Lemezismertetők

UMBAH – Enter The Dagobah Core

Kiadó: I, Voidhanger Recordings

Weboldal: www.umbah.com

Kiadás éve: 2012

Stílus: Avantgarde / Industrial Death Metal

Brief Sum: The thirteenth full-length album of the one-piece project Umbah shows a perfect example to the „extreme-wannabe” bands how to write an extremely diverse yet coherent album with great death metal riffs, outstanding vocals and awesome experimental work. An extraordinary and twisted trip from a really talented and underrated musician for the fans of unlabelable and mind-blowing music.

Annak ellenére, hogy az avantgarde death metal stílusban tevékenykedő Umbahnak az idei „Enter The Dagobah Core” már a 13. nagylemeze, engem eddig valahogy elkerült az Umbah munkássága. A 22 éve fennálló angol formáció mögött Cal Scott áll, aki a Necrosanct nevű death metal formációban kezdte gitáros-vokálos pályafutását, itt viszont mindenesként veszi ki a részét a zenealkotás folyamatában. Ezt a folyamatot pedig valahogy úgy tudnám elképzelni, hogy a technikásabb death metalt tagadhatatlanul kedvelő művész beül a házistúdiójába nem kevés LSD-vel és egyéb tudatmódosító szereket magához véve, ahol a gitárjával feljátszott témákat újragondolja a szintetizátorok, a keverőpult és a DJ-programok hiperkreatív használatával, majd ezt visszahallgatva – szinte transzba esve – elmebetegebbnél elmebetegebb hangokon üvölti, nyávogja, dalolja az amúgy sem köznapi szövegeket, amelyeket aztán vokálsávként használ fel. Persze ehhez nem is kell belehallgatni az albumba, elég csak ránézni a borítóra, aminél kifejezőbbet talán nem is lehetett volna készíteni ehhez a lemezhez.

Az album már rögtön az elején megcsillogtatja, hogy mire is számíthatunk, a gyors és technikás death metal riffek nyakon öntve egy nagy adag elektronikával és rengeteg experimentális elemmel, valamint kísérletező és sokszor agyoneffektezett vokállal. Így mindjárt az első dal olyan, mintha az újabb Morbid Angel és a Fear Factory házasságából született gyerek megpróbálna egy erősen Kekal atmoszférát előhívni nem kevés Kkoagulaa és Carnival In Coal felhanggal. Ez az eklektikusság azonban nem csak a hangszerek és zenei elemek használatában mutatkozik meg (ami a fent említett zenekarok alapján egyértelmű), azonban hogy az avantgarde jellegét erősítse a daloknak, a stílusokat is jelentősen keveri. Így a death metalt nem csak olyan elektronikus stílusokkal keveri, mint a drum and bass, a dub, a gothic industrial, az EBM, vagy mint például a „Bolderk Naron” című dalban a chiptune, hanem hallhatunk itt darkwave-et, industrial rockot, groove metalt, és persze nem kevés avantgarde-ot is.

Egy ilyen zenét persze általában fenntartásokkal kell kezelni, különösen, ha egy egyszemélyes projektről van szó, mivel gyakran válhatnak a dalok öncélúvá és túlságosan kísérletezővé, de ugyanúgy fulladhat unalomba is a lemez, ha nincsen semmi fogódzó. Szerencsére erről itt nincs szó, az Umbah szinte minden ponton sikerrel veszi az akadályokat. Az első és legfontosabb erénye az albumnak, hogy a rajta lévő death metalos riffek önmagukban is kiemelkedőek, megállnák a helyüket az elektronika nélkül is. A gyors témák leginkább a Morbid Angel riffjeire emlékeztetnek, de a groove-os hatások miatt felsejlik olykor a Dååth neve is. Ha kissé rosszmájúak akarnánk lenni, akkor mondhatnánk azt is, hogy az Enter The Dagobah Core-nak sikerült az, ami az Illud Divinum Insanusnak csak részben, nevezetesen hogy a death metalt egy avantgarde-abb síkra tereljék, úgy, hogy a dalok és a bennük lévő riffek megőrizzék az anyastílus brutalitását és technikalitását. Mondom mindezt úgy, hogy én a Morbid Angel lemezét is kedvelem, de itt mind dalírás szempontjából, mind extremitás szempontjából jóval különlegesebb lett az összkép. Amit külön kiemelnék még, hogy sok hasonló zenekarnál gond szokott lenni az elektronika megszólalása, de ezen a lemezen ez hibátalanul van megoldva. A gépdoboknak van keménysége, a dubos warpok átszakítják a mélynyomót, és a ritmikai elemek összhangban vannak a hangzás egészével, nem nyomják agyon a többi hangszert, de nem is szorulnak háttérbe. Az egyetlen problémám a lemezzel mégis a hullámzó hangzás, különösen a gitárokkal akad probléma, és azok hangerejével, illetve „szélességével”. A hangszín ugyanis rendben van, de néha teljesen a szélre vannak téve a gitársávok, ami olykor picit zavaró, illetve nem minden effektnek – és ez nem csak a gitárokra vonatkozik – van egyforma hangereje, ami miatt hasonló problémába ütközünk, mint anno az Ygodeh bemutatkozó EP-jével (amihez hasonló megoldásokat egyébként is találhatunk a lemezen).

Azt hiszem, aki eddig elolvasta a beszámolót, legalább azt el tudja dönteni, hogy meg meri-e kockáztatni ennek a lemeznek a befogadását, amely – fogós dalok ide vagy oda – azért nem megy olyan könnyen. Egy-két slágeresebb témát leszámítva ugyanis annyira rétegzett zenével van dolgunk, ami megterheli az emberek hallójáratait, az 50 perc feletti játékidőről nem is beszélve. Sőt, még abban is biztos vagyok, hogy a zenei ínyenceket is meg fogja osztani a lemez, ugyanis el kell ismerni, hogy vannak azért olyan megoldások, amelyeket már hallottunk máshol. Ezt leszámítva a kimagasló vokálteljesítmény, a komplexitás, kísérletezés és progresszivitás érett módon de azért bőkezűen való használata, valamint a lemez bizarr atmoszférája magasan kiemeli az átlagos albumok sorából az „Enter The Dagobah Core”-t.

SAMPLE:
MySpace link

Tracklist:

1. Whispers Of A Dying Sun – Part I
2. Bolderok Naron
3. Temple Bar
4. Dr. Geiger
5. Enter The Dagobah Core
6. Hypnotic Implant
7. Cosmic Garland
8. Mad Zu Chong
9. Oberon Tales
10. Rackborn Skin Expulsion
11. Serokate Fornion
12. Zombinods
13. Whispers Of A Dying Sun – Part II

Pontszám: 9

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Elfogadom Részletek