SEPULTURA – Machine Messiah

Print Friendly

2017. feb 15, 8:53 :

Kiadó: Nuclear Blast

Weboldal: www.sepultura.com.br

Kiadás éve: 2017

Stílus: Groove / Thrash Metal

Brief Sum: January this year, Sepultura have presented their 14th studio album, Machine Messiah. Ten songs, full of fantasy, covering and wide musical ‘spectra’. Many musical ideas were released with no repetition, no bullshit, pure metal, played on the highest level as you could expect. Not an Arise, not a Chaos A.D., but still Sepultura, and the best is to listen it immediately!

 

Elérkezett az idő: megjelent a Sepultura tizennegyedik albuma, a Machine Messiah.

Hánytatott gyerekkorom során az Iron Maiden utáni nagy kedvenc a Sepultura volt. Középiskolás koromban, amikor a szünetben az ember izgatottan várta a titkos helyről érkező másolt kazettákat, mindig volt valami döbbenetes fogás. A Morbid Angel-től a Covenant érkezett így, az Edge of Sanity-től a Purgatory Afterglow, a Marduktól a Dark Endless, és még sorolhatnám hosszasan, hogy mi minden járt ott kézről kézre (meg szájról szájra, de az egy másik mese). És egyszer csak, csodák csodája, valaki a kezembe nyomta az Arise egy másolatát, amihez (fénymásolt) borító és dalszöveg is tartozott.

Az azt követő délután valahova az első berúgás és a szüzesség elvesztése közé került fel az „ember életét alapvetően meghatározó és gyökeresen átalakító élmények” nevű listára. Nem akartam elhinni, hogy ilyen zene létezhet, és a kazetta gazdája kicsit idegesen vette tudomásul, hogy a szalag pár százalékkal hosszabb lett egy hét alatt – széthallgattam. Másolat beszerzése, Arise-os trikó vásárlása (persze nem lehetett kapni, csak valami rettenetesen gagyi utánzatot), majd a megfelelő helyen az Arise kottájának beszerzése (másolat, tavaly végre meglett az eredeti), a kotta hangonként történő megtanulása (ezzel azért elment némi idő), és gyakorlása immáron lassan huszadik éve. Így kezdődött a kapcsolatom a Sepultura-val, ezután jött a régebbi albumok összegereblyézése (a Schizophrenia csak kicsivel marad el az Arise mögött), és amikor a Chaos A.D. megjelent, akkor már tudtam, hogy aznap a mennyország előszobájába nyerek bebocsátást.

Nem tudom, ki volt felelős az Arise dalaiért – a Sepultura esetén következetesen mindenki a szerzők között szerepel –, de annak az embernek a nevét meg kell, hogy őrizze a könnyűzene története, ugyanis az az album – szerintem – korszakalkotó, súlyát tekintve csak a legnagyobbakkal tudnám egy napon említeni.

Aztán eljött 1996, amikor végre, végre kézbe vehettem a Roots másolatát. Walkmenbe be, hangerő csutkára, és két perc múlva már el is kezdtem visszaindulni a Másolós Helyre, biztos voltam benne ugyanis, hogy rossz kazettát adtak oda. Aztán amikor meghallottam a refrént, akkor állt össze, hogy nem, ez bizony az, ami. Nem akartam elhinni, hogy ez bekövetkezhet, és ez a nap is felkerült az „ember életét alapvetően meghatározó és gyökeresen átalakító élmények” listára – más előjellel. Akkor egy darabig nem igazán tudtam, hogy most mi is van, az értékválság közepén azonban kéznél volt a black metal, az élet ment tovább, de a Sepultura megmaradt a nagy szerelmek listáján. Amikor hallottam, hogy Max kilépett, onnantól nem nagyon hallgattam őket (az Arise-t soha senki nem tudja megugrani), csak koncertjeiken voltam, amiket hihetetlenül élveztem (volt olyan év, amikor négy hónap alatt háromszor láttam őket élőben). Szóval ezen a szemüvegen keresztül látom a Sepultura-t, és ezzel a hozzáállással estem neki az új albumnak.

A címadó dal, a Machine Messiah könnyed akusztikus felvezetéssel és lassú kiállással nyit, egy pillanatra meg is ijedtem, hogy mi a túró is lesz ebből, de semmi gond, 0:41-nél megérkezik, amire vártunk: a dob és a torzított gitár, Derrick tiszta énekhangjával. Tőlem filmzene is lehetne, dallamos, fülbemászó, de nem az a bitang kemény Sepultura, az is biztos; díszítésnek Andreas könnyen emészthető kiállásával. Nagyjából a harmadik perc táján elkezdenek „komolyodni” a dolgok, megjelenik a torzított énekhang, és amiért érdemes alaposan meghallgatni a dalt, az a 3:23-tól hallható refrén: itt érződik talán először az erő is. A 4:24-től hallható szóló is figyelmet érdemel (később átmegy a refrén ismétlésébe), Andreas kristálytisztán játszik, mint mindig, végülis ez Sepultura, nem nagy meglepetés ugye.

