáltalán nincs. Ezzel szemben – sajnos – sok olyan részlet van, ami nem biztos, hogy tényleg kellett ide. Az érzésem az, hogy hat-hét rövidebb szám nagyobbat ütött volna – igen, sajnos a derék Dark Funeral is jó magasra felpakolta a lécet. A régóta várt album feletti örömömben gyorsan megfeletkezem a „puffernek” tűnő részekről, és nyolc és fél ponttal díjazom az új jövevényt. És nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, mit alkotnak a fiúk a cseheknél, merthogy immár tíz éve nem láttam őket!
SAMPLE:
YouTube link
Tracklist:
1. Unchain My Soul
2. As One We Shall Conquer
3. Beast Above Man
4. As I Ascend
5. Temple of Ahriman
6. The Eternal Eclipse
7. To Carve Another Wound
8. Nail Them to the Cross
9. Where Shadows Forever Reign