SARKOM – Doomsday Elite

Kiadás éve: 2013

Stílus: Black Metal

Brief Sum: Doomsday Elite, their third studio album is a special mixture of the first and second ones: has all of the special Sarkom characters (quickly played slow melodies, aggressive starts, melodic interludes), with less repetitions, less monotony and with shorter songs. Good and characteristic piece of work, trying is really recommended, and check when the next Sarkom album will be released!

Az album címadó száma (Doomsday Elite) gyors, agresszív kezdéssel nyit, ez azonban ne tévesszen meg senkit: az első fél perc darálás után kellemes, lassú rész következik, picit monoton (két hangból álló, és azt transzponálva ismétlő kurta riff-fel, torzított és tiszta énekhanggal). És ennél a résznél picit álljunk is meg, ugyanis valami külön említést érdemel, és ez pedig a basszus. Számos esetben a keverés (élő és konzervzenénél is) egyszerűen elnyel hangszereket (élőben a gitárok szoktak eltűnni, stúdióalbum esetében pedig ritkaság a tisztán kivehető basszus). Nos, örömmel jelentem, hogy a fentebbi album másfeledik percénél már kiváló ellenpéldát hallhatunk: a viszonylag egyhangú gitárok alatt tisztán hallatszanak a basszusfutamok. Nagyon tetszett a dal hátralévő része is: a riffek dallamosak, ugyanakkor könnyen emészthetőek, gitárok nem akarják uralni a dalt, és a riffek szervesen fejlődnek ki egymásból: a dallamfűzésekben semmi erőltetettséget nem lehetett felfedezni. A harmadik percnél megszólaló…nos…talán skótduda hirtelen hátrahőkölésre készteti az embert, de csak szokni kell: ötödik meghallgatásnál már hallani, hogy szervesen ízesül az utána hallható szólóval.

Az I utakt med gud – faék-egyszerűségű kezdése okán – ideális koncertkezdő dal lehetne. Minden maximális fordulaton, nagyjából egy tank könnyedségével; mintegy fél perc után a monoton darálás lassan átalakul palm muting-okkal tarkított dallamosabb riff-ekké. Annak ellenére, hogy időnként lassabb részek is tarkítják, az album talán legdinamikusabb dala (legalábbis az első három perc). Mint érdekes ötletet, külön kiemelném a két perc környékén hallható egységet: a két gitár váltakozva történő megszólalása nemhogy nem vesz el a lendületből, hanem kiváló ugródeszkaként szolgál a következő rész döngetéséhez. A dal három és négy perc közötti része akár egy másik szám is lehetne, annyira más stílust képvisel, azonban ez az ellentét egyáltalán nem bántó, inkább színes elemként értelmezhető – talán az album legkellemesebb és legszínesebb dala.

A No loose ends harmincadik másodperce után csak annyit mondhattam: Naglfar. Ha ez a fél perc valamire hasonlít, akkor az a Naglfar gyönyörű, egyben teljesen beteg dallamvilága, valamint a hozzá tartozó – és nem kevésbé egészségtelen – énekhang. A második fél perc csak ráerősít erre az érzésre: gyorsan játszott, de a hosszan kitartott hangok miatt mégis lassúnak ható részek is kísértetiesen emlékeztettek a fentebb említett norvég társaságra. Érdemes a refrént többször, több sör mellett meghallgatni: senki nem hinné el, hogy mennyi játékosság és mennyi változatosság hallható, holott csak egy ember üvölti rekedten tizenhatszor azt, hogy ’No loose ends’.

A következő ’Inside the haunted chapel’ a már-már szokásos módon ajtóstól ront be a házba: lehengerlő, agresszíven támadó kezdés és hápogóval megbolondított szóló az első fél perc. Első hallgatásra a következő fél percet akár sablonosnak is lehetne nevezni, ha…ha nem folytatódna nagyjából két perctől egy kellemes kis szólóban. Itt is ismét visszaköszön a címadó dalban hallható megoldás: két hang monoton váltakoztatásából és transzponálásából egyfajta lebegés alakul ki, mely inkább kellemes színfolt, mintsem bántó bizonytalanság. Teljesen váratlan a stílus gyökeres megváltozása a negyedik perc környékén: a dallamvilág és a zenei megoldások inkább nevezhetők rock-nak mint például black metal-nak.

A Predators in disguise című munka szakít az album „hagyományaival”: nincs támadó és agresszív kezdés, viszont előtérbe kerülnek egyes, eddig nem hallott elemek: a riff-ek végét kihangsúlyozó palm muting-os triolákhoz eddig még hasonlóak sem voltak jelen. Szól, szól, de az a tűz, ami az előző négy dalban megvolt, mintha hiányozna; talán ez az album legkevésbé karakteres (és legkevésbé sikerült) dala. Három és fél perc után a cikkíró bizakodni kezdett: a lassulásban benne volt a drámai jellegváltás lehetősége, ez azonban ebben ez esetben sajnos elmaradt – amit viszont mindenképp a mérleg pozitív oldalán kell feltüntetni, azok a szólók.

