Amaranthe Interjú

am1111111(scroll down for English Version)

Pályafutása hajnalától követem a mára nemzetközi sikereket halmozó Amaranthe életútját, így a következő beszélgetés újfent külön élményt jelentett számomra, főleg úgy, hogy a zenekar tagjai közül hárman is rendelkezésemre álltak. A kérdésekre Elize Ryd, Olof Mörck és Jake E Berg válaszoltak, az interjú további érdekessége pedig egyrészt, hogy – a triumvirátusnak hála – egy-egy kérdésre több vélemény és észrevétel is érkezett, másfelől pedig abszolút üdítő volt a meggyőződéses benyomás, hogy a csapat nem csak zeneileg, de a kérdezz-felelek keretein belül is merőben más hangulatot és értékrendet képvisel, mint a hagyományosabb értelemben vett keményzenei interjú alanyok.

Több alkalommal jártatok már nálunk, Budapesten. Van kedvenc alkalmatok közülük vagy bármilyen emlékezetes sztoritok, ami Magyarországon történt veletek?

Jake: Én tudok egyet. A legutóbbi alkalommal történt, mikor itt voltunk. Bementünk egy kicsit a városba, kerestem egy ATM-et, hogy betegyek némi pénzt, és kérdezgettem az embereket, hogy úgy tízezer elég lesz-e. Azt mondták, persze, bőven. Ezután kikötöttünk egy bárban, ahol vettem egy rahedli piát, a többiek pedig hozzám hasonlóan befizették ezt a tízezer forintot a számlájukra. Később aztán elmentem a McDonalds-ba, mert másnap már indultunk tovább, és mivel még mindig maradt egy csomó pénzem, úgy voltam vele, hogy „Oké, mihez kezdjek most? Menjünk el a McDonalds-ba és vegyünk mindenből, amit csak árulnak”, úgyhogy rendeltem. Azt hiszem, volt nálam vagy húsz Big Mac, vagy legalábbis akörül…

Olof: Szinte a komplett McDonalds benne volt a szatyrában!

J: Aztán hívtam magamnak egy taxit, hogy visszamenjek, míg Olof bérelt magának egy limuzint, de még így is maradt nála lóvé…

O: Igen, kicsit hátradőltem, lazítottam, és néztem ahogy áramlik a Duna, aztán arra gondoltam „Miért ne igyunk egy kis pezsgőt?” miközben kocsikázunk egy jó negyven perc keretein belül.

J: Na igen, aztán mikor visszaértünk, kitört rajtunk a pánik, hogy te jó ég, mennyi pénzt elverhettünk! Mire végül kiderült, hogy összesen elment kb. 35 euró vagy ilyesmi, haha!

O: Mindenesetre Budapest egy csodálatos város, és maguk a koncertek kapcsán is különleges emlékeink vannak róla, ugye Elize?

Elize: Így igaz, azt hiszem, összesen ötször jártam itt korábban, illetve a Kamelot-tal is játszottam már itt egyszer, úgyhogy elméletileg ez lesz a hatodik fellépésem Magyarországon, de nem emlékszem pontosan. Mindig jó érzés visszajönni, minden alkalommal nagyszerű volt a közönség, most pedig, hogy mi vagyunk a headlinerek, különösen kíváncsiak vagyunk, hogy milyen lesz a mai hangulat.

O: Elég nagyok az elvárásaink, hisz kiemelkedően nagy volt az érdeklődés a mai este iránt, szóval azt hiszem, elég sokan összegyűlünk majd, az emberek pedig mindig nagyszerű tömeget alkotnak itt Budapesten, így abszolút magasak az elvárások, és egyébként meglehetősen szeretjük is ezt a helyet. Kicsit fura ugyan, mindig viccelődünk rajta, de valamiért Magyarországnak mégis egy különleges helye van a szívünkben.

em2

A múltban, mikor elkezdtétek megírni a saját dalokat, hogyan szoktatok bele ebbe a metal és elektronikus zene szokatlan ötvözetébe?

O: Nos, azt hiszem, az egész billentyűs történet a zenekar egyik alapköve volt a kezdetekkor. Ahhoz, hogy alkalmazzuk ezt az igen modern megközelítést, erős hatással volt ránk az In Flames vagy például az, ahogy a Soilwork-ös srácok használják a billentyűket, de ezzel egyidőben, szintén találtam és közvetlenül át is vettem ötleteket különböző pop dolgokból is. Mindezek mellett, nyilvánvalóan szükségünk volt az extrém vokálra, hogy legyen egy kis death metal-os beütés, majd jött a tiszta férfi vokál és végül a vezető női ének, ami szintén elég pop-os hatást keltett a hangzásvilágban, így végül a különböző stílusú énekek és minden egyéb keveréke alkotta meg ezt az igen rendhagyó megszólalást.

Kiket neveznél meg a zenétek igazi célközönségének?

O: Mindenkit.

J: Ez a jó a mi zenénkben. A tizennégy éves tinilányoktól kezdve a hatvan éves férfiakig mindenkit egyaránt célba veszünk…

Mit gondoltok, milyen messzire tudtok eljutni az alapjáraton nem metal-orientált közönség köreiben?

