MARDUK – Frontschwein

Print Friendly, PDF & Email

2015. aug 11, 14:59 :

Kiadó: Century Media Records

Weboldal: http://marduk.nu/

Kiadás éve: 2015

Stílus: Black Metal

Brief Sum: Marduk presented their 13th studio album this January entitled “Frontschwein”. Usual themes such as war, death and desctrucion, with fast, killing riffs of Morgan are characterising this opus. Nice and correct piece of music, although will never reform the black metal scene. After some minor slow down in 2007 (Rom 5:12), Marduk guys find their way again, as finally proven by Serpent Sermon in 2012. If you like well made brutal riffs like small acoustic attacks, then I really recommend you to try ‘Frontschwein’.

 

Nagyjából 1996-1997 körül lehetett, amikor az első, meglehetően kalandos életű Marduk-kazettát a kezeim között tarthattam aktuális exem aktuális exe jóvoltából. Ez az album a feledhetetlen Heaven Shall Burn volt, orkokkal a borítóján – mivel eredeti (!) volt, az orkok színesek voltak. Otthon meghallgatva nem akartam elhinni, hogy ilyen zene egyáltalán létezhet – a Black Tormentor of Satan például egy idő után teljesen élvezhetetlen lett, annyira megnyúlt a szalag a sok lejátszástól…

Pár héttel később újabb súlyos kulturális sokk ért: ekkor értesültem a budapesti Headbanger nevű kék konténer létezéséről. A látogatás során beszerzett katalógusból kiderült, hogy abban a csodás kék dobozban egyrészt ennek a zenekarnak még egy csomó egyéb albuma is megtalálható, másrészt pedig számtalan hasonló zenekar kiadványaihoz is hozzá lehet ott jutni. Ezzel tehát megnyílt számomra a Paradicsomba vezető út, én pedig véglegesen megindultam lefelé a lejtőn, és ebben elég jelentős szerepe volt Morgan Håkansson Steinmeyer-nek és barátainak.

Így kezdődött a Marduk-kal való szorosabb ismeretség. Izgalom minden egyes album megjelenése előtt, koncertek szorgalmas látogatása (szerencsére a fiúk eléggé lelkesen turnéznak), lepadlózás minden album után. Mindez egészen 2007-ig, a Rom 5:12 megjelenéséig volt ez így. Szégyen, nem szégyen, de akkor teljesen biztos voltam, hogy ennek a zenekarnak itt a vége, pontosan úgy fog darabjaira hullani, mint a Sepultura, és a következő albumok annyira fognak a régi klasszikusokra emlékeztetni, mint a Sepu új albumai az Arise-ra. AWormwood táján (2009) már lehetett sejteni, hogy ez a diagnózis hibás, a Serpent Sermon (2012) pedig megmutatta, hogy a Marduk erősebb, mint hittem. A Frontschwein-t hallgatva ez az erős gyanú bizonyossággá érett.

Tizenegy dal, de ha azt mondanák, hogy válogatásalbum, és tizenegy különböző albumról vadászták össze a dalokat, nekem az is hihető lenne. Ne értsd félre, nem hátrány ez: azt mutatja, hogy mennyire sokoldalú zenét tudnak a fiúk írni. A másik jellemző, amit feltétlenül meg kell említsek, a zene “képszerűsége”. Manchester-ben mondta Morgan még februárban, hogy ő nem zenét ír, ezek igazából “hangképek” (a “soundscape” szót használta), érzések, egy-egy koherens gondolatként leképezve. Akkor még nem igazán értettem, de mostanra, a Frontschwein minimum harmincadik meghallgatása után már kristálytiszta, mire is gondolt. Hallgatod a zenét, és érzed, látod azt a valamit, ami a zene írójának lelkében megjelent, megkapod két-három percre. Nem dalok ezek, inkább érzések, hangulatok, vázlatok.

Sokszor érte és érheti is a Marduk-ot kritika, hogy náci zenét játszanak – érdemes végigpörgetni egy pár album képanyagát, és tény, hogy a képanyag fele a II. Világháborúról fog szólni, és nem igazán a szovjet vagy brit tankokat fogod látni. Vagy elég csak a Mortuus nyakában lógó medálra gondolni. Az én megérzésem a következő: egyrészt Morgan-nál kellemesebb, nyíltabb, jobb kedélyű metálzenészt én még nem láttam, és nem tűnt annak a fazonnak, aki a náci dolgoktól baromira tűzbe jönne. A másik meg, hogy szerintem náluk a háború, a háborús képvilág egy eszköz, a zene által kifejezett pusztítás egyfajta képi megjelenítése, és a legkevésbé sem cél. A tévedés jogát fenntartom.

Tizenegy tétel, ezeken fogunk szépen végigmenni. A címadó dallal (Frontschwein, 03:13) kezdődik az album, lebegő, bizonytalanságot sugalló a kezdés, egészen az első fél percig. Aztán beindul a daráló, tiszta, éles hangzás, ismétlődő szerkezet: a bizonytalannak tűnő intro refrénként tér vissza. Érdemes magát a szöveget is megnézni (általában nem teszem, engem csak az “ének” nevű hangszer érdekel), pontosan olyan rövid, mozaik-szerű képekből áll össze, mint az album maga. Sokáig nem voltam valami jó véleménnyel erről a tételről, de aztán megértettem, hogy ugyanaz a szerepe, mint egy koncerten az előzenekarnak: felkészíti a hallgatót a befogadásra. Indokoltnak tűnik, hiszen ha helyből valami komolyabb tétellel nyitnának (WarthelandThousand-Fold Death), az picit olyan lenne, mintha az ebédet a konyak, a hideg előétel, a leves és a Stroganoff-bélszín teljes negligálásával helyből a kávéval és a Rákóczi-túróssal kezdenénk. Felkészít az elkövetkező pandemoniumra, hiszen “Pandemonium: stench of scorched flesh, broiled skin, burnt hair // All heaven exult as destruction spreads its wings”.

Blond Beast (04:26) kezdetéhez hasonló megoldást számos helyen láttunk: gyors és agresszív gitár igen lassú dobbal. Ez a belső ellentét feszültséget okoz, melyet az első teljes percben élvezhetünk. Legelőször azt hittem, hogy valami jóseggű svéd vagy bögyös bajor lány a dal témája, később valahogy eszembe jutott a birodalmi német filmjátszás csillaga, a bő tíz éve elhunyt Leni Riefenstahl is. A szöveget átnézve kiderült, hogy ezt bizony rosszul gondolom… Igazából a mű első bő három perce meglehetősen egyveretű, ám a legkevésbé sem unalmas, és a csemege később jön. Itt kezdődik egy lassúbb fél perces interludium, ének nélkül, kevés lábdobbal, ellenpontozó cinekkel: na ezért érdemes ezt a dalt meghallgatni – meg még több tucatszor. És ha át szeretnéd élni, hogy milyen “soundscape”-ekkel operál Morgan mester, hát hallgasd meg a dalt, mikozben az alábbi versszakot olvasgatod:“The gentle touch of violin strings // The crows of death and ashes sing // Gently caressed by Azrael’s wings… // The Blond beast…”

Az Afrika (04:00) című számhoz élőben is volt szerencsém, és azt kell hogy mondjam – nem nagy meglepetés –, hogy élőben nagyobbat üt, mint “konzerv” formájában. Már magából a címből is lehet sejteni, hogy ezt a dalt Rommel alapvetően sikeresnek induló, ám az egyiptomi El Alamein-nél teljes katasztrófával végződő hadjárata ihlette. Igazából ez egész dal két, maximum három riffet variál, nem is a legizgalmasabbakat. Tudom, hogy nekem semmi sem jó, de igazából azt kell mondjam, hogy talán ez a dal sikerült a leginkább vérszegényre.