A következő tétel, az I Am the Enemy szerintem szöges ellentéte az előző dalnak: punkos felütés, tök primitív nyitás, a (szó legjobb értelmében véve) a legegyszerűbb Sepultura-t idézi. Ha azt mondja valaki, hogy itt éppen a Green Day játszik (a Slayer-ből kölcsönkért Kerry King-gel), nekem az is teljesen hihető. Aztán 0:40 környékén megszólal egy hápogóval megbolondított szóló, és onnan azért lehet sejteni, hogy itt komoly fiúk játszanak. És hogy színesebb legyen a kép, éles váltás következik nagyjából 1:20 környékén, ahol egy másik arcát mutatja meg a Sepu: itt a Fear Factory-oldalt halljuk (azért azt hozzá kell tenni, hogy a hang nincs annyira rettenetesen szétbarmolva, mint a FF esetén), de jó, és nem érzed koppintásnak egyáltalán, ja, és a szóló utána, hát igen. Ha egy szóval kellene leírnom ezt a dalt, akkor a „dühkitörés” lenne az.

A Phantom Self intro-járól az az érzés jutott eszembe, amikor először meghallottam a Roots kezdését több mint húsz éve; a meglepetés ereje akkor frenetikus volt, most „csak” egy elem, és nem több. Valahogy ez a kezdés azért más hangulatú; nem tudom, mit csináltak a fiúk, de az intro dallama inkább tűnt közel-keletinek, mint bármi egyébnek. Gyors közbeszúrás: ez volt az a pont, ahol újraolvastam az eddigi irományt, és ami kiderült, a engem is meglepett: összesen bő tíz perc alatt a Sepultura immáron negyedik teljesen eltérő arcát láthattuk-hallhattuk, és erre csak az igazán a nagyok képesek, ha egyáltalán. Az Ali baba történetéhez illó felvezetés után zúzás, meg-megbicsakló dallamú átkötések, kicsit ismét Fear Factory-s az érzés (különösen a billentyűk miatt, kíváncsi vagyok, hogy élőben ez hogyan fog átjönni). Ebben a dalban szervesen illeszkedik két teljesen eltérőnek ható stílus: a picit Fear Factory-stílusú zúzda és a közel-keleti dallamvilág, olyannyira, hogy Andreas több remek szólót is hegesztett ebben a stílusban (majd meg kell kérdezzem tőle, hogy ezt hogyan is sikerült összehoznia).

Az Alethea nyugis dob-introval nyit, ahh persze Kaiowas, legalább is nekem. Hosszan épül fel a nyitány, vagy egy percig is eltart, és igazából azt várná az ember, hogy ezt a zenei ötletet viszik tovább a legények, de nem, egy kicsit billegő, háromnegyedes folytatás következik, csodálatos Chaos A.D.-s gitárhangszínnel (csak tisztább, mint a lassan negyedszázados album hangjai). Azt kell mondjam, hogy a dal nem hagyott bennem hihetetlenül mély nyomot, kivéve a szólót: izgalmas, kristálytisztán szól, és Andreas saját magát kíséri (két gitár játszik két különböző szólót egyszerre, lásd Nomad).

Az Iceberg Dances legelső akkordjainál úgy voltam vele, hogy „itt van a Green Day, itt van újra, Sepu-t játszik énnekem”, de ez a csúnya gondolat azonnal tovaszállt, különösen, amikor 0:15-től megszólalt az a tapping-elős szóló, nagybetűkkel. Semmi extra, csak gyors és baromi jól szól (és hallgasd csak meg többször, komplexebb, mint amilyennek elsőre hiszed). Instrumentális dal, tehát Derrinck mesternek nem jut sok szerep, viszont a dallamok fantasztikusak, szerintem nagy kedvenc lesz (így tizenegynéhány meghallgatás után még nem lehet igazán eldönteni), és nem igazán tudom így elsőre mihez hasonlítani: tudom, hogy a hajánál fogva előrángatott a példa, de leginkább a tizenöt évvel ezelőtti Therion gyorsabb dallamai (példa: Wine of Aluqah) jutott eszembe. Természetesen Andreas Kisser gyógyszerkönyvi tisztasággal játszik, és maga a keverés is remek: kristálytisztán hallani a hangszereket (és akkor most imádkozzunk, hogy a turné során is így legyen). Aztán 2:30 környékén előkerül egy Hammond-orgona egy szóló erejéig, egy újabb izgalmas színfolt, ja, és akkor az akusztikus interludium-ról szó sem volt…

Amennyire élénk, fürge és bővérű (…hogy lehet ilyet egy dalról leírni, bazz…) volt az Iceberg Dances, annyira nyugis és meditatív a soron következő Sworn Oath. Picivel több, mint egy perces intro, utána megélénkül a zene, duplázás, miegymás, nagyjából abban a stílusban, amit a feleségem a „baszós-kardozós” jelzővel szokott illetni. Sok szintetizátor (vagy csak szétkeverték a gitárokat), kíváncsi vagyok, hogy ebből élőben mi lesz. A dal többszöri stílusváltást követően, bő másfél perc után a lassú, nehézkes döngölésnél köt ki, ekkor száll be Derrick énekhangja. A refrén alapján (2:15) meg nem mondanám, hogy ez Sepultura, de ez nem az első és vélhetően nem is a tizedik ilyen eset. Sajnos ez az a dal, ahol azt kell mondjam, hogy az eltérő stílusok összefésülése nem ment: számomra (és most meg lehet kövezni) ez a dal több, copy-paste-tel egymás mellé rakott részből áll, amik nem illeszkednek szervesen, vagy legalábbis nem annyira, mint amennyire ez szerintem egészséges lenne (vagy csak még rá kell szánni pár hetet). Nagy kedvenc a 3:52 környékén hallható akusztikus átkötés.