O: Én úgy hiszem, elég messzire! Mikor Svédországban játszunk, azt mondanám, legalább a közönségünk fele nem metalos körökben mozog, ami fantasztikus dolog számunkra! Úgy értem, mi nem próbálunk kirekeszteni senkit, ellentétben sok metal előadóval, akik számos értelemben véve sokakat kizárnak a hatókörükből. Igyekeznek távol tartani magukat bizonyos emberektől és azt szeretnék, hogy csak a kiválasztott, 18 és 26 év közötti hosszú, fekete hajú srácok hallgassák a zenéjüket, mindenki más meg kapja be… [halk, visszafogott nevetés mindenkitől] Mi ennek a tökéletes ellentétei vagyunk, mert én személy szerint is, és a csapat többi tagjával kiegészülve is alapjáraton úgy gondoljuk, hogy a zene egy univerzális nyelv, olyasvalami, mely arra hivatott, hogy mindenkit ösztönözzön rá, hogy részévé váljon a műsornak és a buliknak egyaránt.

em3Ez a kérdés mindannyiótokra külön-külön vonatkozik: tegyük fel, hogy saját magatok, egyedül, a többiek jóváhagyása nélkül meghozhattok egy döntést, hogy mi kerüljön fel a következő nagylemezre. Mivel kísérleteznétek szívesen?

[Pillanatnyi szünet.]

J: Ez egy fura kérdés volt!

O: Nem, inkább egy érdekes kérdés!

J: Persze, de furcsa is egy másik értelemben, mert nem tudom, hogyan válaszoljak rá! Én azt hiszem, már most is pontosan azt csináljuk, amit csak szeretnénk.

O: Igen, nálunk nincsenek ilyen értelemben vett akadályok, beleértve az ihletésünket is…

J: Szóval ez nem olyan, hogy én csak ülök itt és nagyon-nagyon vágyok egy trombita-szólóra valamelyik dalban, de nem tehetjük meg, mert nem illik a zenéhez. Megvannak az alkotóink, amiket szeretünk felhasználni, nem tudom… Talán király volna egyszer kipróbálni egy igazi nagyzenekari hátteret vagy valami ehhez hasonlót.

O: Határozottan lennének dolgok, amiket megtehetnénk, de ahhoz, hogy az eredményt továbbra is Amaranthe-nak hívhassuk, olyan dolgokból kell válogatnunk, melyek passzolnak a stílushoz, amiben utazunk. Természetesen megtehetnénk, hogy teljes egészében kivesszük mondjuk a dobokat a zenéből és helyette pusztán csak egy elektronikus ütemet használunk vagy bármi más… Nem azt mondom, hogy ezt én szeretném, de ha meg is csinálnánk, már nem lennénk többé Amaranthe, csak valami teljesen más, ami talán egyenlő volna a jóval, de ahhoz, hogy hűek maradjunk a nevünkhöz, az ötleteinknek muszáj követniük egy bizonyos irányvonalat, ezen a vonalon belül viszont értelemszerűen hatalmas a szabadság. Elize, te mit mondasz?

E: Szerintem jó móka volna minden énekesnek megadni a saját dalát. Én énekelnék egyet, Jake is egyet, Henrik egy másikat…

O: …a többi dal meg állhatna csak gitárszólókból! Mondjuk nyolc instrumentális nóta, csak szólókkal teletömve!

Biztosan megvan a saját, privát kapcsolatotok a zenével, amit írtok, így a kérdésem az, hogy melyik számotokra a legszemélyesebb dalotok, illetve miért?

[Újabb szünet.]

E: Ebben az interjúban, tényleg kell gondolkodnunk!

O: Igen, jók a kérdések! De majd én elkezdem, amíg ti gondolkoztok! Nekem például az Invincible egyike az ilyeneknek, mert elég nehéz időszakon mentünk keresztül a stúdióban a legutóbbi album rögzítésekor. Sok problémánk adódott többek között a gitárok felvételével, és mikor tényleg közel kerültem ahhoz, hogy teljesen összetörjek, ezt a dalt játszottam magamnak és eléggé feldobott és ösztönzött arra, hogy folytassam a munkát, hogy küzdjek azért, hogy a lehető legjobb albumot sikerüljön elkészítenünk. Az album záró dala, az Infinity csakugyan egy nagyon különleges szerzemény számomra. Elég nehéz megmagyarázni, hogy miért, de valamilyen oknál fogva mégis így érzem, illetve egy vadiúj dalt is mindenképpen megemlítenék, amiről bár egyelőre még nem beszélhetek bővebben, de számomra szintén egy nagyon-nagyon személyes alkotásról van szó.

J: Én a Hunger-t mondanám, mert ez a dal cipelte a hátán a zenekart a siker felé, előre. Ez alapozott meg mindent, amit jelenleg is csinálunk.

E: Én talán a Theory Of Everything-et választanám, mert ez a dal tulajdonképpen a múltamból épült fel. Én írtam még anno 16 évesen, arról szól, hogy… nos, azt hiszem, talán nem is nagyon kellene részleteznem a tartalmát. Elég egyértelmű, ha odafigyelsz a dalszövegre.

A The Nexus megjelenése jelentett szintlépést számotokra a metal színtéren?

O: Igen, abszolút! A legszembetűnőbb, ha a fellépések méretét hasonlítja össze az ember, hisz a The Nexus megjelenése előtt csak nyitó zenekarként, előzenekarként játszottunk olyan bandák előtt, akik ehhez hasonló klubokat töltöttek meg, míg nekünk talán összesen ha húsz rajongó jutott a nézőtéren, míg most öt-hatszáz fanatikussal van tele az egész közönség, szóval nagyon nagy előrelépés történt, ami szintén tetten érhető a különféle közösségi oldalakon is. Ha megnézed, látszik, hogy milyen mértékben nőttek a számok, olyan mintha innen indultunk volna [mutatja], aztán kihoztuk a Nexus-t és ilyen ívben indult el minden felfelé.