Wartheland-et (04:17) – egyetlen, a címére utaló szó erejéig – már a Frontschwein előkészítette. Megkerülhetetlen, lehetetlen nem meghallani a német Vaterland (haza) szóval való hasonlóságot. Lassú, elmerengő kezdés, dob nélkül, csak Morgan gitárja hallható, később a kíséret is belép. A “Totalitarian command!” felkiáltás után aztán beindul a zúzda, ám maga dal elég középszerűen hat, egészen a “Wartheland…” kezdetű versszak(ok)ig. Igazából semmi hihetetlenül különleges nem történik, azon túl, hogy az embernek a karján-hátán égnek áll a szőr. És ezt még lehet fokozni: 2:51-nél (a “…funeral wreath” után) egy lassabb, ám elég izgalmas rész következik: Morgan mintegy sajat magának válaszolgatva, két, egymással kommunikáló szólamot játszik. És hogy mi is a végső vélemény a lengyel megszállásról, a mű témájáról? Hát ez: “Seeds of hate planted deep //Relentless Germanisation”. Keretes szerkezetű a dal, megy, ahogy jött.

Rope of Regret (03:52) nagy szerelem. Már az intro is elég érdekes (ismét mintha két tök különböző szólamot játszana egyszerre Morgan), ám a csemege 0:38-nál kezdődik. Nem tudom, hogy pontosan mit játszik Morgan, nincs meg a kotta és botfülem van, de az a négynegyedes skála nagyon beteg valahogy. Először önmagában, majd az első versszakkal élvezhetjük majdnem egy teljes percig. Majd nemsokára még egyszer. Az album másik sajátossága, a hirtelen változó “éneklési” sebesség talán itt érhető igazán tetten: amíg egy szakasz mondjuk első hatvannégy hangjára egy elnyújtott szó jut, addig a következő hatvannégy hangra mindjárt egy teljes versszak.

Between the Wolf-Packs (04:28) olyannyira a szerves folytatása a Rope of Regret-nek, hogy első menetben nem is tűnt fel, hogy két külön számról beszélünk. Egészen 2:29-ig az az érzésem támadt, hogy Morgan mester még egyszer előadja az előző öt dalt – kicsit válogat a riffek között, egyet innen, egyet onnan –, de semmi eget rengető. Szövegét tekintve tulajdonképpen még akár egy nyári magashegységi túra leírásának is elmehetne: “The July sun is burning still // Upon the wolf’s lair // Above us eaglets learn to kill // Above the sligh tracks”. Ám ami 2:29 és 3:03 között történik, nos, az valami egészen más: a világ legszebb hóhéra lehet ilyen, mint ez a szakasz. Dallamosan, álmosítóan körülölel, mozdulni sem bírsz, nem is igazán akarsz, belátod, hogy nincs is értelme, igen, így lesz a legjobb, csak várni, várni a végső csapást.

A világháborús fegyverről elnevezett Nebelwerfer (06:17) – mint annyi dal ezen az albumon – lassan, vontatottan nyit, és megjelenik benne a Marduk számtalanszor hallható “Death comes … from above” motívuma. Hasonló Marduk-kézjegy a gitár – basszusgitár szerepcsere (ha jól hallom): egyes részleteknél a széttorzított gitár adja a hátteret, és a bőgő játssza a dallamot. Lassú, monumentális, fémes, nyers, de – azt kell mondjam – semmi eget rengetően különleges, talán az album legérdektelenebb száma, erős versenyben az Afrika-val.

Falaise: Cauldron of Blood (04:58) mintha nem is Marduk lenne. A kezdés még tipikus Marduk, tipikus Frontschwein: adott egy dallam, és azt halljuk a bevezetőben dob nélkül (jelenleg minimális dobbal), majd némileg megélénkülve és kísérettel a versszak(ok) alatt, ám 1:12 körül valami történik. Amit innentől 1:29-ig hallunk, az nem Marduk, az valami más, teljesen kilóg a képből. A következő kellemes meglepetés 2:24-kor éri a vájt fülű hallgatót: gyilkos dallamhoz szolgál aláfestésként a “Dead march over dead soil // The Iron Dawn is breaking through” nem túl optimista szöveg.