A Resistant Parasites kezdése ideális lenne koncertkezdésnek: lüktető, időnként csak basszusgitárral, tök jó kis három-három-kettő hangsúlyok. Szerintem lassan életkori sajátosság, hogy valamiről mindig valami más jut eszembe, de itt úgy nagyjából 0:35 környékén szilárd meggyőződésem volt, hogy a Slayer-től a Final Prejudice átiratát halljuk. Egy kicsit vontatott döngölés megy nagyjából 1:50-ig, utána hirtelen váltás: duplázó, lassú és kitartott hangokkal operáló szintis szóló (tőlem Dimmu Borgir is lehetne, áldásom rá); kíváncsi vagyok, hogy ebből a sok billentyűből mi és hogyan fog hallatszani élőben. A dal második felére először azt hittem, hogy teljesen különálló, még egy szünet is elválasztja az elejét és a végét, és a stílus is teljesen más; a 4:00 előtt kicsivel kezdődő teljesen depressziós szólót pedig javaslom többször alaposan meghallgatni.

A Silent Violence gyors, kicsit töredezett kezdése elég ígéretes, dallamos, a legkevésbé sem fantáziátlan; egy jó kis kompakt egész úgy, ahogy van, semmi bonyolítás. Igazából stílusában eltér az album többi dalától, nincsenek zeneileg igazán eltérő részei, egy darab zenei gondolat az egész (kicsit kipofozva és kiszínezve), egy teljesen „stílusidegen” átkötéssel. Miközben hallgattam, egyre feszültebb lettem: 2:30-ig Andreas már a harmadik olyan szólót nyomja le (gondolom unott fejjel), amit nekem megtanulni egy életmű lenne, ő meg csak kirázza az ujjából. Ja kérem, a tehetség az tehetség.

A Vandals Nest kezdése nagyon szimpatikus, a legelső féltucat hangról máris a Rest in Pain ugrott be, de aztán el is múlt: gyors reszelés, „szabványos” dalkezdéssel: egy gitár, majd kettő, és némi tuningolás után a dob meg a basszus is beszáll. Tempós, kompromisszumoktól mentes kezdés, iszonyatos buli lesz erre a számra (én végére tenném, aztán majd meglátjuk, hogy a brazil guruk mit is gondolnak). Picivel egy perc előtt Fear Factory-stílusban hosszasan kitartott akkordok (a dob és a basszus persze dönget tovább), szóló, majd 1:30 környékén lassabb átkötés tiszta énekhanggal és könnyed interludiummal, mintegy lazításként a következő zúzdához. Keretes szerkezetű, a kezdő riff-el zár (vétek is lenne mással).

Az utolsó dal, a Cyber God lassú, monoton, széteső, kicsit – ismét, ismét – Fear Factory-s kezdéssel nyit; lassabb részek tiszta énekhanggal, remek ellenpontozás a Vandals Nest pörgéséhez képest. Mindez kitart egészen 1:20-ig, amikoris beindul a tankszerű zúzás, gyorsabb részek váltakoznak lassabb tételekkel, kitartott hangokkal operáló szólókkal. Összességében nyugodtabb, mint bármelyik tétel az albumon, és nem volt az az érzésem, mint csomó lemezkritika írása során: sajnos sok esetben egy félig életképes, de legalább kidolgozatlan zenei ötletet szimplán csak odacsesznek az album végére, hogy meglegyen a szerződésben levő darabszám vagy hossz. Nem, a Cyber God saját jogán került az albumra.

Mit mondjak összességében? Ez nem az Arise, de ezt senki sem várta. Nem is a Max-féle Sepultura. Úgy tűnik, hogy a maxtelen Sepu tökéletesen megtalálta a saját, a régitől eltérő hangját, egy élmény volt őket hallgatni élőben, és ez az album is bizonyítja: teljes, önálló egészt alkotnak. A zenei változatosság, fantázia és a megvalósítás előtt pedig le a kalappal – az egyetlen kritika, amit mondhatok, az az, hogy túl kevés volt.

SAMPLE:
YouTube link

Tracklist:

1. Machine Messiah
2. I Am the Enemy
3. Phantom Self
4. Alethea
5. Iceberg Dances
6. Sworn Oath
7. Resistant Parasites
8. Silent Violence
9. Vandals Nest
10. Cyber God

Pontszám: 10

VN:R_U [1.9.22_1171]
Rating: 0.0/10 (0 votes cast)
Ezt a cikket eddig 212 alkalommal tekintették meg.

Szólj hozzá!