SLAYER – Repentless

Print Friendly, PDF & Email

2015. okt 14, 8:48 :

Kiadó: Nuclear Blast

Weboldal: www.slayer.net

Kiadás éve: 2015

Stílus: Thrash Metal

Brief Sum: Senior metal kings Slayer have presented their 12th studio album called Repentless this September. After Jeff Hanneman passed away, it was not so easy to stand up and follow the same way they started 34 years ago. This album show Slayer is still good, they have new and nice ideas, they can realize them and later on put them together to an album. Role of Exodus axeman Gary Holt fits well regarding both the musical conception and style, forming an integrant part of the band. That’s the album you are waiting for since 2009, so enjoy, because it’s good!

 

Mészárosék Kaliforniából bemutatták tizenkettedik stúdióalbumukat. Kevés hozzájuk hasonló, műfajteremtő nagyágyú van jelen a metál világában, így érdemes kicsit jobban körüljárni a témát.

A két Los Angeles-i középiskolás haver, Jeff  és Kerry 1981-ben,  tizenhét éves korában alakította meg a zenekart – ekkor e sorok írója éppen kétéves volt. Nem sokkal később Tom Araya is csatlakozott, és azóta váltott dobosokkal (Dave Lombardo és Paul Bostaph), de stabil felállással folyamatosan működött a gépezet, egészen 2011-ig. Tizenegy stúdióalbum (1983: Show No Mercy, 1985: Hell Awaits, 1986: Reign in Blood, 1988: South of Heaven, 1990: Seasons in the Abyss, 1994: Divine Intervention, 1996: Undisputed Attitude, 1998: Diabolus in Musica, 2001: God Hates Us All, 2006: Christ Illusion, 2009: World Painted Blood), megszámlálhatatlan fellépés. A punkzene favágásat a metál komplexitásával ötvöző zenéjük méltán lett műfajteremtő, Kerry és Jeff  szólóit pedig a vájtabb fülűek is csorgó nyállal hallgathatták. Menet közben elkészült minimum egy megkerülhetetlen album (Seasons in the Abyss) és vagy tucatnyi olyan szám, aminek első riffjeire a tisztelt publikum lebontja a koncerthelységet. Magyarországon is jártak a fiúk nem is egyszer (a sorok írója némi nosztalgiával gondol arra a 2006-os PeCsa szabadtéri  koncertre, amikor a kerítésen kívül ülve sokadmagával hallgatta a Slayer-t – a jegy akkoriban megfizethetetlen volt).

Jeff a betegsége (egy durvább pókcsípés, majd májproblémák) miatt 2011-től kiesett, a fellépéseken session-gitárosok helyettesítették, és a zenekar – érthető okokból – belassult. Nem meglepően Jeff 2013-as halála után kerültek a mélypontra – számomra kérdés volt, hogy fogok-e még élőben Slayer-t hallgatni egyáltalán (nem fogadtam volna rá). De mint mindenhonnan, innen is volt visszatérés, a fiúk összelapátolták magukat: Gary Holt, az Exodus-ban játszó haver beszállt a megüresedett gitáros posztjára, Paul Bostaph visszaült a dobok mögé, és 2015-re összekalapáltak egy tizenkét számos albumot, sorrendben a tizenkettediket. Hát lássuk, hogy hogyan is sikerült.

A Delusions of Saviour egy instrumentális intro, nem túl gyakori a Slayer munkásságában, és aktívan zenélőknek javaslom esettanulmányként minimum tucatszor meghallgatni. Itt ugyanis a fiúk mindösszesen egy riff-et variálnak majdnem két percen keresztül, hol akusztikus gitáron, hol torzítóval (és jellemzően hápogóval) előadva. Jól hallható, hogy egy ötlet hogyan fejlődik lépésről lépésre tovább, hogyan lesz egyre komplexebb, nagyjából az akusztikus gitár > elektromos gitár > megvariáljuk egy kicsit > megismételjük > adunk hozzá szólót > adunk hozzá meg egy szólót egy kvinttel (?) magasabban sorrendben. Ez a mester kézjegye: két percet kitölt egy 10 másodperces riffel úgy, hogy elsőre fel sem tűnik, hogy ugyanazt hallod, és amúgy még baromira élvezed is (ellenpélda: Mayhem, Freezing Moon: ugyanaz a riff egymás után 128-szor ugyanúgy eljátszva).

A címadó dal, a Repentless kezdése nem is lehetne slayeresebb: egyszerű, de ütős dallam, egy gitár játssza, egy meg adja hozzá a hangsúlyt. A következő riff (két gitárral) szintén kézjegy: egyszerű, lassú, kromatikus akkordokat tartalmazó riff, gyors futammal a végén. Látod, így dolgozik a zseni: ránézel a kotta egy sorára, meghallgatsz belőle öt másodpercet, és már tudod is, hogy ki az (hasonló esettanulmányok: Sepultura: Arise, Immortal: At the heart of Winter, Slayer: Seasons in the Abyss). Amit nem mellékesen még nagyon tisztelek, hogy nem akarják mindenáron szétdobolni a dalokat: dobot akkor hallasz, amikor kell, akkor viszont nagyon, és nem 45 percen keresztül tolják ész nélkül a duplázót, csak mert az olyan cool. Hallgasd csak meg a refrént (“Live fast // On high // Repentless // Let it ride”): duplázó sehol, de üt, és hogy a tömeg lebont mindent a koncerten, azt írásba adom. A két gitár szólói szépen egymásból kifejlődve egymásnak válaszolnak, tipikus Slayer ez is. Akárcsak a dalszerkezet: A – B – C – satöbbi – pici szünet – A – B – C.

Ugyanezek a kézjegyek megtalálhatók a Take Control elején is, tényleg élmény hallgatni, hogy egy – nem túl bonyolult – ötlet hogyan feljődik ki, hogyan kezdi el élni saját kis életét. A Take Control egyébként egy viszonylag jó példa arra, hogy hogyan is lehet az arányokat megfelelően eltalálni: egyszerre csak egy dolog hangsúlyos, például a refrén alatt a gitárok kitartott akkordjait lehet csak hallani. Még egy dolog, amit érdemes itt megemlíteni, az pedig a dalok hossza. Ez átlagosan három és fél – négy perc, pont ideális: egy pár zenei ötlet összegyúrva egy rövid ütős számmá, és kész. Lehetne minden dalból egy negyedórás művet is írni, istentelenül vontatott lenne, és a fiúk – szerencsére – nem sétáltak bele ebbe a csapdába.

A negyedik szám, a Vices az, ahol szerintem először hallani egyáltalán duplázót. Az intro zakatoló ritmusa (nagyjából 0:15 és 0:30 között) picit szokatlan, de könnyen megszerethető. Letisztult dal, egyszerre csak egy dologra kell figyelni, ami jelentősen elősegíti a mű élvezetét. Személyes kedvenc a Sepultura: Schizophrenia stílusú pár másodperces kis interludium 1:41 után, és felhívnám a figyelmet a tremolóval megpiszkált szóló egészen beteg háromnegyedeire 2:08 környékén.

A Cast the First Stone lassú kezdése is elég jó esettanulmány: istenigazából ha megnézed, az első egy percben nem nagyon történik itt semmi (Intro – riff A – Intro átdolgozva), de az embernek egyszerűen nincs az az érzése, hogy valami unalmas és fantáziátlan szart akarnának a torkán letolni, ráadásul huszonötször megismételve. Őszintén szólva, semmi hihetelenül különös nincs ebben a dalban, mégis, ha ez lenne a metál zenei megnyilvánulásai között az “átlagos”, hát, az maga lenne a Paradicsom.

Az akusztikus intro-val kezdődő When the Stillness Comes szokatlanul nyugis. Az intro második részénél jutott eszembe, hogy ez a dal bizony a Seasons in the Abyss-re emlékeztet, és nem csak az intro miatt. Az intro végén, 0:49-tól ismét egy teljesen jellegzetes Slayer-megoldásba futunk bele: egy akkord (pl. tiszta kvint) hangzik el, majd a következő akkord az előző variációja úgy, hogy az akkord felső, magasabb hangja el van tolva egy fél hanggal lefelé (bővített kvart), ritkábban felfelé (bővített kvint), és később már csak ezek a felfelé – lefelé “tolt“ hangok szólalnak meg önálló akkordként.

A Chasing Death kicsit intenzívebb, mint az album jelentős része. A duplázó gyakori, és ami még fontosabb, hogy nem öncélú. Minden egyes résznél jól érezhető, hogy a dob ritmusa folyamatosan sűrűsödik, egyre inkább hangsúlyozva a riffek végét. A dal első szólója kevésbé a gitárjátékra, mind inkább a tremolókar és a hápogó használatára épül (ez egy megállapítás, és nem minősítés). A dal több tucatnyi hallgatás után is átlagosnak tűnt, azonban, ha behunyod a szemed és elképzeled élőben, basszus, erre akkor pogó lesz, mint a ház.

Amikor legelőször hallgattam az albumot, akkor úgy éreztm, hogy az Implode-nál elkerülhetetlenül bekövetkezik a legrosszabb: unalomba fullad nemcsak a dal, de maga az album is: tök ugyanazt a riff-et kapjuk intro-ként és az első versszak alá, unalom, dögunalom. A negyvenkilencedik másodpercben ez a véleményem erősen megváltozott: élénk, pörgős lett a hangulat, na ebből is baromi nagy pogó lesz. Ez az a pont, ahol mindenképp érdemes a dalszövegről is szót ejteni: tulajdonképpen igencsak nehéz megkérdőjelezni a “Sick of this shit called policy // Life support for a dead economy // Brain dead leaders of the world conspire // Acting with malice only fuels the fire” sorok igazságtartalmát. Már nagyon készülök, hogy élőben is halljam ezt a számot, remélem, szerencsém lesz.

A Piano Wire jön, mint az úthenger. Egyetlen hang, kicsit “ügetősen” megbicsakló ritmussal, ez az intro, és ezt hallod az első versszak alatt is, és azt kell mondjam, az első harminc másodperc egészen remekül el is telik vele. Vannak a számon belül szokatlan és érdekes megoldások: például a 0:44 – 0:49 között megszólaló akkordfelbontásos interludium határozottan izgalmas.

Ha metálszámot tetszenek írni, tessék alaposan meghallgatni az Atrocity Vendor elejét – iskolapélda arra, hogy hogyan kell egy riff négy ismétlése során felvonultatni a teljes zenei arzenált. Erről a számról – nagy ugrással – Dani Filth jútott eszembe: kicsi, izgága, és mindent tud, amit tudnia kell. Pörgős, ahogy kell, és a gitár – dob összjáték részről részre, riff-ről riff-re pörgeti fel a dalt. Vannak olyan részek is, amik nem túl szokványosak a Slayer-től, ilyen például a folyamatos “reszelés” az “I’ll never hesitate to…“ szövegek előtt és alatt.

Még két dalunk maradt mára, egyik a You Against You. Itt szeretném jelezni, hogy Gary szólói meglehetősen jól illeszkednek a Slayer koncepciójába: ha nem nézek utána, és valaki azt mondja nekem, hogy a dal első szólója Jeff vagy Kerry munkája, vígan elhiszem. Technikailag is, stílusában is passzol, ami azért nem kis teljesítmény (próbálj csak így beleilleszkedni egy harmincvalahány éve működő, finomra hangolt gépezetbe). Nincs nagyon mit ragozni ezen a számon: talán a legjobb az albumról, ezt mindenki döntse el otthon – nekem személyes kedvencem.

Az utolsó tétel a Pride in Prejudice. Általában ilyenkorra már mindenki kicsit kifogy az ötletekből, kicsit el is kurvul, a pofátlanabbja minden mindegy-alapon meg valami ötödrangú, félig kidolgozott ötletet vág az album végére, csak hogy meglegyen a hossz vagy a darabszám. Amikor az első hangok megszólaltak, úgy voltam vele, hogy na igen, tessék, már megint, még ők is. De nem, nem, ez csak egy lassabb, vontatottan induló, úthengerszerű tétel, amelyik félúton, a második perc környékén teljesedik ki – méltó befejezéseként egy ütős kis albumnak.

Mit is várunk a legvégén? Mindenkitől mást, de minimum azt, hogy fejlődjön, akár technikájában, akár stílusában, hogy mást mutasson, hogy megugorja azt a szintet, amit eddig hozott. Ha pechje volt, és az elején felrakta a lécet magasra, nos, akkor onnan kell továbbugrani.  Mást várunk a bivalybasznádi Vértócsa zenekartól, és mást a Slayer-től. Igen, a magas lécet nehéz megugrani, sőt, ha az a plafonon van, akkor nem lehet. A Slayer-től már bibliai csodákat várunk, földöntúli jelenségeket, tömeges szűznemzést, becsületes politikusokat és egyéb lehetetlen dolgokat, de minimum spontán ejakulációt minden egyes szám utan. Harmincnégy év munkája iránt érzett minden tiszteletemmel együtt azt kell mondjam, hogy közelít, közelít, de nem életem Slayer-albuma – ja, tetszettek volna húsz éve alacsonyabbra rakni azt a rohadt lécet.

SAMPLE:
YouTube link

Tracklist:

1. Delusions of Saviour
2. Repentless
3. Take Control
4. Vices
5. Cast the First Stone
6. When the Stillness Comes
7. Chasing Death
8. Implode
9. Piano Wire
10. Atrocity Vendor

Pontszám: 8.5

VN:R_U [1.9.22_1171]
Rating: 9.0/10 (1 vote cast)
Ezt a cikket eddig 323 alkalommal tekintették meg.

Szólj hozzá!