Na igen, még emlékszem a kezdetekre, mikor kijött a Leave Everything Behind. Szinte az első hetektől kezdve ismerlek benneteket és elnézve, hogy mennyit fejlődtetek és milyen sok ember ráérzett a zenétekre, tényleg elképesztő ez a mostani helyzet, már nem látni a végét! Egyébként, ott vannak még ugye a The Nexus bónusz nótái, az akusztikus verziók. Honnan jött az ötlet, hogy átdolgozzátok ezeket a dalokat?

J: Őszintén szólva, valójában az egész a kiadó miatt történt. Tudod, hogy megy ez: minden területnek szüksége van bónusz dalokra, úgy mint, itt vagy ott pl. kell, hogy legyen limitált kiadás vagy valami ehhez hasonló, ezért úgy döntöttünk, hogy a legjobb módja annak, hogy kielégítsük ezeket az igényeket az, ha készítünk egy másik verziót a már meglévő dalokhoz, ahelyett, hogy órákat töltenénk újak megírásával, amik éppen ugyanolyan jók lennének, mint a többi szerzemény, de ennek ellenére csak úgy odadobnánk őket bónusz anyagnak. Úgyhogy feljátszottunk két dalt ezzel a népi hangszerrel kísérve, aminek az eredeti ötlete akkor merült fel bennünk, mikor találkoztunk egy sráccal, aki nyckelharpa-n (svéd, billentyűs-vonós hangszer – a szerk.) játszotta a dalainkat. Úgy döntöttünk, felhívjuk és megkérjük, hogy működjön közre a bónuszoknál, és végül az egész egy nagyon király megoldásként látott napvilágot!

Nem voltam benne biztos, hogy tévedek-e vagy sem ezzel a folkos beütéssel kapcsolatban, amit hallok, de ezek szerint ez tényleg létezik, ami mellesleg, számomra is tökéletesen működött! Mindazon sok siker után, amit ez az album hozott nektek, mit neveznétek meg a karrieretek fénypontjaként az Amaranthe-tal?

J: Sok fénypont van! Mikor aláírtunk a kiadónkhoz, mikor kihoztuk az első single-t, mikor megjelent az első videoklip, mikor először megláttuk magunkat a japán toplistákon, aztán mikor első ízben mentünk Japánba… Kis lépések mindenhol.

em4O: Bizony, mint mondtad, rengeteg dolog közül lehetne választani. Én valószínűleg a legnagyobb show-k közül választanék, mint mondjuk a Loud Park volt Japánban, 2012-ben, vagy mikor Göteborgban voltunk headlinerek tízezer ember előtt, mindössze hatvan méterre a helytől, ahol élek.

E: Számomra valószínűleg a legnagyobb fénypont megjelentetni valami személyeset.

O: Azt hiszem, ez lesz csak a legnagyobb dobásunk! Továbbá én még megemlítenék egy napot, mikor az Államokban, Los Angeles-ben álltam a színpadon. A nap végén úgy éreztem, talán az egyik legjobb érzés volt itt, a hangok kifutóján játszani a rock színtérnek, hisz szinte millió különféle banda kezdte itt a karrierjét, többek között olyan csapatok, mint a Guns N’ Roses vagy a Mötley Crüe, meg aztán elég sokszor találkozik az ember ezzel a hellyel az MTV-s videókban is, aztán szinte egyetlen pillanat alatt ott találod magad zenélni a teltház előtt, és mindenki a zenekarod nevét skandálja, szóval ez egy komoly érzelmi érték! De például idén majd a Nokia Theatre-ben játszani, szintén LA-ben, háromezer ember előtt… Az sem lesz semmi este!

Ezzel a rengeteg élménnyel és sikerrel a hátatok mögött, miben találtok még további kihívásokat?

O: Mint ahogy korábban is szóba került, mi nem látjuk határát a teljesítményünknek. Mi pusztán csak arra törekszünk, hogy mindezt olyan naggyá és jóvá tegyük, amennyire lehetséges. Jó koncerteket, nagy koncerteket szeretnénk adni, amit csak el lehet képzelni! Persze, ez az egész nem csak arról szól, hogy nagyok és híresek legyünk, vagy hogy hülyére keressük magunkat a bandával. Ennél sokkal fontosabb, hogy mennyit vagyunk képesek kihozni magunkból, mert ugye ha nagyobb előadó vagy, egy sokkal nagyszabásúbb műsorral állhatsz ki a színpadra, és attól kezdve aztán lehetsz olyan látványos, mint mondjuk a Rammstein, Lady Gaga, vagy bárki hasonló, ugrálhatsz motorokon vagy csinálhatsz akármit, ami csak lehetséges…

J: De ez tényleg így igaz, mert a zenekar „befuttatásának”, növekedésének és nagyobb helyeken való fellépéseinek egyik célja, hogy valamit vissza tudjunk adni a rajongóinknak, hiszen ők fizetnek azért, hogy lássanak bennünket, mi pedig olyan műsorral szeretnénk ezt meghálálni, amiért mi magunk is fizetnénk, hogy lássuk. Szeretnénk valami többet, valami pluszt adni a közönségünknek. Ez az én egyik személyes célom, hogy növekedjünk, hogy képesek legyünk visszaadni valamit az embereknek, hogy fejlődni tudjunk annak érdekében, hogy egyre jobb programmal léphessünk fel ahhoz képest, ahol mindez annak idején elkezdődött. Sajnos, itt a színpad túl kicsi ahhoz, hogy ebből mindent megmutassunk ma, de ez olyasvalami, amire egyébként minden egyes fellépéskor törekszünk.

