Koncertajánló: Wolves in the Throne Room

Print Friendly, PDF & Email

2017. jún 26, 7:18 :

Egy egészen különleges este lesz ez az augusztusi hétfő. Ilyesmire egész Európában nem kerül sor, csak az A38 Hajón: a sötét, beborulós metál két nagy amerikai jelensége lép fel egy estén. Az elmúlt tíz év black metáljának egyik legnagyobb hatású zenekara, a a shoegazeből, a dark ambientből és a pasztoriális folkból is merítő Wolves In The Throne Room, valamint a Windhand testvérzenekara, a Relapse Records kötelékébe tartozó okkult-kozmikus doom metált játszó Cough! A méltó felvezetésről pedig a virginiai Sinister Haze gondoskodik majd, akiknek feedbackben érlelt, mázsás gitárokkal megtámogatott klasszikus doom metálja jól megalapozza majd az este hangulatát.

A Kanada Csendes-óceán felőli, északnyugati erdőségeiből indult Wolves In The Throne Room hangzása pont olyan, mint a táj amely legfőképp inspirálta őket: ősi, vad, expanzív, ugyanakkor lélegzetelállítóan szép és magával ragadó is. A panorámát a Weaver-testvérek úgy próbálták megzenésíteni, hogy a klasszikus tremolókaros riffelést és a légkalapácsszerű blastbeateket hol ambientes hangképek, akusztikus hangszerelésű instrumentális betétek vagy női ének törte meg. Ráadásul külsőségeikben és filozófiájukban is szakítottak a bevett toposzokkal: a sátánizmus helyett az ökotudatosság, a corpsepaint helyett pedig a favágóing dominált náluk. Ezzel pedig sikerült nekik a szinte elképzelhetetlen: egy szélesebb réteg számára is vonzóvá tudták tenni a műfajt, kitaposva az utat az olyan zenekarok előtt, mint a Deafheaven, a Liturgy vagy a Myrkur.

A folytatás már a metál színtér egyik legnagyobb becsben tartott kiadójánál, a Southern Lordnál jelent meg – a Two Hunters pedig még tovább ment a poszt-rock, a folk és a black metál kiházasításában. Vagy ahogy a duó fogalmazott egy régi Ultimate Metalos interjúban: “Egy hang a fejemben folyamatosan azt mondja, hogy ezt a zenét csak a téli napforduló idején szabadna játszanunk, mézsörtől és cidertől részegen, miközben fáklyákat égetünk, hogy emlékeztessenek minket az elfeledett napra.” A Two Hunters egy albumtrilógia első darabját is jelentette; a folytatás, a Black Cascade pedig egyfajta kiegészítése, ellenpárja a lemeznek, sokkal pasztoriálisabb és drone-osabb, elkentebb annál.

A záró Celestical Lineage (amelyet teljes mértékben a két testvér írt) pedig a magnum opus, a kilencvenes évek észak-európai zenekarainak (mint a Burzum vagy az Ulver) és a két alapító black metálos előképeinek (főleg a Weaklingnek és a Bathory-nak) a tökéletes kombinációja. Fogja a Black Cascade ösztönös gyönyörködtetéseit, drone-osabb pillanatait és repetitivitását, majd visszaviszi a korai hanganyagok fő ihlető környezetébe, az erdőbe. A műfaj egyik kései klasszikusa, amely pont annyira tiszteli a hagyományokat, amennyire a maga képére is formálja azokat. Nem csoda, hogy egy ilyen mestermű után úgy érezték, hirtelen nincs tovább: 2012-ben visszavonultak, hogy a zenekartól független dolgaikra koncentrálhassanak….

…de ez nem tartott sokáig. 2014-ben megalapították a saját kiadójukat, az Artemisiát, hogy teljes kreatív kontrolljuk legyen a zenekar dolgai fölött. Az első megjelenés pedig egy saját album volt, a Celestite, ami egy experimentálisabb, ambientesebb kiegészítése volt a Celestical Lineagenek. A testvérek saját bevallásuk szerint a lemez vázát adó analóg szintetizátoros hangképeket vették hozzá alapul, előrevetítve az idei Roadburn fesztiválon debütáló ambient projektjüket, a Drown Elixirt. Ha pedig már az idei évnél tartunk: a két Weaver több interjúban is említette már, hogy egy új albumon dolgoznak – amiről az őszi turnén várhatóan hallhatunk majd számokat is.

A zenekar tagjai

Aaron Weaver – dob, szintetizátor
Nathan Weaver – gitár, ének

Lemezek

Celestite, 2014
Celestical Lineage, 2011
Live At Roadburn, 2008
Black Cascade, 2008
Two Hunters, 2007
Diadem Of 12 Stars, 2006

Facebook >>> | Honlap >>> | Bandcamp >>>

A38 honlap, jegyvásárlás >>> 

Ezt a cikket eddig 130 alkalommal tekintették meg.

Szólj hozzá!