Lemezismertetők

STANGALA – Boued Tousek Hag Traou Mat All

Kiadó: Solitude Prod.

Weboldal: @ Facebook

Kiadás éve: 2011

Stílus: Doom / Stoner

 

(scroll down for English Version)

 

Eme francia, egész pontosan és erősen szembe/fülbetűnően: breton bagázs, a Stangala, tavaly adta ki bemutatkozó albumát, ami, bár nem lett túl széles körben ismert ugyan, de alapjaiban bolygatta fel a retro rock mozgalom, a fuzz és a hagyományőrző zenei fórumok fanatikusait! Albumuk megjegyezhetetlen címe is innen ered: bretoni ősnyelven van, ahogy munkásságuk minden egyes dalszövege is, jelentése kb. „Gombák és Más Remek Dolgok”. És hát elhallgatva az amúgy valóban kis jótékony túlzással grandiózusnak mondható végterméket, alappal feltételezhetjük, hogy beizzították a frank hegyek-völgyek összes varázsfüve és –gombája alatt a pöris kondért… mert ennyire elszállt, felszabadult, kísérletezős, nagy elődöket méltósággal idéző, mégis rendkívül színes és innovatív lemezt talán az eddigi évtizedben a stoner/doom műfajban nem is hallottam. De mi teszi annyira fifikássá e fura pofákat vágó, karcosan zsolozsmázó, szektás csuhákban bohóckodó srácokat?

Alapvetően 3 dolog. Az első az, hogy hűek a gyökereikhez, nemzeti és zenei téren egyaránt. Előbbi a nagyon erős népzene (nem holmi hatások, hanem a nagyon is eleven középkori breton népzene) dallammeneteinek, hangszereinek és egyáltalán: NYELVÉNEK szakadatlan használata számaikban; mindezt viszont úgy, hogy nem megy át az egész bokacsattogtató nacionalizmusba. Utóbbi pedig az ős-heavymetal és pszichedelikus zene, a korai okkult rock, ami teljes zenéjük keretét, összefogó gerincét képezi. A 2. hangra máris beugrik a nagy ükatya Black Sabbath, később a Hawkwind és a turbulens-savas-szénnétorzított Electric Wizard is; a modern, „revivalista” bandák közt az Acrimonyhoz és a Witchhez áll közel – bár ezek a hasonlóságok csak a gitárjátékban, hangbeállításban és némely hangulatokban érhetőek tetten. A dob kellően súlyos és eleget variálva vagyon, a basszus pedig ízes, ötletes kis meneteket tol a gitár-duda-énekdallam vezérfonal alá. 3. pedig az a halálos lazaság, amivel az egészet csinálják, mégis egy zeneileg elismerésre méltó saját mércéhez állva. Első blikkre lerí róluk, hogy ezt a druidaköpönyeges, hátsó kerti, befuckolt-befuzzolt Stonehenge-napközit mennyire veszik komolyan – viszont minden joguk, a vérük és a múltjuk is megvannak hozzá, hogy éljenek az eszközeivel, és amikor ennek jön el az ideje, nem félnek egy elképesztően széles zenei tárházat felvonultatni az alapirány megtartásával, kimondottan merészen ingáznak a folktól a funkyn át a garázs-, space-, sőt, akár acid rockig.