A Frontschwein immáron védjegyévé váló, minimális kísérettel megszólaló felvezetéssel nyit a Doomsday Elite (08:11), az album leghosszabb dala – és itt már énekkel is remekül működik ez a megoldás. Tulajdonképpen a harmadik perc elejéig semmi különös nem történik, a “…desperate trail of Kursk” sor utáni részben érhetünk tetten egy “játékosabb” magas hangokkal játszó riffet. A dal második harmadának háromnegyedei – annak ellenére, hogy eléggé favágó zenei megoldás – valami megfoghatatlan lebegést, bizonytalanságot hordoznak magukban, és ezt a belső feszültséget mondjuk nem kifejezetten csökkentik az “Odyssey of the black praetorians // Asphalt soldiers stuck in obstinate mud” stílusú sorok. Engedtessék meg egy negatív kritika: ez a szám ezekkel a riffekkel, ezzel a szöveggel, fele ilyen hosszúsággal bizony jobb lett volna.

Az “502” az etalonnak számító 1999-es Panzer Division Marduk-on jelent meg, eléggé brutál nóta, a folytatást, az 1944-ben a debreceni és budapesti hadműveletekben is részt vevő 503-as páncélosalakulatot sem lehetett kihagyni (503, 05:12), így az 502-es páncélos hadosztály története után az 503-asok működésének rövid összefoglalója (“A march to a certain death”) következik. Lassú, vontatott nóta, nem egy telitalálat – engem kicsit azokra a (jellemzően háborús) emlékoszlopokra emlékeztet, ahol az áldozatok neveit sorolják fel – értem én, értem én, de annyira azért mégsem… A dalszövegben levő helységneveket látva jutott eszembe, hogy az esetek egy részében Morgan-ék tévednek vagy csak szimplán slendriánok, például a kurszki tankcsata nem Oroszország, hanem Ukrajna (vagy akkor: Szovjetunió) területén volt.

Thousand-Fold Death (03:45) az, ami miatt ezt az albumot nem érdemes, nem is igazán lehet megkerülni. A “Darkness is shall be” egyfajta utóda, továbbélése ez a dal, Mortuus hihetetlen gyors, ugyanakkor (nagyjából) artikulált kántálásával, Morgan kromatikus akkordsorozataival, és a hihetetlenül gyors részek közötti könnyed és dallamos háromnegyedes átkötésekkel. Csapásként hat, nyers, fémízű, érezni azt a nyerseséget, ami a Marduk-ot Mardukká teszi: “No room for prisoners, no room for mercy // No room for compassion or pity or sympathy // Hear the tank engine roar – hear the gun-barrels sing // As we run through everyone and through everything”. És ha a Thousand-Fold Death már kellően átmosta az agyunkat, immár nincs in mit tennünk, mint újra és újra meghallgatni, végkimerülésig.

Végszóként annyit, hogy a Marduk megint valami fontosat tett le az asztalra. Nem műfajteremtő (Therion – Theli), nem írja át alapjaiban a black metal műfaját és történelmét (Emperor), és még csak nem is Marduk-alapmű (Panzer Division Marduk). Egy jól összerakott, becsületes munka, tartalommal feltöltve, precízen és gyilkosan kivitelezve. Igen, még ég a tűz, és nem úgy tűnik, mint ami ki akarna hunyni.

SAMPLE:
YouTube link

Tracklist:

1. Frontschwein
2. The Blond Beast
3. Afrika
4. Wartheland
5. Rope Of Regret
6. Between The Wolf-Packs
7. Nebelwerfer
8. Falaise: Cauldron Of Blood
9. Doomsday Elite
10. 503
11. Thousand-Fold Death
12. Warschau III: Necropolis (Bonus track)

Pontszám: 8

VN:R_U [1.9.22_1171]
Rating: 0.0/10 (0 votes cast)
Ezt a cikket eddig 444 alkalommal tekintették meg.

Szólj hozzá!