Ha a Solemn disorder till human Extinction–ről valaki azt mondja, hogy ez igazából egy eddig eltitkolt dal a Dimmu Borgir korai éveiből, gondolkodás nélkül elhiszem neki, pontosan másfél percig: az ekkor megszólaló riff – csodás és könnyed dallam egy szál gitárral nyitva, amihez később a többi hangszer is társul – már más, veszélyesebb asszociációt tett lehetővé: Limbonic Art. Hiszen vannak, akik csak a két végén égetik a gyertyát, vannak, akik már középen is, és van a Limbonic Art. Ennél jobban nem tudom leírni, hogy mit is hallani a második-harmadik perc környékén. És ezt nem lehet a végtelenségig bírni: egy gyors pihenés, amíg a basszusgitár szólózik, és négy és fél perc után felszabadult, könnyed riffek egyszerű kiállással megspékelve. Monoton lecsengés, hogy legyen lehetőségünk magunkhoz térni az előző percek után.

A Cosmic Intellect megint picit más hangulattal bír: lassabb dallamok, sok disszonanciával. Nem nevezném az album erősségének, bár azt hiszem, hogy ez nem a dalt, hanem az albumot minősíti: jól és pontosan, körzővel-vonalzóval megszerkesztett szakmunka, de semmi bonyolítás; mintha a fiúk kifutottak volna kicsit az amúgy remek zenei ötletekből. Szerencsére az ellaposodó kezdés után a harmadik perc környékén kezdenek a hangok némi élettel megtelni. Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, egy remeknek induló szám első húsz százalékát hallhattuk, négy és fél percre elhúzva.

A Stigma kezdete sokkal élettelibb, mint a megelőző dal. Friss, feszes, gyors kezdés, majd monoton, hosszan elnyújtott ütemekkel, disszonanciával operáló rész szólal meg, lehetőséget nyújtva egy kellemes „levezető” szólóra. Az eddigi dalok jó részére jellemző ötletekhez hasonlóak felfedezhetők, de – hasonlóan az előző dalhoz – nem sikerült azt a katartikus hangzást visszaadni, mint ami amúgy az album egészét jellemzi. Ez talán nem is baj: lassú dallamvezetésével ideális befejező szám – legyen szó akár albumról, akár koncertről. Összességében négy mesteri dalt és négy, legnagyobb rosszindulattal is remek iparos munkának nevezhető tételt hallhattunk, meglehetősen egyéni megoldásokkal, és ez jóval több, mint amit általában várhatunk.

Hogyan is lehetne mindezt összefoglalni? A legfontosabb, hogy drámai változást lehet látni a három album során. Az Aggravation Of Mind esetén úgy gondolom, hogy a tiszteletreméltó ötletesség és fantázia ellenére is eltúlzott mind a dalok mennyisége, de leginkább a hossza; le kell szögezni, hogy igen egyedi megoldásokat hallhattunk egy közepesen lekevert lemezen – eddig a zenekarok java része el sem jut. Ezután a jó, de nem kimagasló kezdés után jelentős mélyrepülés és csalódás volt a Bestial Supremacy: ami zavaró volt az Aggravation Of Mind-ban, az tovább erősödött, az ötletek meg valahogy elfogytak. A Sarkom második stúdióalbumán tíz dal hallható: ez az az eset, amikor a kevesebb sokkal, de sokkal több lett volna, ennyi zenei ötletből öt-hat ütős szám simán összejöhetett volna, de tíz ilyen hosszú. Ha ezt az összefoglalás 2008-ban készült volna, a sorok írója csalódottan fejezné be ezt az irományt. Szerencsére, ami gyenge volt az első két albumban, az gyakorlatilag alig érhető tetten a Doomsday Elite-ben, ezzel együtt a Sarkom stílusjegyei viszont remekül kidomborodnak. Megérte öt évet várni a harmadik nagylemezre, egy egyedi zenekar izgalmas hangját lehet hallani – figyelmesen olvassátok a híreket, hogy mikor készül a következő Sarkom-nagylemez!

SAMPLE:
YouTube link

Tracklist:

1. Doomsday Elite
2. I Utakt Med Gud
3. No Loose Ends
4. Inside A Haunted Chapel
5. Predators In Disguise
6. Solemn Disorder Till Human Extinction
7. Cosmic Intellect
8. Stigma