Az első szám, a Doom Rock Glazik a tökéletes albumnyitás iskolapéldája: nagyon húzós és tempós, kellően dög és egyszerű, császári minőségű vezérriffel, a 6. másodpercre már vele lengeted a kobakodat. Az ez utáni már egy klasszikusabb, 2. hullámos stonert idéző tétel… az Al Lidou egy elborultabb Sabbath-tisztelgésnek indul, de a szám 2. fele egy olyan gyönyörűen megkomponált szólamtoronyba épül (és itt is röfögnek ám a frank dudák a gerjesztett balták alá!), ami fensége csak akkor tűnik fel, mikor már elvesztél benne. Ami azt illeti, sajnos a jam kissé kiesik a szám szövevényétől, zenei masztizásba fordul. A 3. szám egy többféle síppal és dudával előadott átvezető, máris előhozza az album sokszínű, barátságosan, misztikusan pogány hangulatát. A Sorcerezed sem épp popszám: ez is egy hömpölygős, középtempó alatti, remek díszítésekkel és sötét felhangokkal megtűzdelt nóta lett. A hangsávok besűrűsödnek, a pattogás viszont nem áll vissza. A Deus Bars hosszas-hosszas, félig kómás rituális, szinte ambient tétel, egy igazi kemény, erdőmélyi flesselés, ahol a gitárok effektzajai és a vokálvisszhangok elképesztő koherenciával kapcsolódnak össze. A Langoliers egy váratlanul hardrockba forduló, újraindító „bugis szám”; az ez utáni, elsőre kakukktojásnak tűnő Bigoudened pedig bluesos struktúrát kapcsol egy RHCP-t idéző játékossághoz, mégis egyben marad végig. A címadó Boued Tousek, az album 8. száma egy The Machine-ra, Atomic Bitchwax-re hajazó instrumentális jam-orgia, kiváló, fülbemászó vezértémával. Majd jön az albumtető: az Izel igazi bekrepált, gonosz „bad trip”, drone vezetéssel és kántálással, holmi metálszertartás… A zárótétel, a Mij Du (és az ez utáni rejtett szám) méltó befejezését adják egy fura, de rendkívül összeszedett és tömény hangulatú albumnak: a szám maga egy nehéz, ráérős kivezető jam, bekevert rádióadásszerű hangmintákkal, mi végül igazi okkult rock remekbe rendeződik. Kb. 2 perccel a vége után egy lant+ének+sípok által környezeti zajok (talán a szeánsz/koncert utáni reggeli hangszerpakolás?) beszűrődésével felvett, hallhatóan fáradt, sőt kissé hamiskás lezáró ballada, mintegy epilógus szól – aminek szerepe, helye érthető; viszont már erőltetett, és néha bántóan nyavalyognak a trillák, kéne még gyúrni picit magasabb énekre. Plusz, a számok alatt elő- előtűnik egy jó öreg analóg orgona, hogy csak az album legvégén kerüljön igazán előtérbe. Emellett a négyes népzenekarnyi felszerelést, 7-8 különböző hangszert szólaltat meg, és nagyon érzik! Azért pár kézi ütős tette volna igazán teljessé az album hangulatát, de ne legyünk ennyire elégedetlenkedők. Az összélményen az effekttel hullámoztatott gitárhangerő, néha fölösleges bontogatás, nyújtás, öncélúság, elszabaduló jamek, viszonylag kevés tökös-dögös tombolós-szám, és a kelleténél általában hajszálnyival jobban hátratolt, reverbes ének ront – minek fura nyelve viszont mit se vesz el az élvezetből! Valamint, bár stoner-doom-pagan fúzióról van szó, az egészet áthatja egy halk derű, életöröm. Majdnem hallatszik, hogy mosolyognak a lemezen a legsötétebb varázsigék alatt is.

Összességében a Stangala a múlt év egyik legnagyobb sikervárományosa. Zenéjük beszippant, már most egy önálló és számos izgalmas vidékkel bíró kis világ. Kiforrott, barátságos, rengeteg műfajt és hangszert kreatívan ötvöző (néha nem egészen ideillő elemekig elmenően) kísérletezésre készen dolgoznak, ahol a flow, a stoner áramlás ereje magával ránt és az ősi breton erdők legbizarrabb tisztásain és ösvényein kalauzol végig… Reméljük, nem süppednek a pincében jammelő „mélyunderground” feledésébe, és még több izmos, tökös számot és ősidéző tételt csempésznek a mi, nagyvárosi puhány fű- és gombazabálók szürke kis hétköznapjaiba!

————————————–

ENGLISH VERSION:

First of all, these guys must be the daredevlis of their countryside. Who the f*ck else has the guts to sing in a dead language in the 21st century – and do it in an enjoyable way? Who the f*ck dares to jump from fuzz to space, from garage to occult, from stoner to pagan, all the while remaining within highly enjoyable frames of ancient heavy metal? Who the f*ck dares to use shockingly distorted guitars head-to-head with f*cking BAGPIPES and lyres? Stangala, Stangala, Stangala does. Write this name up on to your robes, friends. If they don’t lock themselves up in their ritual chambers eagerly tasting magic mushroom stew… they may soon become a force to be reckoned with.

The album’s psychedelic lettering, distorted and after-colored, funny cover perfectly conveys visually what these 3 guys stand for. Here, take my extra +1 point for being kind enough to send me a physical copy of your work (even if through your distributor), this record becomes a treasuered piece of my collection! I’ll put them somewhere around my Black Sabbath, Hawkwind, Electric Wizard, and fresher Acrimony and Witch CDs. The Breton title roughly translates to „Magic Mushrooms and Other Good Stuff”, but there’s way more to them than this. Don’t believe me? Listen to (and buy) their album on their bandcamp. While puffing some „magic grasses”, lighting candles, and playing some good ole’ Call of Cthulhu or Conan. Or some spelling championship for your own fun upon the local grimoire. You’ll see.

The album shows a wide range of influences and portray a nowadays rarely seen thematic build-up all the way to the end. Doom Rock Glazik is a the perfect starter, with a majestic chorus you won’t ever forget… Al Lidou is like a homage to the darker times of Black Sabbath, but it spirals into a great and long jam (which sounds too seperate from the original body of the song anyway). Kalon an Noz is an evocative, only-pipes pagan interlude, a real refreshment! If Al Lidou is Sabbath’s son, than Sorcerezd must be a bastard of Electric Wizard, with it’s metalheavy distortion (producing a sound bordering on electro). Deus Bars an Tan is a beautiful, long ambient/ritual piece, the effects and echoes interlock perfectly to create a hauting harmony (and demonic howls at the end) that will stuck for long into your ears. Langoliers work as the restarter of the album with it’s manly, shady hard-rocking beats, and the following Bigoudened eases up the atmosphere once more with it’s almost comic main riff and blues structures (which is weirdly reminding me of RHCP… don’t ask). The 8th (title) track is a droneish orgy of jams sticking to trippy, dominant central riffs, in the spirit of The Machine or Atomic Bitchwax, & some funky! To and from this point, electric organs lead the way away! Izel is the summit: a real bad trip, swirling into a near-chaotic dimness of gloomy riffs, bombards and bagpipes. The closing track(s) Mij Du (and the hidden acoustic track afterwards) serve as a fine, yet a bit exeggerated end. The hidden track is played completely with several different pipes, lute and clean(ish) vocals, probably outsides – this didn’t cut it to me actually, I understand it’s role, and the „outside” recording made it very personal and touchy, but the vocals were trembling and weak for me, and the high-pitched pipes were actually quite annoying in the end.

This album could have been even greater with: more disciplined and a tad shorter jams, more clean parts, tribal drums added into the folk-mix (definitely!), more evolved vocals and some backing choruses… But meh, this sh*t is fantastic, and becomes nearly grandiose when you realize that it’s a debut record! So dudes, don’t forget to put it out on vinyl too! I sincerely have high hopes for these guys… If they don’t become a „trveist” underground-dwelling group, tour extensively, and keep their innovative mashup of genres growing, they may be the next big deal in heavy rocking Europe. And for that, I wish them unbroken momentum, some luck… and shrooms. Hell yeah. Big f*ckin cheery boiling Breton cauldrons… full of magic shrooms…

SAMPLE:
YouTube link

Tracklist:

1. Doom Rock Glazik
2. Al Lidou Esoterik An Dolmen Hud
3. Kalon An Noz
4. Sorcerezed
5. Deus Bars An Tan
6. Langoliers
7. Bigoudened An Diaoul
8. Boued Tousek Hag Traou Mat All
9. Izel Eo An Dour
10. Mij Du


Pontszám: 9.0

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Elfogadom Részletek