Mikor előadás közben lenéztek a színpadról, milyen típusú közönséget szerettek látni?

J: Azt hiszem, látni valami akciót minden előadó vágya, nem igaz? Az ember azt szeretné, ha a közönség… nem is tudom, csatlakozna hozzá, hasonló dolgokat csinálna, mint te magad és boldognak látnád őket, ugrálva, kiabálva…

Nyilván, de néhány zenész szintén szereti látni a jó progresszív hallgatót, aki a show minden részére figyel – persze, ezt nagyban befolyásolja maga az adott zenei műfaj is. Melyik verziót preferáljátok inkább?

J: Ez így eszement unalmas volna!

O: Határozottan nem ilyenek vagyunk! Én azt hiszem, hogy ebben a csapatban, mikor egy nagyszerű közönséget látunk tele erővel, énekelve, tapsolva folyamatosan, akkor mi is azonnal jobb zenekarrá válunk. Ha viszont unalmas a tömeg, mi magunk is unottak leszünk egy kissé. Utóbbi esetben, pár hét után befejezném a zenekarosdit…

E: Nos, akkor ebben nem értek egyet veletek! Úgy tűnik, én másképp működök, mint a csapatom, mert számomra egyáltalán nem számít, ha valaki csak áll egy helyben, attól még ugyanúgy látom a szemében, hogy tetszik neki, amit csinálunk. Ez ugyanolyan, mint mikor én megyek el egy koncertre. Én sem vagyok az a „Vííí!” sikoltozós típus…

O: De várj, a kérdés az volt, hogy melyiket preferálod inkább!

E: Azt preferálom, hogy ez számomra nem számít. Oké, azt mondhatom, hogy szeretem látni mosolyogni az embereket, boldognak látni őket, de néha szintén látok másokat sírni, mikor játszuk az Amaranthine-t, így aztán számomra ez azt jelzi, hogy talán a dal mélyebb jelentéssel bírt az ő számukra is.

O: Igen, az érzelmi vonatkozás a legfontosabb. Ha mindenki csak áll, de mindenki sír is egyidőben, akkor látjuk az emberek érzelmi állapotát, érzelmi megnyilvánulásait, ez pedig talán még az említett lelkesedésnél is erőteljesebb dolog, természetesen nem minden csak az ugrálásról szól.

E: Én imádom a közönségünket, szerintem ők a legjobbak, és úgy érzem, kölcsönösen nagyon szoros kapcsolat alakult ki közöttünk!

Mi a legnehezebb dolog számotokra a színpadon?

J: Nem is tudom… Emlékezni a riffekre? Három volt? Vagy négy?

O: Vannak kihívások, a gitárszólók egy része például kimondottan komplikált. Eléggé összetetté alkottam meg őket magamnak, mikor ültem a stúdióban és volt rá hét órám, hogy felvegyek egy darab szólót, amit a színpadon aztán 15 másodpercen belül kell reprodukálnom. Szóval természetes dolog, hogy ez feladja a leckét, de nem nevezném nehéznek a szó negatív értelmében, inkább egyfajta kiteljesítő érzés ez. Néha előfordul, hogy hibázok, de ez nem a világ vége, elvégre élő zenéről beszélünk. Más dolog viszont, ami még nehézséget jelent, ha túl szűkös helyen játszunk, mert olyankor könnyen ütközünk egymással, mivel túl sokan vagyunk egyszerre a színpadon.

em5Lehet bármi nehéz pl. érzelmi értelemben véve?

E: Ez napról napra eltérő, mindig váltakozik. Néha, mikor énekelek egy dalt, hirtelen rádöbbenek, hogy nahát, ez ma tényleg megérintett, aztán másik napon mással kapcsolatban érzem ugyanezt. Olyasmi ez, mint mikor a számomra legszemélyesebb dalról kérdeztél. Valamilyen oknál fogva, egyik nap így, másik nap úgy érzem magam. Mindenhez nagyon mélyen kapcsolódok, amit csinálok, de talán az Amaranthine az, ami a legtöbb esetben jelenti a legtöbbet számomra, mert a testvéremre és a nagymamámra emlékeztet, illetve ismerek valakit, akinek a családja az apukája temetésén játszotta el ezt a dalt, úgyhogy ez a szerzemény sokszor ezt a történetet is eszembe juttatja, egy másfajta megközelítésként.

