2022. január 29. @ Budapest, BackStage Pub
Jósa Tamás (DivideD zenekar)
Marhára nehéz dolog manapság a koncertezés. Ha az egész szakmát egy kirakathoz hasonlítanánk, akkor meglepően lefosztott lenne, amibe a kormány és az intézkedései meg az állandó rettegéskeltő propagandái féltéglaként csapódnak be, és az aláhulló üvegszilánkok záporában te csak nyomd tovább, amit eddig nyomtál. Vagy ne, hisz aki ezt a féltéglát dobta, az pont leszarja, hogy te most élsz vagy halsz. Ilyen és hasonló gondolatokkal mondtunk le november óta minden Budapesten kívüli koncertet, és vágtunk bele a januárba is, mint a nagy ismeretlenbe, hisz ki tudja, hányan fognak eljönni, mennyire leszel érdekes, mekkora összeget fektess be olyan plusz elemekbe, mint egy fényes, hisz manapság már az is luxus…
A Backstage Pubban szeretünk játszani. Sok baráti szál köt minket oda, a helyet is otthonosnak érezzük a mai napig, ráadásul iszonyatosan jó búzasört csapolnak, és nem szálltak el a piaárakkal, mint a helyek 99%-a (ezt az este buli utáni dumálós részében is többször megjegyezték nekünk, hogy ez remek). Mivel a környéken uralkodó rendeletek miatt 11-kor mindenképp abba kell hagyni a játszást, így ez nem a sokzenekaros esték zenekocsmája, de azért egy előzenekart mindenki szeret, ha befér. Bővíti a közönséget, új kapcsolatokra, barátságokra ad lehetőséget, továbbá ott van az a plusz feeling, hogy ez az este többet tud, érdemes felvezetni a főzenekart és érdemes odafigyelni arra is, aki felvezetni, ráadásul nem nagyon kell 3-4 bandából választani, odaérni az elsőre vagy elhúzni az utolsóról, hanem fekete-fehéren ott van, ki kicsoda, mikor játszik és hogy érdemes erre odafigyelni. A nagyobb baj akkor van, amikor ez a lekopni képtelen rohadt szutykos covid belenyomja az alkalmatlankodó pofáját az egészbe. Eleve olyan ettől a szar, mindent megnyomorító járványtól a zeneszakmában manőverezni, mint egy őzikének keresztülmenni egy aknamezőn. Próbálnál? Bumm, nem, ötből egy elkapta, jaj, nem jön, akkor minek próbálni. Koncerteznél? Áh, ötből egynek tünetei vannak, levert, biztos covid, reméljük elmúlik szombatig. Ilyenkor rettegj azon, hogy például nem múlik el, és lehet mindent aznap lemondani, de téged emiatt már 4 napja ver a stressz… Majd meghívnál egy előzenekart, akikkel már rég dolgoznál együtt? Sajnos kettő nappal azelőtt kiderül, hogy biza ott is beütött ugyanez. Ezeken kellett a koncert hetében végigvergődnünk… És ez csak egy hét a januárból, el sem merem mesélni, milyen mocsok nehéz zenészként motiváltan tovább működni és kreatívan, céltudatosan tovább tolni azt a szekeret, amit minden létező oldalról fel akar borítani valaki. Hol egy vírus, hol az intézkedések és korlátozások miatt a zenészeket és klubokat szidó közönség, hol a koncerte már el nem járó emberek, hisz a házibuli olcsóbb és nem belépős és ezt totálisan meg tudja érteni a szekéren ülő zenekar is. De ha eljutsz odáig, hogy felteszed magadnak a „minek?” kérdést, akkor az már eggyel feketébb rosszpont a saját életednek, mint egy alapos arconcsulázás a saját tükörképedre. Addig a kérdésig nagyon nem szabad eljutni, és ennek manapság emberfeletti akarás, sok-sok vissza nem térülő pénz és letargikus hangulatba esés előtti megemberelés és kényszermosoly az ára. Szélmalomharc volt eddig is ez a műfaj, most hatványozottan az, és ne is beszéljünk róla, mi lesz itt február közepétől. Én nagyon remélem, hogy kitartunk egymás mellett, nem hagyjuk veszni a közeget, ami miatt kellemesebbek a földön töltött munkásóráink addig meg tolni kell, nincs mese, erről szólt a szombat esténk is. Nade. Kezdődött ott, hogy a Petricor két nappal az esemény előtt megcovidult… Sajnáltuk nagyon, de nincs mit tenni, valahogy ki kell pótolni őket. Végig telefonálgattunk jó pár barátot, olyan zenészeket is, akik a Gojira koncert miatt szóba se jöhettek vendégnek, amit aztán pár héttel ezelőtt lemondtak… Senki, senki. Na akkor mi legyen, tejet ki vegyen…
Gondoltuk, van nekünk bőven elég dalunk a két lemezről, hogy pofázással, intrókkal, meg kisebb szünetekkel kitöltsünk két órát. Az ötlet mindannyiunknak tetszett, hisz 2019 óta nem játszott dalok kerültek elő, sok olyan is, amit nagyon szerettünk tolni, de stílusában már kissé eltért attól a bulizenekar imidzstől, amit a második anyaggal felvettünk, tehát végleg kikoptak a szettből. Jött a következő probléma, hogy vajon így a két nap alatt, amiből egy nap ennek letisztázása, a másik nap meg a koncert, mikor próbáljuk le, ami három éve nem szólalt meg? Nos, semmikor. Remekül beálltunk, köszöntünk az időben érkező barátoknak, majd beöltöztünk és elkezdtük a koncertet egy ‘meglátjuk mi lesz’ gondolattal, hisz ilyen sokat még sosem volt rajtunk az amúgy izzasztó színpadi szerelés. Sajnos egy fényes szakembert hívhattunk volna, a fényképeken is látszik, hogy a statikus fény nem igazán illik a csapathoz… De a színpadról csak egy hatalmas fehérség látszott, a lámpák megültek a füstön, és csak pár válaszhangból mertem megsaccolni, hogy mennyien lehetnek a teremben. Ahogy haladtunk, az új, beindulós slágerdalok után következtek a régi Modulusos darabok… És a fraKtured közben megfogalmazódott bennem az a gondolat, amit aztán később a Way Out után már meggyőződéssel mondtam be a miksibe, hogy a két lemez közt megtanultunk előadható dalokat írni. Például a From Inside-ban egyetlen másodpercnyi pihenőidőt nem hagytam magamnak, és ez most így, évekkel később, koncert közben esett le… Nehezek voltak a régi számok, Az In Focustól fáztunk a leginkább, mert az tűnt a legkomplikáltabbnak az első lemezről elővettek közül, de azt az akadályt simán vettük. Sajnos, olyan rommá játszott dalokat, mint az Ends Of Earth vagy a Way Out, a közönség számára tuti nem érzékelhetően, de számunkra annál inkább vérlázítóan csesztünk el. Van ez az örök törvény, amit minden koncertező ismer, de sose tesz ellene… Mégpedig ha valami álmodból felkeltve is megy, egészen tuti halál biztos hogy azt fogod elcseszkurálni a koncerten… És ez így volt. Az új számaink közül kettőt csempésztünk a szettbe, immár negyedjére játszuk őket… Mindkét zenei irányba betekintést enged, amit követni szeretnénk. A synthwave-es Split Second az áldogállósabb zenefigyelőknek szól, míg a Nemesis Core pedig a riffekre tombolóknak, a fejrázósoknak, az együtt éneklősöknek. Mivel minden koncerten más-más reakciót kapunk ezekre a dalokra, így igazán érdekes lesz majd olvasni és hallani a kritikákat, amikor megjelenik majd az anyag… Ha eddig megosztóak voltunk zeneileg, akkor azt most fogjuk csak igazán csúcsra járatni…Az Until The Stars Turn Cold előtti levonulás, a visszázás, az inni elmenni nem akaró közönség miatt a ráadásblokk is remekül sült el, szeretem a bulinak ezt a maxra pörgetett részét, amit a Wormhole előtti közönségüvöltöztetős intro és az arra berobbanó riff általában még jobban meg is fejel. Amikor felhangzik David Hasselhoff és a True Survivor, akkor már mindenki tudja, hogy nincs vissza, a bulinak vége, lehet menni hörpinteni, és valaki egészen biztos festékes lesz vagy vOid vagy Belmont sminkje miatt a fotózásokkor. Az estét aztán fáradhatatlanul vittük tovább, zárásig a helyszínen beszélgettünk és fogyasztottunk serényen, a pénztárcánk ezt meg sem érezte, hála a Backstage árainak ismét, aztán valahogy a Blast Beat Barban kötöttünk ki, ahol az összes emlékünk fekete lyukba zuhant az este további részéről.
Remek buli volt így végigtolni két lemeznyi dalt, összesen három maradt ki a szettből, és érdekes volt az elképzelt új zenei világgal bevegyíteni ezt. Kiderült, hogy sokkal előadhatóbb és bulisabb dalokat írtunk a második lemezre, de az első lemezes számok azok zeneileg sokkal ötletesebbek voltak, és valahogy volt az egésznek egy komolyabb fennhangja, a maga nemében igazán különleges dalcsokorral debütáltunk… de még egyszer nem fogunk ilyesmit csinálni, ez a zenekar a 40 perces – egy órás koncertekre szakosodott, és valljuk be, ennél tovább az emberek figyelmét tartósan fenntartani elég lehetetlen feladat, lézershow ide vagy oda. Találkozunk még sokszor idén. Februárban a Berserk festen egészen biztos, és a Lowlandre is visszatérünk, hogy most végre emberi időben, csúszás nélkül és energikusan megmutathassuk, amit tudunk, pár dúros dallal fellazítjuk majd a reszelős riffekkel és blastbeattel teletömődött hallójáratokat. Addig pedig ki tudja, mit hoz az év, reménykedjünk, hogy legalább azt megengedi a covid, hogy saját erejéből talpra állhasson az underground. Már ideje lenne.
SETLIST: Intro Roll Out Meteorite A Hundred Times In Focus fraktured No One To Shoot Space Samurai Teknoskeptik Follow You A Way Out From Inside The Last Starfighter Nemesis Core Split Second Beam Me Up Ends Of Earth Don't Turn Away Until The Stars Turn Cold futurenation Wormhole
FOTÓK: Vida Dani
- Facebook event: https://www.facebook.com/events/1064004070824787/
