MECHANICAL GOD CREATION – Artifact Of Annihilation

Kiadó: Worm Hole Death

Weboldal: www.mechanicalgodcreation.it

Kiadás éve: 2013

Stílus: Deathcore

 

(scroll down for English Version)

 

Az megvan az az érzés, mikor Joonas Renkse otthon leül az ebédlőbe az esti félhomályban, akkurátusan előkészíti az evőeszközöket, higgadtan felteszi a partedlit, és módszeresen nekilát megenni a lelkedet? Na, akkor ezt az MGC esetében úgy kell elképzelni, hogy Lucy mélyen a szemedbe néz, napjaink vámpíros filmjeiben látható technikával szemvillanás alatt kitépi a ketyegődet, és a szemed láttára, kegyetlen kannibálként beburkolja azt. Tetszik az ötlet? Nekem nagyon.

Bármennyire is rendszerint ódzkodom a kötelező körök lerovásától, tekintettel arra, hogy hazánkban eddig gyakorlatilag hírből sem nagyon lehetett hallani a déli hentesekről, a protokoll kedvéért villámgyorsan beollóznám a száraz tényeket: 2006-ban Lombardiában verődött össze a társaság, egy évre rá kihoztak egy demót, majd egy hosszabb – egész pontosan három évnyi – szusszanást követően látott napvilágot a Cell XIII címre keresztelt debüt. A játék neve „kibelezlek deathcore”, vagy legalábbis annak indult, a második nagylemezre ugyanis már valamivel komplexebbé mutálódott a belbecs – kevesebb core, markánsabb death metal vonal, lényegesen technikásabb hangszerkezelés és úgy ámblokk, egységesebb összkép. Bár szakmailag kétségtelenül jobban cseng azt kimondani, hogy az Artifact-nál inkább érzem azt, hogy a dalok egy albumhoz, egy adott munkafolyamat halmazába tartoznak, engem már az első cucc spontán vágóhídja is olyan szinten begerjesztett, hogy menten kedvem támadt hirtelen felindulásból szőröstül kecskét darálni. És akinek esetleg még nem esett volna le, hogy vajh’ mi lehet eme vak rajongásnak az oka, azoknak elárulom, hogy e könyörtelen büntetőbrigád frontembere történesen egy pokoli hanggal megáldott, tüneményes hölgy. A Worm Hole Death-nél újabban érezhetően rákaptak a női vokálban rejlő potenciálra (különösen extrém berkeken belül), hozzáteszem, megítélésem szerint egyébként is a mai zeneipar egyik leghitelesebb és legjobban gondoskodó lemezkiadójáról beszélünk, az általuk pesztrált bandáktól nem is nagyon hallani hangos sóhajokat az istálló hozzáállásának kapcsán. Valakinek déjà vu? Segítek: The Way Of Purity. És ha már megemlítettem a szimilaritást, akkor okvetlenül fontosnak tartom leadni a jelzőfényeket, hogy ha kedveled az említett gárdát, az Impending Doom-ot, vagy esetleg bejönnek a The Agonist zabosabb pillanatai, akkor látatlanban is simán bízhatsz az anyagban, nem lesz belőle később ön(- és remélhetőleg kritikus) ostorozás.