O: Szeretnék még megemlíteni egy dolgot ezzel a kérdéssel kapcsolatban! Elize, szerintem emlékszel, mikor a legutóbbi európai turnén, a milanoi koncert előtt megbetegedtél és voltak gondjaid a hangoddal. Milánóban láttam, hogy kezdtél elérzékenyülni ettől az egésztől, mert szó szerint küzdöttél érte, hogy énekelj a közönségnek, aztán mikor jöttek ismét az újabb témák, a közönség kezdte el énekelni a dalt helyetted. Majdnem megkönnyeztem…

E: Én szó szerint sírtam. Az egész olyan furcsa volt, ahogy megtörtént. Elbűvölő volt az a rengeteg energia és odaadás, és hogy milyen pozitív változást voltak képesek előidézni bennem aközött, hogy hogyan éreztem magamat előtte és utána. Valójában azt hiszem, attól a sok szeretettől éreztem magamat jobban, amit felénk mutattak. Nem találtam rá szavakat…

O: Azt hiszem, azok nem csak negatív könnyek voltak! Mindig amikor erre gondolok, tiszta libabőrös leszek…

E: Persze, hogy nem csak negatívak voltak. De hogy válaszoljak a kérdésre, számomra a legnehezebb dolog fenntartani az erőnlétemet. Utálok egy helyben ácsorogni, mozogni szeretnék, de nem tehetem, mert hirtelen arra gondolok, hogy „Istenem, nem bírom már annyira, mint kellene!”, de napról napra jobban bírom minden alkalommal.

Most képzeljetek el egy fantázia show-t, ahol abszolút nincsenek határok. Azt csináltok, amit csak szeretnétek, ahol szeretnétek, akár a realitáson túlmenően is. Milyen lenne ebben az esetben egy Amaranthe koncert látványa?

J: Nem biztos, hogy válaszolhatunk erre a kérdésre, mert nemsoká eljutunk odáig és meglátjátok!

E: Én szeretnék tornagyakorlatokat csinálni, mint Pink! Elég mókás lenne, nem? Ilyen bungee jumping fílingben, húrok között ugrálva…

O: Klasszikus pop/rock jelenet!

E: Ahogy motorok ugrálnak ide-oda… Egyszer látnom kell!

O: Részemről ez egy kis spoiler lesz, de azt tervezzük, hogy az egyik turné utolsó állomását Svájcban fejezzük majd be, Genf környékén, a Nagy Hadronütköztető körzetében, és megalkotjuk a nagy robbanást, a finálét…! …és utána megszűnik létezni a világegyetem, haha!

Mióta együtt vagytok, biztosan sok maradandó emléket és történetet halmoztatok fel az évek során. Melyiket osztanátok meg velünk szívesen?

[Hosszú szünet.]

O: Annyi minden van, de nehéz választani… Hmm…

J: Tényleg nehéz kiválasztani közülük egyet, csak úgy… Legközelebbi alkalommal kérdezd meg ezt újra, akkor lesz egy sztorink erről a napról!

em6O: Pontosan! Majd megemlékezünk a napról, mikor életemben először nem volt válaszom egy interjú kérdésre, haha!

Tekintsétek megtörténtnek! Utolsó kérdés gyanánt: a hírekből már bizonyára mindnyájan tudjuk, hogy idén ősszel jelenik majd meg a harmadik nagylemezetek.

J: A Within Temptation-nel közös amerikai turnénkról is hallottál?

Igen, király lett volna itthon is látni egy ilyen párosítást, amúgy is pár héttel ezelőtt játszott itt a Within Temptation…

O: A Petőfi Csarnokban, ugye?

Aha. Előzenekar viszont nem volt, csak egy száraz, kétórás várakozás zene nélkül. Klassz lett volna benneteket látni a színpadon! De visszatérve a kérdéshez: miről mesélhettek nekünk a soron következő album kapcsán? Feltételezem, túl sok mindent nem akartok elárulni, de úgy mégis, nagy vonalakban. 

O: Nos, mindenek előtt, hatalmas fejlődést mutat majd az új anyag! Úgy gondolom, az első és a második lemezünk közti fejlődés mértéke éppen annyi volt, amennyi kellett, hogy legyen, de messze nem volt nagyarányú. Szimplán csak boldogok voltunk az eredménnyel, hogy sikerült ugyanolyan jó, vagy talán egy kicsivel jobb dalokat is írni, mint korábban, de ez alkalommal tényleg szeretnénk megmutatni a világnak, hogy mire vagyunk képesek! Úgyhogy én azt hiszem, ezúttal sokkal közelebb állunk a hatásaink különböző kombinációjának eredeti elképzeléséhez, illetve ahhoz, hogy elkészítsünk egy igazán masszív albumot, ami ezzel egyidőben modernebb is, mint valaha – sőt, valójában, sokkal, de sokkal modernebb, ami azt illeti!

Ez magyarul több elektronikus betétet jelent?

E: Talán inkább az elektronika használatának egy másfajta megközelítését.

O: Igen, pontosan! Természetesen sok billentyű lesz a dalokban meg ilyesmi, de a lemez igazi erőssége az egység lesz, ami igencsak futurisztikus. Ez az album sokkal inkább egy 2024-es hangzást idéz majd, míg a Nexus ilyen szempontból egy stabil 2013-as anyag.

Mi a helyzet a szövegekkel?

O: Dolgozunk rajta! A tartalom is futurisztikus-vénával íródik majd, de ugyanakkor az eddigieknél személyesebb dolgokat is megfogalmaznak majd.

Szóval legközelebb, ha megkérdezem, hogy melyik a legszemélyesebb dal a számodra, az új lemezről választasz?

O: Így igaz.

Köszi szépen a türelmeteket, és hogy ilyen közvetlenül álltatok hozzá a beszélgetéshez!

O: Mi köszönjük a nagyszerű kérdéseket!

J: Igen, klasszak voltak!

