IHSAHN – Arktis.

Print Friendly, PDF & Email

2016. máj 8, 13:33 :

Kiadó: Candlelight Records

Weboldal: www.ihsahn.com

Kiadás éve: 2016

Stílus: Extreme Progressive Metal

Brief Sum: Norwegian guitarist and composer Ihsahn, former head of Emperor, presented his last album this April. After the last material Seelenbrechen, I was really sceptic: although he is one of my favourite guitarist/composer, he mad me disappointed in 2013. The new material is absolutely fitting the expectations: Ihsahn has shows his musical genius, creating fantastic acoustic ideas, developing them step by step from an extreme to a more or less chaotic level, destroying them, and later on changing to something completely different again and again. Multispectral may be the right term, everything from the commercial to acoustic, melodic, rock, extreme metal on one single album, and you’ll never have the feeling the songs are ‘made’ just putting independent patterns together. If you like to work hard on this album to admire its complexity, you’ll love it. If you are interested listening something nice, I’m sure you’ll find some songs for your choice, too.

 

Nem lehetett túl sokat hallani Notodden legismertebb zenetanáráról az utóbbi három évben. A 2013-as Seelenbrechen óta Vegard magára csukta az ajtót, és dolgozott.

Ihsahn megítélése számomra egyre nehézkesebb. Az Emperor-t nem kell bemutatnom, nem is fogom megtenni. Az is ismert, hogy Vegard mester pontosan tudta, hol is kell abbahagyni az Emperor-t, és megőrizni olyannak, hogy emberek ezrei csorgó nyállal gondoljanak arra a pillanatra, amikor megint felcsendül a Curse You All Men vagy egy-két ehhez hasonló alapmű. Szerencsém van, megvan otthon a Scattered Ashes gitárkottája, aminek az előszava talán beszédesebb, mint maga a kottaanyag. Hogy miért is? Nos, Vegard szerint egy tökéletes keresztmetszetet láthatunk a zenekar fejlődéséből, a tényleg mérsékelten megbonyolított I Am The Black Wizads-tól egészen a kései, baromi összetett dalokig.

Sokáig azt hittem, hogy Ihsahn a guru és az agy, az ő szellemi terméke az egész zenekar, és sajnálatosan leértékeltem Samoth szerepét. Csak egy példát mondok arra, hogy mennyire is fontos Thomas cimbora jelenléte. Gondolom, ismered a fentebb említett Curse You All Men-t, különösen az intro-t egészen az első sorig. Amit hallasz, azt Samoth játssza, Vegard ugyanazt a riffet tolja alá, de gyakorlatilag visszafelé – ezért is van egyfajta különleges lebegése a zenéjüknek. Nem ismerem őket személyesen, de amennyire megértettem, ez a két ember kölcsönösen kiegészítette egymást, és szerintem Samoth az, aki visszarángatta a realitás talajára Ihsahn-t, ha nagyon elszaladt vele a ló.

Ezt a tisztetelkört szükséges volt megtenni, mert Ihsan saját neve alatt megjelenő albumai környékén Thosan Haugen nem kerül elő, és nem képez kvázi ellensúlyt. Hogy ez mennyire fontos, nem tudom, de lehet szerepe: sajnos a ötödik, Vegard saját neve alatt megjelentetett album – igen, röstellem kimondani, de ez van – hallgathatatlan lett.

Az új jövevény tizenegy tételes, és már a legelső (Disassembled) is meglehetősen ígéretesen kezdődik. Egészen egyedi, picit monoton, lüktető gitárjátékkal nyit (nyolchúros Ibanez?), Ihsanh „torzított” énekhangjával. Lehet, hogy nekem már teljesen elment az eszem, de becsukott szemmel, szembefényben még talán-talán Emperor-nak is el lehetett volna adni. Bő másfél perc után Vegard tiszta énekhangját is meghalljuk, könnyed feloldás a disszonáns és az ember idegein citerázó intro után. Ihsahn nagy mestere annak, hogy úgy rakjon egymás mellé két, tökéletesen össze nem passzoló részt, hogy azok szervesen következzenek egymásból – erre is jó példa a kezdő tétel.

Ha a folytatás, a Mass Darkness bevezetését azzal adod oda, hogy „nézd, új Iron Maiden-dal”, akkor nekem hihető. Persze a harmincadik másodpercnél kibújik a szög a zsákból, a mester jellegzetes énekhangja és a teljesen szétesett és disszonáns zene azért jelzi, hogy itt valami másról van szó. Nagyon jó kis dal, tetszik, pörgős, és az első két perc megmutatja Ihsahn összes oldalát, összes olyan megoldását vagy trükkjét, ami miatt ő és az Emperor egy külön fejezetet kapott az extrém metál történetében. Döbbenetes hallani, hogyan fejlődnek ki egymásból a különböző részek egy gyakorlatilag „szerkezet nélküli”, legalábbis minimális ismétlést tartalmazó zenefolyamból.