Most, hogy remélhetőleg mindenkiben kezd összeállni a kép arról, hogy mit várhat egy olasz gép-kreatúrától, mindjárt meg is jegyezném, hogy a gépiesség legfeljebb a hűvös profizmus terén van jelen, maguk a dalok ugyanis dagadnak az érzelmektől. Hevesebb vérmérsékletű egyéneknek tudom javasolni az arasznyi vastag ragtapaszt a szájra, mielőtt kilépnek az utca kövére, legalábbis ha szeretnék elkerülni a közfelháborodást, miután izomból beleüvöltöttek egy éppen arra flangáló vadidegen pirospozsgás orcájába. Merthogy az adrenalin garantáltan beeszi majd magát a bőröd alá, ha útjára engeded ezt a fenevadat. A Pyramidion bő másfél perces kedvcsinálója után már minden gátlásos átmenet nélkül a betonkeverő barlangjában találjuk magunkat, amiből a játékidő végéig nem is nagyon szándékoznak kiszedni bennünket. Az első pár hallgatáskor még az olyan – normális esetben könnyen feltűnő – mentőövek is simán kicsúszhatnak a kezeink közül, mint a betegen elvont, instrumental Lullaby For The Modern Age vagy a záró Obsidian Nightfall király szólói, de szélsebes (ön)diagnózis után mindjárt megállapítottam, hogy bizonyára azért, mert lélekben már a kegyes kapaszkodók alatt is a következő pusztító kombókat várom. Jönnek is, a klipes, és egyben egyik csúcsszerzemény Terror In The Air például rögtön az említett Lullaby után apró foszlányokra szedi az étert, de az anyag legsúlyosabb témáját még így is az Illusions birtokolja: az a kegyetlenül disznó, belassulós, klasszikus death riff ott 3-4 perc tájékán valami egggészen mocskosul keményen horzsol, rendszerint a Kataklysm legjobb pillanatait juttatva eszembe.

Ez a „cammogósan súlyos” sztori összességében amúgy köszönőviszonyban sincs az AOA identitásával, részben ezért is hat ennyire üdítően ez a betét, melyhez hasonlót már a Cell XIII-en is villantottak a srácok a Trespass And Kill-ben. Az alap szitu tehát, hogy a két világháborúban összesen nem ropogott annyit gépfegyver, mint itt amilyen sortüzeket tol (nem csak lábbal) Michele Pintus a bőrök mögött, melyhez természetesen a húrosok is kisujjból kirázzák a méltó ritmusokat, Lucy hangjának sokrétű gyönyörét pedig a markomban röhögve mindenkinek szeretném meghagyni személyes élménynek.

Ha bírod, hogy tömény és brutális egy anyag, a szokásosnál is jobban simogatja a lelkedet a női extrém vokál, néha már keresnéd a gázpedált a hömpölygősebb cuccoknál, de azért track és track között is szeretnéd meglátni a különbséget, ezen felül jó diplomáciai kapcsolatot ápolsz a sertésekkel, és még a padlószőnyegen szanaszét enyésző, megcsonkított végtagok látványa is mosolyt pattint az arcodra, akkor ez a korong lesz a te pirulád. Hatalmas alázás mind a tizenegy nóta!

(A kockázatokról és mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét. Amennyiben valamelyik fél ellenzi a szer használatát, darabolja fel. Használati utasítás a bookletben.)

————————————-

ENGLISH VERSION:

Do you know that feeling, when Joonas Renkse sits down in his dining room in the evening twilight, accurately prepares the cutleries, calmly puts the nappy on, and systematically starts to eat your soul? So then, in the case of MGC, it feels like this: Lucy deeply looks straight into your eyes, rips your heart out within a blink of an eye like in nowadays vampire-movies, and right in front of you, she starts to gobble it as a cruel cannibal. You like the idea? Pretty much.

Even though I hate to expound the compulsory biography of bands, this time I feel necessary to quickly sum up the dry facts by the protocol, since the Hungarian audience heared absolutely nothing about the southern butchers. So: formed in Lombardy, in 2006, after a year they’ve released a demo, then three years later, the debut album, called Cell XIII seen the daylight. The play’s name is “eviscerating deathcore”, at least it used to be, cause now it became more complex – less core, more death metal, significantly more technical instrumental, and in general, a more unified overall. If I’m seeing things with “connoisseur eyes”, maybe it sounds better to say that I can feel more, that the songs of Arifact are belong to a common album, a process’ conglomeration, but thing is, that I was already so turned-on at the slaughterhouse of the debut’s spontaneity, that I literally felt an inner urge to immediately grind a goat. And those, who may didn’t get the reason of my blind fanatism, let me tell you, that the voice of this ruthless brigade is actually a lady, blessed with an infernal voice. Seems like that the guys at Worm Hole Death realized the huge potential in female vox (especially the extreme ones), and anyway, I’d like to add, that by my judge, they’re actually one of the most authentic and caring record label around in today’s music industry. We don’t really used to hear any loud sighs from the bands about the attitude of the label. Anybody déjà vu? I help you out: The Way Of Purity. And now that I’ve mentioned the similarity, I consider it important to light the beacons and say that if you like the mentioned group or Impending Doom, or maybe the sicker moments of The Agonist, then you can trust blind in this stuff, it’s guaranteed that you won’t punish yourself (or hopefully me) because of your decision.

Now, that you can almost put the pieces together, that what can you expect from an Italian mechanical creation, I’d like to note that being mechanical can only refer to the cool professionalism, cause the songs itselfs are full of emotions. For those, who have kind of temperamental personality, I can advice to patch your mouth with a span of adhesive plaster before you step on the streets, if you’d like to avoid public outrage after you’ve shouted right into some random stranger’s ruddy cheeks. Because adrenaline will surely get under your skin after you’ve opened the cage of this beast. After Pyramidion‘s short intro, we instantly found ourselves in a cave of a concrete-mixer without any polite transition, and we’re definately not gonna get out until the duration of the CD becomes to an end. In the first few listens, it can easily happen that the listener simply miss the – in normal case, lightly noticeable – halts of the sickly abstract, instrumental Lullaby For The Modern Age or the closing Obsidian Nightfall‘s awesome solos, but I’ve set up my (self-)diagnosis soon enough that it possibly happens because I’m already too excited about the further destruction, even in the parts when I should have some temporary rest. But of course, agression is coming back again, for example, Terror In The Air, one of the absolute highlights, right after the mentioned Lullaby. It crushes the ether to tiny little pieces, but yet the heaviest theme of the album is in the property of Illusions: that cruel, slower, classic death metal riff at around 4 mins is something incredibly massy, it always reminds me to the very best moments of Kataklysm.

Anyway, that “shambling heavy” story stands pretty far-far away from the identity of AOA, maybe that can be a conscious reason, why this part is refreshing that much. But the ones who’ve may heared Cell XIII before, that idea can be familiar with the comparable autopsy of Trespass And Kill. But so yeah, the basic situation is that there wasn’t that much machine gun crackling in the two World War at all, as much Michele Pintus produces (and not just with legs) behind the drum set, which is naturally accompanied by the guitarists’ condign rhythms, who play like if it was the easiest thing on Earth. And well, I’d like to keep in secret and let you personally experience (with a wide smile on my face) the manifold beauty of Lucy’s vocals’.

If you’re a fan of concentrated and brutal works, your soul specially feels happy when hearing extreme female vox, if sometimes you’re looking for the accelerator when listening lazier meterials, but you also want to separate, and see the difference between song and song, in addition, you have some good diplomatic relations with pigs, and the landscape of scattered lying, truncated extremities on your carpet draw you a smile, then this is your daily pill. A smashing lesson to nowadays’ metal scene!

(About risks and side effects, please read the leaflet, or ask your doctor or pharmacist. If any of them refuse the use of the product, chop them up into pieces. User manual in the booklet.)

SAMPLE:
YouTube link

Tracklist:

1. Pyramidion
2. Artifact of Annihilation
3. Illusions
4. Cult of the Machines
5. Shadow’s Falling
6. Lullaby for the Modern Age
7. Terror in the Air
8. Nomos of the Earth
9. Woe of the Spiraled Desire
10. Ocean of Time
11. Obisidian Nightfall


Pontszám: 10

Kapcsolódó cikkek

Hot News: Mechanical God Creation Announces New Line Up!

NorthWar

Mechanical God Creation Interjú

Jillian

Hot News: Mechanical God Creation launches first video for “ Artifact Of Annihilation”

NorthWar

Hot News – Mechanical God Creation: The New Album

NorthWar

MECHANICAL GOD CREATION – Cell XIII

ash (a/d/sly)

MECHANICAL GOD CREATION – …And The Battle Becomes War (demo)

Davkov

Szólj hozzá!