E: Igazán izgalmas és érdekes interjú volt, köszönjük!

———————————-

ENGLISH VERSION:

I faithfully follow the march of Amaranthe since the dawn of their career, so the following conversation was another special experience for me – especially in the way, that three of the band members were available for the chat this time. Elize Ryd, Olof Mörck & Jake E Berg answered my questions, and futher curiosities are that on one hand – thank to the triumvirate – many of the questions had various opinions and perception from each of them, and on the other, it was refreshing to have this convinced impression, that the group is not only act for different atmosphere and values in a musical meaning, but they also do at discussions compared to other interviewees in the metal scene.

You’ve played in Hungary several times before. Do you have a favorite day of them or remember any particular story happened to you in Hungary?

Jake: I have one. It happened last time we were here. We went out to the city, and I went to an ATM, put some money in, and I asked the people if ten thousand is enough. They were like: „Yeah-yeah, of course, that’s okay”. Then we ended up in a bar, I paid for shitloads of drinks and like me, all of us put in this ten thousand HUF. Later I went to the McDonalds, because we were leaving the day after, so since I still had shitloads of money left, I was like „Okay, what should I do? Let’s go to the McDonalds, and buy everything they have”, so I ordered. I think, I bought twenty Big Macs or something like that…

Olof: The complete McDonalds was in his bag!

J: Then I got myself a taxi to go back, while Olof payed a limo and still had money left, haha…

O: Yeah, I put up my feet on the couch and watch the Danube flowing, then I thought about „Why don’t have some champaign?” with riding stuff for forty minutes…

J: Yeah, and then we panicked when we came back that how much money have we spent?! And it ended up like 35 euros or something like that, haha!

O: But Budapest is a beautiful land, and we have a special memory about the shows, right Elize?

Elize: Yes, I think, I have been here in five times now and also played with Kamelot once, so that must be my sixth show in here, I think, I don’t remember precisely. It’s always nice coming here, the audience has always been great, and we’re very excited to see how they’re going act today on our show, now that we’re headlining.

O: Our expectations are really high, because the pre-sales have been really good for tonight, so I think, there will be quite many people, and they’re always make really great crowd here in Budapest, so our expectations are absolutely high! And we kinda like this place, it’s a little bit strange, we’re always joke around the place, but Hungary has a special place in our hearts somehow.

Back in time, when you’ve started to create this kind of music, how did you get into this unusual way of mixing metal with electronic music?

O: Well, I guess, the whole keyboard thing was one of the very foundations of the band in the beginning. To have this very modern keyboards, we got influenced by In Flames or you know, how Soilwork uses the keyboards, but at the same time, I can also find and take ideas directly from different pop things. Beside that, we obviously needed to have a growler, so we had the whole death metal thing, then came the clean, male vocals and the female lead, which presented a very pop-like sound too, so eventually, the different vocals and everything else combined has created this very special sound.

What would you name as your real target audience of your music?

O: Everyone.

J: That’s the cool thing about our music. We target forteen years old girls and sixty years old guys at the same time…

What do you think, how far can you go with your originally non-metal listeners?

O: We can go really far, I think. When we play in Sweden, I would say, at least half of the audience is a non-metal audience, which is cool for us. I mean, we’re not trying to exclude anybody, because I think that a lot of metal artist are exclude in several senses. They’re trying to keep out some people, they only want these specific guys in between eighteen years old and twenty-six years old with long black hair to listen to the music and everybody else can fuck off. [cute, silent laugh from everyone] So, for us, we’re completely the opposite, because I think, and we all think that basically, music is a universal language and it should be something that invites everybody to take part of the show and the parties.

This one is for each of you: let’s say that you can make any decisions on your own and put it on a record without anybody else’s approval. What would you like to experiment with?

[A moment of silence.]

J: That was a weird question!

O: No, but it’s an interesting question!

J: Yeah, but weird in another way, because I don’t know how to respond to it! I think that we already do whatever we’d like to.

O: Yeah, we don’t have that many sense of blocking, including our inspiration…

J: It’s not like, I’m sitting here and I’d really-really like a trumpet solo in a song, but we cannot do that, because it doesn’t fit to the music. We have the elements that we already love, I don’t know… Maybe it would be cool to add a real orchestra or something like that one time.

O: There’s definitely stuff that we could do, but to call it Amaranthe, I think, you need to do things that suit to the style we’re doing. Of course, we could completely remove the drums and just have an electronic beat or whatever… I’m not saying that I’d like to, but if we’d do that, then we would be no longer Amaranthe, it would be something else, maybe equal to cool, but to make it remain Amaranthe, it needs to go in some kind of specific direction, but within that direction, there’s a lot of freedom, obviously. What do you say, Elize?

E: I think, it would be fun to give every singer their own song, like I sing one song, Jake sings one song, Henrik another…

O: …and the rest of the songs are only guitar solos! Eight instrumental songs with only guitar solos!

I’m sure you have your own personal connections to the music you make, so which songs are the most personal for you and why?

[Some silence again.]

E: In this interview, we really need to think!

O: Yeah, these are good questions! But I can start while you guys are thinking! For me, it’s the song Invincible, for example. It’s because we were going through some quite heavy problems in the studio at the last album. We had a lot of problems with the guitar recordings for example, and when I was really close to break down, I was playing that song to myself and it kinda picked me up and really inspired me to continue, to fight to make the best possible album. And also Infinity, the closing song of the records is also a very special song to me, it’s kinda hard to explain why, but somehow it’s like that. And I should mention a new song especially, what I can’t talk about yet, but it’s very-very personal for me.