A My Heart Is Of The North egyfajta ellenpontot mutat az előző tételhez képest: monotonabb, vontatottabb, depressziósabb, és igazából kicsit szétesettnek és struktúrálatlannak tűnt egészen a szólóig. Nem tudom, hogy ott pontosan mi is történik, hány hangszer és pontosan hogyan is játssza azt a szólót, de élőben örömmel megnézném. Magát a szólót annak a tükrében volt érdemes hallgatni, hogy Ihsahn mester a Scattered Ashes kottájának bevezetőjében az Emperor-t nagyjából a „metálzenekar, ami egyáltalán nem a virtuóz szólóiról ismert” mondattal jellemzi. Igaza van, ez a szóló nem virtuóz, csak valami eszméletlenül jó. A szóló végére, a harmadik perc környékére az egész dal széthullik, de csak azért, hogy valami teljesen más stílussal folytathassa a mester, és nem ez az egyetlen eset. Ihsahn gyakorlatilag nekifut egy zenei ötletnek, az őrületig elmenve kihozza belőle a maximumot, és utána egyszerűen eldobja, jöhet a következő.

A South Winds első fél perce valami félreértés lehet, gyarorlatilag diszkóalapra hallasz – azt hiszen – valamilyen slendriánul és hamisan fújt rézfúvóst, később mindezt függetlenített énekkel (adja ég, hogy tévedjek, és a rézfúvós ne a déli szelet személyesítse meg). Na, újra kezdődik, gondoltam – a Seelenbrechen is nagyjából a harmada után vált teljesen hallgathatatlanná. Sokkal meditatívabb, mint az előző tételek, és zenei eszköztárát tekintve sokkal nagyobb spektrumból válogat. Tisztább és elborultabb részek váltakoznak, de valahogy ennél a dalnál semmi különös ismertetőjegyet nem sikerült felfedezni. Nem is meglepő, Ihsahn nem Metallica – itt nem fogsz szép és faék-egyszerű dallamokat hallani, itt hangulatokat kapsz, zenei gondolatokat, mindazt, amiért a zenész – elvileg – hangszert vesz a kezébe.

A dallamos kiállással kezdődő In The Vaults bevezetése is úgy megy át egy pillanat alatt egy meditatív, lassabb, kicsit talán disszonánsabb részbe, hogy ezeket szervesen összetartozónak érzed. Teljesen más stílus, mint bármi, amit ezen az albumon hallottál, és ha azt mondom, hogy unplugged-verzióban is simán megállja a helyét, akkor nem mentem nagyon messzire. Akusztikus és torzított részek, egymást kísérő torzított és normális énekhang (időnként egymásnak válaszolgatva), ismét több dalt hallunk egy tételként – miképpen már megszokhattuk. A kottáját mondjuk szívesen megnézném.

Az Until I Too Dissolve bevezetése (…and Oceans: Tears Have No Name, megvan?) után kicsit izgultam, hogy mi is lesz itt, de ami jött, az meglepett: mindentől teljesen függetlenül és klasszikus hard rock riff, némi szólóval, gyakorlatilag olyasmi, amit a road-ok szoktak játszani, hogy ellenőrizzék a cucc beállításait – palm muting, üveghang, magas és mély „szólók”, minden szépen torzítva. Ha azt gondolod, hogy a négy ismétlést Ihsahn mester mind a négyszer ugyanúgy játssza el, hát nagyot tévedsz. Aztán mindez megszűnik a másfeledik perc környékén, mintha mi sem történt volna, kellemes, akusztikus, tiszta énekhangos rész következik. Ebből pedig szépen lassan fejlődik ki egy torzított gitárt és szintén torzított énekhanggal operáló rész. Itt jutott eszembe, hogy tulajdonképpen ez az első olyan szám, ahol például a riff-eket és a refrént érdemben el lehet különíteni. Na azért a végére még kapsz egy szólót, persze nem virtuóz (hehe), csak baromi jó.

A Pressure első tíz másodperce már helyből két, egymással csak mérsékelten kompatibilis riffből áll – kíváncsian vártam a folytatást. Ami méltó is volt a kezdethez: szétesett, disszonáns, mármár idegesítő gitárjáték Ihsahn torzított énekhangja alatt (ehhez nagyjából egy perc környékére még egy hasonló stílusú szólót is adnak). Ugye ezen a ponton nem lep meg senkit, hogy egy kellemes, üde, tiszta énekhangú résszel folytatódik a dal, és tudom, hogy nem fogod nekem elhinni, de visszatérünk a kezdeti disszonanciához, csak azért, hogy még egy kicsit csavarjunk rajta.

A Frail a következő tételünk: kellemes akusztikus kezdés, aki hallgatott a Deicide-nál bonyolultabb (de természetesen nem sokkal bonyolultabb) metált, az felismeri a tankönyvi példát. Ami után valami teljesen érthetetelen, marslakófinggal vegyített diszkó következik. Persze ez sem csak úgy egyszerűen: az egész disszonáns borzalomhoz remekül passzoló könnyed akusztikus átkötésekkel van mindez díszítve. Két, valami ijesztően össze nem illő rész, amit Ihsahn pillarebbenés nélkül összerak neked úgy, hogy nem érzed mesterkéltnek. Ebben (is) nagy a fiú.

A Crooked Red Line első hallgatásánál azonnal ellenőriznem kellett, hogy nem a Házibuli című, minimum harmincéves mozi filmzenéjét hallgatom, lassúzni mindenesetre kiváló. A rézfúvósok után azért kicsit hagyományosabb lesz a dolog (gitár, satöbbi), de még így is eléggé szokatlan. Ihsahn mindezt bevezeti majd felépíti, természetesen csak ezért, hogy a másfeledik perc után mindezt lerombolja, és egy minimum rock-os, de inkább metálos valami álljon össze a nagy semmiből. Sajnos ez a szám nálam már a vonal túloldalán van, értem a komplexitást, értek mindent, de itt még nyomaiban sem lehet a szerkezetet felismerni, és annyira eklektikusan jönnek egymás után a részek, hogy számomra már befogadhatatalan.

A fentiek tükrében aggódva álltam neki az utolsó előtti tételnek, a Celestal Violence-nek. A kicsit operett-szerű kezdésnek mondjuk elég sokféle kimenetele lehet, és Vegard mesternél ugye soha nem lehet tudni. Az operett mintegy másfél percig húzta, majd – kicsit deus ex machina jelleggel – torzított gitáros döngölés kezdődött. Maga a dalkezdet teljesen kakofón, olyan stíluban, mint ahogy koncertek utolsó számait szokták befejezni, csakhogy ez itt most a dal kezdete volt. Egy perc után ez az út is vakvágánynak bizonyult, természetesen stílusváltás, tulajdonképpen valami metálosított Peter Gabriel irányba megyünk tovább úgy a harmadik perc környékén. Tudom, hogy teljesen hihetelen, de itt is minimum három, egymással – elvileg – teljesen inkompatibilis részből áll össze a dal, mégis egységes egészet alkotva.

A záró tétel, a Til Tor Ulven kezdése mint azt tudjuk, semmit nem jelent: a halk zongorán eljátszott bevezetésből még bármi lehet. Természetesen a második perc környékére teljesen szétesik a dal, a többé-kevésbé függetlenített zongorakíséret norvég parlando szöveget kap nagyjából a hetedik percig.

Hogy mit is lehet elmondani összességében Vegard mester új albumáról? Zenei dadaizmus, talán. Ihsahn kitalál egy ötletet, tovább és továbbviszi, egyre bonyolultabban kifejti, továbbgondolja összesen egy percben, majd eldobja, és elkezd valami tökéletesen eltérőt. Általában nincs az az érzésed, hogy több, egymástól elütő rész kényszerítenek össze, bár van, ahol azért kilóg a lóláb. És pontosan ez az a pont, ahol a hallgatóság megosztott lesz. Ha bírod a nagyon extrém zene ötletek extrém megvalósítását, és van időd megdolgozni az albummal, akkor egy izgalmas zenei kísérlet részese lehetsz. Ha nincs időd vagy energiád, és szórakozásra vágysz, akkor biztosan fogsz találni egy-két kedvedre való tételt, de nem igazán fogod szeretni. Mivel én szeretek hosszasan elbíbelődni és amúgy is elfogult vagyok, 9,5 pontot adok a májsztrónak.

Ja, és találkozunk a Brutal Assault-on!

SAMPLE:
YouTube link

Tracklist:

1. Disassembled
2. Mass Darkness
3. My Heart Is of the North
4. South Winds
5. In the Vaults
6. Until I Too Dissolve
7. Pressure
8. Frail
9. Crooked Red Line
10. Celestial Violence

Pontszám: 9.5

VN:R_U [1.9.22_1171]
Rating: 0.0/10 (0 votes cast)
Ezt a cikket eddig 414 alkalommal tekintették meg.

Szólj hozzá!