J: I’d say Hunger, because that’s the song that carried the band forward. That’s what actually made what we’re doing right now.

E: And maybe, I should say Theory Of Everything, because that song is actually built from my past. I wrote it when I was sixteen years old, and it’s about… yeah, maybe I shouldn’t explain what is it about, I think, it’s pretty obvious if you’re listening to the lyrics.

After the release of The Nexus, do you feel like it meant a level-up in the metal scene?

O: Yeah, absolutely! It’s the most striking when you compare the sizes of the shows, because before the release of The Nexus, we were playing only first, as an opening band, supporters for bands who were playing this sizes of clubs, while we had maybe twenty fans in the audience, and now we have five hundreds or six hunreds over all the audience, so it was a very big step up and it’s also noticeable through the social media today. You can check out to see how things have been growing, it’s like, we started somewhere like this [he shows], then we released The Nexus and it started like this upwards.

Yeah, I still remember when you released Leave Everything Behind, I know you since the very beginning, and looking at how you evolved and how many people got into your music is pretty amazing, and now I can’t see the end of it! Anyway, there are these bonus songs on The Nexus, the acoustic versions. Where did this idea come from to revise these songs?

J: To be honest, it actually happened because of the record label. You know, every territory needs to have bonus tracks, like there should be a limited edition or something like that, so we decided that the best way to do that is to make another version of the songs we already had, instead of spending hours and hours on composing songs that are just as good as the other, but we’re going to throw them way as bonus tracks. So we played two songs with this folk instrument, which idea came up after we met a guy who were playing our songs with the key-fiddle (nyckelharpa, a traditional Swedish musical instrument – the editor.). So we decided to call him and ask him to participate in the bonus songs, and it has turned out really-really cool!

I wasn’t sure if I was mistaken or not with that folk stuff I hear, but now it comes clear to me that it’s really there, and by the way, it worked perfectly for me as well! After all these success this album brought, what would you name as the highlight of your career with Amaranthe so far?

J: There are a lot of highlights! When we signed the label deal, when we released the first single, when we released the first video, when we got the first top charts from Japan, when we went to Japan for the first time… There are small steps everywhere.

O: Yeah, like you said, there are so many things to choose from. I could obviously pick from the biggest shows, like Loud Park in Japan, in 2012, or headlining in Gothenburg in front of ten thousand people, only sixty metres away from where I live.

E: For me, releasing something personal is probably the biggest highlight.

O: I think, it will be the biggest highlight! And I can mention the day, when I was standing on the stage in LA, in the USA. At the end of the day, I think, I felt like it was probably one of the best feelings to play that show for the rock scene, on the boulevard of sounds, because we have seen like a million different bands started their careers there, bands like Guns N’ Roses or Mötley Crüe, and you see this place a lot in MTV videos too, and all of a sudden, you’re standing there yourself in a packed hall and everybody is screaming the band’s name, so this is a huge feeling! But also, playing in the Nokia Theatre in Los Angeles this time, in front of three thousand people… It will be a blast as well!

With all these marvelous achievements behind you, where can you find further challenges for yourselves to keep up rising with Amaranthe?

O: You know, like we talked about before, we don’t see a limit or an end of what we can achieve. For us, we just want to strive to make it as big and good as possible, make good shows and big shows as possible! Of course, it’s not only about making it all huge and being famous, earn money or things like that, it’s more important that how good you can make something, because if you are a bigger artist, you can make a much cooler show, then you can be as spectacular as Rammstein or Lady Gaga or something like that, you can jumping on motorcycles or everything what’s possible…

J: But exactly, because one of the goals of growing the band, you know, get big and play at bigger venues, is also to give something back to the fans, because they pay money to see the show, so you want to be able to deliver the show what we’ll spend money on to see ourselves. We want to give something extra to the audience, that is one of my personal goals, to grow, to be able to give something back, to develop in order to have a better show compared to where we’ve started. Unfortunately, the stage is too small today to put everything up, but that is something what we’re trying to do all the time when having an appearance.

When you’re performing on stage and looking down to the audience, what kind of crowd do you like to see?

J: Seeing action, I guess, is every artists goal, right? You want the audience to… I don’t know, join forces with you, do the same things like you do on stage and see them happy, jumping or screaming…

Yeah, but some musicians are also like to see the good progressive listener, who focusing on every details of the show – of course, it depends on the genre of the music too. But which one do you prefer?

J: That would be fantastic boring!

O: We’re definitely not like that. I think, in this band, when we see that there is a great audience singing along and clapping along, we instantly become a much better band. If we have a boring audience, we get a little bit bored ourselves as well. After a few weeks, I’d stop this band…

E: Well, I should not agree with you on that! I think, I work different than my band, because for me, it doesn’t matter if someone is standing, I can still see in their eyes that they like what we do. It’s like, when I’m going to a concert, I’m not like „Wheee!”…

O: But wait, he was asking that what do you prefer!

E: I prefer, it doesn’t matter for me. OK, I can say that I like to see people smile, see them happy, but sometimes I can also see people crying when we play Amaranthine, and then it looks like that maybe it meant something to them.

O: Yeah, I think, the emotional aspect is the most important. If everyone is standing still, but everybody is crying, we can see their emotional state and that’s probably an even more powerful thing, it’s not only about the jumping of course.

E: I love our audience, I think, they’re the best, and I feel like we have a really strong connection with them!

What’s the hardest thing for you on stage?

J: I don’t know… Remember the riffs? Was it three or was it four?

O: There are some challenges, for example, some of the guitar solos are extremely difficult. I made it really hard for myself when sitting in the studio, having seven hours to record one solo and in that case, I have to perform it in fifteen seconds. So of course, it’s challenging, but it’s not hard in a negative way, it’s just very fulfilling. Sometimes it happens that I miss them, but it’s not the end of the world, it’s a live show. Something else that can be hard is when you play on a too small stage, because then we just tend to bang each other, since there are a lot of people on the stage.

Can anything be hard in an emotional way?

E: It’s very different from day to day, it switches every time. Sometimes I sing a song, and I suddenly realize that wow, it really touches me today, then some other day there is another. It’s like when you asked me about the most personal song. For some reason, I feel like this today, then I feel otherwise on the next. I really connected to everything I do, but maybe it’s Amaranthine what means the most in all the times, because that reminds me to my brother and my grandma, and I know a guy, whose family played the song at his father’s funeral, so that song is also reminds me to that story, like a different aspect.

O: I’d like to mention another thing as well! I think, you remember this from the last European tour, the show we did in Milano, because Elize, I think you were sick and had some voice problems, and in Milano, I could see that it was starting to get very emotional for you, because you were fighting to sing for the audience and the themes just started to coming, and the audience started to sing the song instead of you. I was like having tears…

E: I was actually crying. And that was definitely very strange how that just happened. It was fascinating with so much energy, and how it made a difference in between how I was feeling before and how they made it feel better for me. Actually, I think it was because they had so much love towards us. It made me speechless…

O: I guess, those were not only negative tears, and everytime I think about it, I got goosebumps everywhere…

E: No, of course they weren’t. But to answer the question, for me, the hardest thing is to keep up the condition. I hate standing still, I wanna move, but I cannot do it, and then suddenly I think that „My god, my condition is not so good as it should be!”, but it’s getting better with every show.

Now let’s imagine a show without any limitations. You can do whatever you want, wherever you want, even out of reality. How would an Amaranthe show look like?

J: We cannot answer that question, because soon we’ll be there and you’ll see then!

E: I wanna do a gymnastic number, like Pink does! It would be funny, isn’t it? Like bungee jumping, strings between…

O: Classic pop/rock scene!

E: Motorcycles jumping… I have to see that one day!

O: From me, it’s gonna be a little bit of a spoiler, but we plan to end a final show on a tour in Switzerland, outside of Geneva in the Large Hadron Collider, playing there and then create the big bang at the final like… dum-dudum-BOOM! …and the universe ends, haha!

Since you’re together as a band, you surely collected many memorable stories during the years. Which one would you like to tell us?

[Long silence.]

O: There are so many things, but it’s hard to choose… Hmm…

J: Yeah, it’s really hard to just pick something like that… You have to re-ask that question next time we’re here, then we will have a story about this day!

O: Exactly. The first time I didn’t have an answer for an interview question, haha!

Consider it done! For the last one: we all know now that you’re going to release a brand new album during the fall.

J: Did you also see the news about playing with Within Temptation in the States?

Yeah, it could’ve been really cool to see this work in Hungary as well, because Within Temptation just played here a couple weeks ago…

O: Yeah, in Petőfi Hall, right?

Yeah, that’s right, and there was only a two-hours-long blackout before the show, since there was no supporter band in the program, so… It should’ve been great to see you playing with them! But back to the question, what can you tell us about the new album so far? I assume, you can’t give out too much about the details, but what can we expect broadly?

O: Well, firstly, it’s going to be a really big development! I think, the development between the first and the second record was as it should be, but it wasn’t a huge one. It was like, you know, we were just really happy that we could write songs that were equally good and a little bit better, but this time we really want to show what we are capable of! So, I think that (for me at least) now we are much closer to the original vision of different combinations of influences and creating an album that is really massive and also even more modern than ever – I’d say, a lot more modern actually!

That means more electronic parts as well?

E: Maybe rather like a different touch of using electronics.

O: Yeah, exactly! We had a lot of keyboards and stuff like that obviously, but the main strength will be in unity, which is kind of futuristic. I think that this album is going to sound more like 2024, while The Nexus is a 2013 album.

How about the lyrics?

O: We’re working on it, so… It’s also gonna be written with a futuristic vein, but still, it’ll also be more personal at the same time.

So next time I’m gonna ask you about your most personal song, it’ll be from the new album?

O: That’s right.

Thank you very much for your patience and for being super cool about this conversation!

O: Thank you for these really good questions!

J: Yeah, it was great!

E: It was a really exciting and interesting interview, thank you!

WEB: http://www.amaranthe.se/

Kapcsolódó cikkek

Popmetal és vérfarkasok a templomban – Powerwolf és Amaranthe érkezik ősszel a Barba Negrába

NorthWar

Eluveitie és Amaranthe a Barba Negra színpadán – Maximum Evocation Tour 2017

NorthWar

Amaranthe: maximalista albummal tér vissza a svéd pop metal csapat

NorthWar

Amaranthe, Deals Death, Smash Into Pieces – Koncertbeszámoló

Jillian

HammerFall, Vicious Rumors, Amaranthe, Death Destruction – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár