Interjúk

Darkwave interjú

Zsolt, először is szeretnék kellemes ünnepeket kívánni és boldog új évet.
Úgy gondoltam érdekes lehet egy interjú veled. A Darkwawe zenédről szeretnék kérdezni, ami számomra érdekes és értékes!
Idehaza kifejezetten ritka az instrumentális metál és ez miatt még érdekesebb lehet a Darkwawe világa. Neked mi a véleményed az instrumentális zenékről? Miért lehet, jobb, érdekesebb, mint a jól megszokott vokállal előadott gitáros zene?

Mindenekelőtt én is kellemes ünnepeket és boldog új évet kívánok, és szeretném megköszönni a lehetőséget, hogy beszélhetek a zenémről!
Instrumentális zenével kísérletezgetni mindig is kockázatos dolognak számított. Mivel az emberi tudat befogadó és megismerő tevékenysége (illetve maga a zene is) alapvetően vokális-verbális információk mentén szerveződik, az instrumentális zene egyfajta eltávolodást jelent mind az emberi beszédhangokból kifejlődött zene alapjaitól, mind pedig az emberi kommunikáció és információcsere lényegétől, vagyis a beszédhangok révén közvetített tudati tartalmaktól. Hangszereket ugyan már a középkortól kezdve használtak a zenében, de a feladatuk ekkor még főleg a polifonikus ének szólamainak felerősítése vagy helyettesítése volt, illetve az, hogy a táncnak háttérzenét biztosítsanak. A 15-16. század előtti időkből ezért tisztán instrumentális zenéről szinte alig maradtak fenn források – az ilyen típusú kísérletek csak ettől kezdve szaporodtak meg. Mivel az instrumentális zene nagy kockázata (de egyben nagy lehetősége is) az, hogy lemond a verbális információk jelátviteli funkciójáról, ezért egy másik utat választ és közvetlenül próbál az érzelmekre és a tudat kevésbé könnyen előhívható szegmenseire hatni. Ez mindenképpen komoly kihívás, de egyúttal meghívás is egy másfajta természetű zenei élményre, amelynek során a hallgató radikálisan új tapasztalatokhoz és élményekhez juthat.

Én azt gondolom, hogy az instrumentális zenét magasabb szintre lehet vinni, mint a vokállal ellátottat, ha jól végzi a dolgát az előadó. Nyilván ehhez olyan szintű gitárteljesítmény kell. Szóval nem egyszerű dologba kezdtél. Amikor elkezdted az egészet, mennyire érezted a kihívás mértékét nagynak? Mi volt számodra a legnehezebb feladat? Mennyire gyorsan ment az elektronika és egyéb kütyük kiismerése, mert ugyebár mindent egyedül csinálsz!

Úgy gondolom, hogy a vokális és instrumentális zenék között nincs alá/fölérendeltségi viszony: amikor arról beszélek, hogy az instrumentális zene egyfajta kerülőút a vokállal előadott zenék mellett a hallgató érzelmeihez, akkor ezt szigorúan mellérendelő módon értem. Mindkét megközelítésnek megvannak ugyanis a maga előnyei és hátrányai. Egy jó dalszöveg vagy vokális teljesítmény borzasztó sokat tud emelni egy zeneművön, míg egy rosszul megírt vagy feljátszott instrumentális tétel végtelenül lehangoló, közhelyes és unalmas tud lenni. Azt, hogy ki melyiket választja (előadói és hallgatói oldalról egyaránt), azt részben a személyisége (érzelmi és tudati jellegzetességei, neveltetése, személyiségjegyei, korábbi tapasztalatai stb.), részben pedig a körülményei és lehetőségei határozzák meg. Tény, hogy az instrumentális metal műfajban minden figyelem a gitárjátékra terelődik, és ez komoly teher tud lenni. Másfelől viszont az instrumentális zene melletti elköteleződés számomra nem valamiféle tudatos, előre átgondolt választás volt, hanem egyfajta fokozatos megértése annak, hogy nekem ez a műfaj teremti meg azt a keretet, amelyben a gondolataimat és érzéseimet a legőszintébben tudom kifejezni. Kezdetben magam is megpróbáltam szövegeket illeszteni a zenéimbe (néha még ma is írok verseket, amiket eredetileg bevallom, dalszövegnek szántam…), de valahogy sosem éreztem úgy, hogy azoknak a soroknak pont itt, pont ebben a zenében lenne a helyük. Az összedolgozás során ugyanis mindig valami elveszett, a végeredményt pedig mesterkéltnek és modorosnak éreztem. Furcsamód a legnehezebb mégiscsak ez volt: nehezemre esett elengedni a számomra oly fontos dalszövegekkel való kísérletezgetést. Bevallom, ez sokkal nehezebben ment, mint a dolog teljes, az alapoktól való technikai felépítése. Mivel egyáltalán nem vagyok műszaki beállítottságú ember, életem egyik legnagyobb és legizgalmasabb kalandja volt összehozni egy – amúgy nagyon egyszerű, de teljesen funkcionális – otthoni ministúdiót, meg persze az ezzel kapcsolatos tudnivalókat legalább alapszinten elsajátítani. A tanulási folyamat még most, évekkel később is tart: a felszerelés és a szoftveres háttér folyamatos frissítgetése mellett nemrégiben belefogtam egy online mixing-mastering tanfolyamba, amitől azt remélem, hogy a hangzás jelentősen felül fogja múlni az eddigi albumokét, és ezáltal képes leszek jobban kiaknázni az instrumentális zene által biztosított lehetőségeket.

Szóval olyan szintre kell emelkedni, hogy az többet fejezzen ki, mint ha vokál is lenne. Jobban lekösse a figyelmét és ne keltsen olyan érzést, hogy oda kellene egy hang…

Azt gondolom, hogy a jó instrumentális zene éppen azáltal definiálja önmagát, hogy nem valami vélt vagy valós negatívumot (a vokálok hiányát) próbálja valamilyen többletteljesítménnyel kompenzálni, hanem alkotó, pozitív módon hoz létre egy önmagában is teljes és egységes egészt. Nyilván többségünkben úgy szocializálódtunk, hogy egy szám vonalvezetését és dinamikáját alapvetően a vokál uralja, a hangszerek pedig csak az intrók, szólók stb. idejére emelkednek ki a kíséretből. Én ezt úgy szoktam magamban lefordítani, hogy előzetes tapasztalataink és élményeink alapján elég határozott elképzeléseink vannak arra vonatkozóan, hogy „mi szokott történni” egy metal számban. Az instrumentális zenében azonban ezek a várakozások sokszor nem teljesülnek: a vokál által közvetített információk és struktúra híján a hangszerek komoly lehetőséget kapnak arra, hogy előtérbe kerülve olyan erőt képviseljenek, amely egy másik módon, a szavak közvetítése nélkül is képes érzések és hangulatok átvitelére.

Most nagyon visszamegyek az időben. Olvastam a leírásodban arról, hogy az első gitárt 8-9 éves korod körül fogtad meg és rabja lettél. Itt ami rögtön felmerült bennem, hogy azóta rengeteg idő eltelt és nem olyan régen fogtál hozzá a Darkwawe megvalósításához. Semmilyen ilyen jellegű zenélés nem volt előtte? Ez az első projekt ahol elkezdted megmutatni a gitártudásod? Miért vesztegetted eddig az idődet? Gondolkodtál már azon, hogy pl. 10 évvel ezelőtt kezded mennyivel lenne másabb?

Persze, természetesen sokat gondolok erre, de sajnos a realitások – mint mindenben – itt is felülírták azt, ami ideális esetben történhetett volna. Tény, hogy régóta gitározom, és természetesen többször is próbálkoztam valamiféle zenekar és demófelvétel összehozásával, de ezek a próbálkozásaim mindenféle okból kifolyólag rendre nem úgy alakultak, ahogyan szerettem volna. Egyrészt a munkám miatt évekig külföldön éltem (ami nyilván bizonyos dolgok átprioritizálását vonta maga után a mindennapjaimban), meg aztán hajlamos vagyok a komolyabb döntéseim elodázására is. Másrészt viszont az is igaz, hogy könnyebben és felszabadultabban dolgozom egymagam még akkor is, ha ez aránytalanul több energiát és munkabefektetést igényel, mintha a feladatokat másokkal megosztva, zenekarban zenélnék. Mindez persze feltételezi az otthoni hangrögzítéshez szükséges technikai hátteret is, ami egészen a legutóbbi évekig nem volt egykönnyen elérhető – egész egyszerűen az ára miatt. Ugyan már a 2000-es évek elején a kezembe került a Cubase valamelyik korai verziója (ez az a szoftver, amivel a zenéimet rögzíteni és kidolgozni szoktam), de akkoriban az átlagember számára megvásárolható számítógépek adattárolási kapacitása gyakorlatilag nem nyújtott lehetőséget arra, hogy normális hosszúságú és minőségű felvételeket készíthessek. Aztán a számítógépek és a technológia ára drasztikusan lecsökkent, és pár évvel ezelőtt már én is össze tudtam rakni egy egyszerű, de a célnak pont megfelelő otthoni „ministúdiót”. Nyilván jobb lett volna korábban belefogni a zenék rögzítésébe, de én a sok éves késlekedés ellenére sem vagyok elégedetlen: inkább csak csendben örülök, hogy végül sikerült megvalósítani azt az álmot, amit gyerekkorom óta dédelgetek magamban.

Szóval 2021 nyarán jelentél meg elsőként a „Hexapla” albummal. Amit ha meghallgatunk nagyrészt változatos thrash gitárjátékot, de mégis egy progresszív zenei összképet kapunk! Ezen felül én érzek egyfajta melankolikus, szomorú hangulatot, néhol akár még balladának is lehetne nevezni. Kapok még tőled hirtelen kitörő, fülbecsengő dallamokat is. Egy számon belül is sokat változik a teljes összkép. Ezen kívül még jönnek a szimfonikus és elektronikus részek. Néhol vágtatunk, néhol pedig búslakodunk. Mi is ez, mit tartalmaznak ezek a hullámok?

Köszönöm, hogy így látod – a „hullámok” tényleg találó kifejezés azokra az összetett érzelmi állapotokra, amiket a zenémben megjeleníteni próbálok. A Hexapla koncepcióját tekintve hat különböző, de egyúttal mégis összetartozó hangulatból áll, amelynek leírására – nyilván a konkrét teológiai tartalom nélkül – jó ötletnek tűnt Órigenész 200 körül keletkezett monumentális műve címét választani. A szerző az akkori világ legnagyobb port kavart írásának, a keresztény Újszövetségnek hat egymástól független fordító tollából származó fordítását helyezte sorról-sorra egymás mellé: a Hexapla cím a hat szöveg (esetemben a hat hangulat) lényegi egységét, a hat számcím pedig a hat fordító nevét, az egységben mindig megtalálható sokszínűséget jeleníti meg. Az albumot zeneileg elsősorban old school thrash alapokon próbáltam felépíteni, de úgy, hogy egyúttal azért ne kössem meg túlzottan a saját kezemet sem. Hozzám mindig is a sokszínű, műfaji határokat feszegető, de egyúttal felkavaró – pl. az általad is említett melankolikus hangulatot, vagy éppen az epikus, szimfonikus betétekkel tűzdelt monumentalitást megjelenítő – zenék álltak közel. Valami ilyesmit próbáltam megidézni ebben a hat tételben is: egy vad, de érzelmileg sokszínű, magával ragadó utazásra szerettem volna általuk meginvitálni a hallgatóimat. Az utazás képei ugyan lehet, hogy néha a keserűség és a bánat színeivel telítettek, de mégis egyúttal valamiféle feloldás és remény ígéretét is őrzik. Ahogyan ezt egy általam nagyon nagyra tartott zenekar, a Virgin Black egyszer megrendítő erővel foglalta össze: „All is lost but hope” („A reményen kívül minden elveszett”).

Elég gyorsan lett ennek egy remaszterizált változata, ami sokkal jobbá tette az egészet. Mivel elég hamar megtörtént ez, (felvételhez képest nem telt el 2 év, megjelenéstől, pedig 1 sem) felmerül a kérdés miért nem ebben a formában jelent meg? Mi történt pontosan?

Amikor a Hexapla 2021 nyarán – nagyjából egy évnyi munkát követően – elkészült, úgy éreztem, hogy az akkor rendelkezésemre álló lehetőségekből kihoztam a maximumot. Voltak persze kompromisszumok is: a basszusgitár-témákat szoftveresen előállított basszushangokkal helyettesítettem, a felvételek végső hangzását pedig úgy éreztem, képtelen vagyok már tovább csiszolni. Mivel a Darkwave-re mindig is egyfajta folytonos tanulási folyamatként tekintettem, ez nem zavart különösképpen: húztam egy vonalat és útjára engedtem az albumot. Egyúttal persze nekiláttam az új dalok rögzítésének is, és kísérletezgetni kezdtem a különböző gitár- és basszusgitárhangzásokkal. Mindeközben egyre jobban kiismertem a hangtechnika által nyújtott lehetőségeket, és arra jutottam, hogy a Hexapla eredeti felvételein hallható basszustémák túlzottan háttérben vannak, a mix további polírozására pedig számtalan új ötletem támadt. Ha tudatosan tervezem meg az egyes albumok kiadásának sorrendjét, biztosan adtam volna némi időt magamnak arra, hogy újra- meg újra átgondoljam a Hexapla eredeti hangzását. Sajnos (vagy szerencsére…) azonban ismerem magam: évekig kísérleteztem volna az újabb és újabb mixekkel, de mivel valószínűleg egyik se tetszett volna igazán, ezért minden egyes alkalommal kezdhettem volna az egészet újra a legelejéről. A Hexapla esetében nem akartam, hogy ez a végtelen ciklus beinduljon: mire oda jutottam, hogy megpróbálom átdolgozni az eredeti felvételeket, addigra már az album hónapok óta mindenütt elérhető volt. Szerettem volna azonban bemutatni az átdolgozott verziót is, ezért úgy gondoltam, hogy az újrakevert Hexapla megjelenése jó előjáték lehet a Missa Innominata (a második album) 2022 nyarának első felére tervezett kiadásához.

A folytatást a „Missa Innominata” albumot viszonylag gyorsan, idén június 1-jén megkaptuk. Egyértelműen érezhető a fejlődés. Még jobban kidolgozottabbak lettek a témák és talán kicsit másabb irányba is elkalandoztál, de mint írtad, nem is nagyon szabsz magadnak semmilyen határt. Tudnál beszélni arról, hogy szerinted milyen értékeket visel a kiadvány?

Köszönöm – nagyon hálás vagyok érte, hogy ezt mondod és örülök, hogy így látod! Koncepcióját tekintve a Missa Innominata (latinul Névtelen – vagy pontosabban „Megnevezetlen” – Mise) egy kísérlet volt a részemről arra vonatkozólag, hogy valami olyasmihez nyúljak, ami sokak számára rendkívül tradicionális és nagyon mélyen gyökerezik az európai kultúrában (különösen annak szakrális vonatkozásaiban), ezért nagyon sok előzetes elvárás és prekoncepció is kötődik hozzá. A Katolikus Egyház számára a mise a hit központi misztériuma, és számos rendelkezés is született arra vonatkozóan, hogy a zene (és ezen belül a mise, annak összes részével együtt) milyen alapelvek mentén jelenhet meg a hivatalos egyházi életben. Mégis, zeneszerzők ezrei írtak az elmúlt évszázadok során miséket, amelyek minden esetben többé-kevésbé szakítottak a hagyományos, gregorián vagy népének-alapú, egyházi használatra szánt misekánonokkal, és a szerzők saját megéléseit, meglátásait legalább annyira tükrözték, mint magának az Egyháznak az álláspontját és elvárásait. Egyesek ebben a művészi szabadság kibontakozásának lehetőségét, mások pedig csak puszta szentségtörést láttak – különösen, ha meggondoljuk, hogy esetemben egy olyan megosztó műfaj próbál benézni a „profán” irányából érkezve a „szent” függönyei mögé, mint a metal (és annak is ráadásul egy extrémebb verziója). Én azonban egyrészt nem az Egyház számára írtam hivatalos szakrális zenét (instrumentális tételek lévén ez abszurd próbálkozás is lenne…), másfelől pedig úgy hiszem, hogy tisztelettel és jószándékkal bármihez hozzá lehet (és érdemes is) nyúlni. Zeneileg ezt úgy próbáltam megvalósítani, hogy a thrash metal alapokat megtartva a különböző tételek eredeti karakterét (pl. a Kyrie vagy az Agnus Dei tragikusabb-emelkedettebb, vagy a Gloria és a Sanctus fesztelenebb, néhol extatikus vonásait) kizárólag hangszerek segítségével igyekeztem megjeleníteni. Ehhez valóban határozottabb kitekintéseket kellett tennem más műfajok (elsősorban a szimfonikus zene) irányába, mint a Hexapla esetében tettem. Az old school thrash riffek mellett ezért a Missa Innominata tételeiben többször bukkannak fel a nagyzenekari betétek, és néha még a neoklasszikus metal eszköztárát is megpróbáltam bevonni az összképbe. A folyamatos kísérletezés ellenére azért a zenét úgy próbáltam felépíteni, hogy minél pontosabban fejezze ki azokat a belső hangulati elemeket, amelyek számomra ezekhez a tételekhez asszociálódnak.

Magam részéről a gitárjátékkal teljes mértékben meg vagyok elégedve, amit nekem kicsit szokni kellett az a dobgép. Nem gondolkodtál élő dob hangzáson, akár vendégzenész szereplésével megoldva? Szerinted mennyire változtatná meg az összképet? Mennyire sikerülne a dobossal megtalálnotok az elképzelésedet? Semmikép nem akarsz mástól egy hangot sem hallani 🙂 ?

Dehogynem, magam is sokat gondolkodtam azon, hogy mit tudnék csinálni a dobok valóban kissé gépies, steril hangzásával. Arra viszont se lehetőségem, se kapcsolati tőkém nem volt, hogy vendégzenészeket vonjak be a felvételekbe, így aztán a problémát némi kompromisszumok árán megint csak a magam módján voltam kénytelen megoldani. A magányos munkavégzésnek megvannak az előnyei – ezek közé tartozik az is, hogy az ember teljes szabadsággal, folytonos egyeztetések nélkül valósíthatja meg a saját zenei elképzeléseit. Ez azonban azt is maga után vonja, hogy az elkészült mű iránti teljes felelősség az én vállamon nyugszik. Gitáros lévén nyilván sosem leszek annyira képzett a dobok (vagy akárcsak a dobok programozása) területén, mint egy gyakorlott dobos, aki hangszerét professzionális módon uralja. Másrészt azonban ugyanaz a motiváció dolgozott bennem, mint a Hexapla megjelenésekor: semmilyen külső, számomra befolyásolhatatlan körülménytől nem akartam a Missa Innominata megjelenését függővé tenni. Így aztán örömmel fizettem meg az album megjelenésének feltételeként azt az árat, hogy az akkori képzettségem és a rendelkezésemre álló hangtechnika egy nem 100%-ig az elképzeléseim szerinti dob-sound-ot tudott csak előállítani. A helyzet azóta sokat változott: nemrégiben egy új virtuális hangeszközt szereztem be, amely lényegesen valósághűbb dob-hangzást biztosít, mint az eddigiek – a készülő új albumon már ennek segítségével jelenítem meg a dobok hangját, amitől jelentős minőségbeli javulást várok.

Említetted, hogy 1-2 streaming oldal toplistájára is felkerültél, aminek gondolom nagyon örültél. Le tudnád írni szavakkal, hogy mit éreztél ennek láttán?

Az igazat megvallva nehéz ezt néhány szóban összefoglalni, mert ilyenkor annyiféle – akár ellentétes érzés – is kavarog az emberben. A legelső ilyen érzés számomra a (kellemes) döbbenet volt. Fogalmam sincs, milyen alapon válogatják össze ezeket a toplistákat, mert a meghallgatások száma az instrumentális thrash metal esetében (lévén az a rétegzenék rétegzenéje…) valószínűleg nem sokat nyom a latba. De akárhogy is, valaki, valamilyen alapon úgy döntött, hogy a zeném érdemes a figyelemre, és ez leírhatatlan érzés! A hozzám hasonló introvertált embernek alapvetően két félelme van ezen a téren: az egyik az, hogy felfigyelnek rá, a másik meg az, hogy nem. Amikor Tolkien kiadta a Gyűrűk Urát, tökéletesen fogalmazta meg ezt az ambivalens lelkiállapotot: „Rettegek a megjelenéstől (…) mert amit leírtam, többé nem az enyém. Kiteszem a szívemet céltáblának.” De azért mégiscsak élt benne is a vágy, hogy megjelentesse a művét, és ezáltal olyan alkotással ajándékozott meg bennünket, amelyet ma szinte mindannyian ismerünk. Én is valahogy így vagyok ezzel: szinte már hajszolom magam, hogy mielőbb újabb zenéket adjak ki, de egyúttal borzalmasan szorongok is a fogadtatásuk miatt. A visszajelzések viszont mindig segítenek (igen, a negatívak is!), mert ha már valaki megtisztel azzal, hogy véleményt formál a zenémről és azt meg is osztja velem, akkor ezzel bőven megvalósul az, amit én a zene legnagyobb ajándékának tartok: az ember és ember közötti, minőségileg más szinten zajló kommunikáció.

A weboldalad, közösségi és egyéb streaming oldalaidat elnézve abszolút külföldre koncentrálsz. Mennyire próbálkoztál idehaza bekerülni médiába, vagy bármilyen előrelépést segítő kapcsolat megteremtésében?

Van egy remek mém, ami egy koordinátarendszer tengelyein mutatja be, hogy a kevéssé ismert zenészek esetében a bevétel (vagy bármi más, ez esetben teljesen lényegtelen X tengelyen elhelyezkedő paraméter) nullához közelít, viszont a családtagok és barátok általi lejátszások száma a Spotify-on (Y tengely) igencsak magas. Valahogy én is így voltam ezzel, amikor a darkwavemetal.com webhelyet, meg a hozzá kapcsolódó közösségi oldalakat megpróbáltam felépíteni: semmilyen marketing-stratégia nem lebegett a szemem előtt arra vonatkozólag, hogy pontosan kiket is akarok megszólítani. Nem értek ilyesmihez, bevallom. Ezért aztán nem egy fiktív, megcélzott közönségnek próbáltam bejegyzéseket írni, hanem hús-vér, általam ismert embereknek: azoknak, akik már a kezdet kezdetén is valahogy kapcsolódtak hozzám. Mivel azonban közülük sokan voltak, akik nem beszéltek magyarul, magától értetődött, hogy a bejegyzéseket angolul kell megírnom. Ha szabad ezt mondanom, a Darkwave körül kialakult kis virtuális közösség egyfajta organikus módon – kedves barátok és ismerősök révén – szerveződött meg és fejlődött ki, akik meghallgatásra (sőt, esetenként továbbadásra) méltónak ítélték a zenémet. Végtelenül hálás vagyok nekik, mert ugyan tudom, hogy független előadóként a marketing és a promóció is fontos szerepet kellene, hogy játsszon a mindennapjaimban, de számomra ez egyelőre egy ismeretlen, idegen és némiképp ijesztő terep. Ezért főleg a darkwavemetal.com website-ra koncentrálok (ami egyfajta kommunikációs csomópont is számomra), ám tudom, hogy a közösségépítés és a promóció java még bőven előttem áll.

Ha jól tudom érdekelnek és vonzanak a melankolikus dolgok, szomorúsággal vagy tragédiával teli könyvek, ami inspirált is, mert érezni a zenében. Hogyan képzeljük el a dalírást nálad? Mik a tapasztalataid, mikor születnek a legjobb témák? Mikor vagy a legkreatívabb?

Igen, az emberi sorsok mélyén meghúzódó személyes tragédiák mindig nagyon megérintettek, legyenek ezek akár az irodalom, akár a zene nyelvén elmesélve. Igazából nem is maga a tragédia, hanem az emberi heroizmus ragad meg ezekben a művekben, amely a tragédiák ellenére képes a világ és az élet esetlegességét felülmúlva valami magasabbrendűt cselekedni, és ezáltal értelmet és többletet vinni az amúgy gyakran értelmetlennek és földhözragadtnak látszó valóságba. Általában éjszaka szoktam zenéket írni, amikor csend és nyugalom van kint a világban és bennem is. Olyankor kézbe veszem a gitárt és az adott hangulatomtól függően ötleteket próbálok rögzíteni. Ezeknek az ötleteknek a 90%-át másnap persze kidobom, de a lényeg azért mindig megmarad. Erre kerülnek rá a basszustémák, majd a szimfonikus és egyéb betétek és csak a végén teszem rendbe az addig csak vázlatosan összerakott dobokat.

A Lacuna Coil szeretete elég könnyen felfedezhető nálad, mert a karodon van egy tetoválás. Mit jelent ez neked? Miért vagy ilyen nagy rajongója?

Igazából azóta már kettő is van – a Veneficium latin bevezető sorai alá ugyanis nemrégiben felkerült a zenekar logója is. Cristina Scabbia egy ízben a Veneficium-ot (a legutóbbi album egyik számát) a „sötétből felhangzó fájdalmas és szenvedélyes kiáltás”-ként jellemezte – és talán ez a mondat lehet a kulcs ahhoz is, amit számomra a Lacuna Coil tragikummal és szépséggel átitatott, mélyen emocionális, de egyúttal mégis súlyos és progresszív zenéje jelent. Ezek ugyanis pontosan azok az elemek, amiket én a zenében mindig keresek és amelyek leginkább megérintenek: a Lacuna Coil ezt az elegyet a legutóbbi néhány albumán (mindenekelőtt a Black Anima-n) tökéletesre csiszolta.

Mit szeretsz még hallgatni? Meg tudnál nevezni számodra néhány jó gitárost? Szeretnéd nekik megmutatni az alkotásodat és megkérni őket, hogy véleményezzenek?

Nagyon közel áll hozzám még a Nevermore zenéje (mindenekelőtt a Dreaming Neon Black album), illetve a korai Mercyful Fate és King Diamond lemezeken hallható riffek és kísérteties atmoszféra is. A legnagyobb inspirációt azonban talán meglepő módon nem is egy gitáros, hanem a Deep Purple egykori billentyűse, a néhai Jon Lord jelenti mindmáig a számomra, akinek élethosszig tartó munkásságát egyfajta műfajok és korok felett álló szintézisalkotási törekvés jellemezte. Ez az a megközelítés, amely számomra úgy jelenik meg, mint a zene határtalanná, műfajok felettivé alakulása – amelyben persze a központi magot mindenki saját személyisége szerint fogalmazza meg. A Lacuna Coil mellett a kortárs csapatok közül nagy kedvenceim még a Once Human, a Fleshgod Apocalypse, a Psychotic Waltz, a Voivod, a Spiritbox, a Draconian, a Virgin Black – kedvenc gitárosaim közé pedig olyan nevek tartoznak, mint Tony MacAlpine, Trey Azagthoth, Daniel Mongrain, Andy LaRocque, Jeff Loomis, Steve Morse vagy éppen John Sykes. Bármelyikük véleményéért odaadnám a fél karomat, de persze akkor nem tudom, mi maradna nekem a gitározáshoz… 🙂

Elképzelhető, hogy valamikor megmutatod élőben a tudásod? Megvalósítható lenne szerinted egy élő fellépés?

Igazából nagyon szívesen játszanék élőben is, de gyanítom, ennek sok realitása jelenleg nincs. Egy független előadó számára az egyetlen igazán elérhető előadói platform a YouTube és a közösségi média, de a közönség nélküli zenélésnek bevallom, kevés vonzereje van: személytelen és steril. Így inkább arra próbálok koncentrálni, hogy az első két album tapasztalataival gazdagodva újabb, és lehetőleg mindig jobb zenékkel álljak elő.

Ha jól tudom, már a harmadik album dalai íródnak! Mikor lesz újabb album? Milyen változás lehet?

Már most van egy nagyjából albumnyi anyag a számítógépemen rögzítve – ezúttal azonban több időt akarok magamnak adni, mielőtt előrukkolok a végleges verzióval. Csiszolgatni, finomítgatni akarom a már elkészült felvételeket, és olyan hangzást adni nekik, amely jobban kifejezi azt a hangulati világot, amely az új anyagra véleményem szerint jellemző kell, hogy legyen. Ezért reálisan a jövő év közepénél előbbre nem merem ígérni a végleges verziót. Két fő dologban várható változás: kikísérleteztem egy, az eddigieknél sokkal vastagabb gitárhangzást (ehhez persze az is kellett, hogy a gitárom hangszedőit jobbakra cseréltessem), és ezzel párhuzamosan reményeim szerint az egész album hangzása súlyosabb, komorabb lesz. Ezúttal ugyanis az eddigieknél valamivel sötétebb, nyomasztóbb hatású zenei anyaggal kísérletezem, amelyben a nyomasztó, néhol egyenesen disszonáns harmóniák a korábbiaknál talán kicsit hangsúlyosabb szerepet fognak kapni.

Szerinted vokállal fogsz kísérletezni? Van olyan dolog, amit szeretnél még kipróbálni?

Független előadónak lenni azért jó dolog, mert nem nehezednek rám azok az elvárások és kötelezettségek, amelyek egy lemezkiadóhoz szerződött zenészt oly gyakran nyomasztanak. Nem szeretném elvágni a lehetőségét semminek, ami a jövőben segíthet jobban megfogalmazni és kifejezni a bennem levő érzéseket és hangulatokat. Annyi azonban bizonyos, hogy én alapvetően gitáros vagyok és számomra a zene megformálásának természetes folyamata a gitártémák és harmóniák révén valósul meg. Ha valaha arra a következtetésre jutnék, hogy a vokálok bevonása jobban segítene kifejezni a bennem levő érzéseket és gondolatokat, akkor azok mindenekelőtt többszólamú kórusok lennének. Szívesen kísérleteznék továbbá az elektronikus zene elemeinek nagyobb arányú bevonásával is.

Hol helyeznéd el magad gitártudásod szerint egy ranglétrán?

A gitártudás nagyon összetett és sokféle jelentéssel bíró fogalom, amelynek technikai és emocionális aspektusai egyaránt vannak. Nyilván mindig is igyekeztem a tőlem telhető mértékben elsajátítani azoknak a technikáknak az alapjait, amik a modern metal gitárjátékhoz szükségesek, ám annak megítélését, hogy ebben mennyire voltam sikeres, inkább rábízom azokra, akik a zenéimet hallgatják. Számomra a legfontosabb az, hogy az általam írt és játszott dalok vissza tudják-e adni azt a hangulatot-lelkiállapotot, amelyet a megírásukkor éreztem. Ennek nyilván – ahogy a matematikusok mondják – szükséges, de nem elégséges feltétele a hangszer bizonyos szintű ismerete. Azonban az is legalább ugyanennyire fontos, hogy a zene a lehető legpontosabb, legőszintébb leképezését adja saját belső valóságunknak. Oscar Wilde egyszer azt mondta: „Légy önmagad. Mindenki más már foglalt.” Én úgy látom, hogy aki a mai zenei életben igazán egyedit akar alkotni, az elsősorban ezt a belső valóságot kell, hogy a legőszintébben bemutassa, hiszen ez az egyetlen olyasmi, ami teljes mértékben leutánozhatatlan – minden egyéb csak gyakorlás, idő, elszántság és pénz kérdése. Ha így nézzük a gitártudást, akkor reményeim szerint egy folyamatos fejlődési folyamatnak valahol a közepén vagyok.

Mikor mondod egy napra, hogy jól sikerült? Milyen élmény kell hozzá?

Mint mindenki, én is sok energiát fektetek a munkámba, de szerencsére olyasmivel foglalkozom, ami lehetőséget ad arra, hogy kreatív környezetben töltsem el nem csupán a szabadidőmet, de a napomnak ezt a részét is (neurobiológus kutatóként dolgozom egy gyógyszercégnél). A hobbijaim pedig a számomra legkreatívabb dolog, a zene köré csoportosulnak: koncertekre járok, zenét hallgatok és gitározom. Ezek számomra azok a tevékenységek, amikben nagyon ki tudok kapcsolódni.

Lehetséges sok-sok kellemes percet szerezni a gitár hangjával a zeneszeretőknek. Én úgy gondolom neked is sikerül, érdemes lesz figyelni rád és hallgatni. Köszönöm a válaszokat!

Én köszönöm a lehetőséget, hogy beszélhettem a zenémről!


https://darkwavemetal.com/

Music

Social media

Video

Angol nyelven elérhető itt: https://kronosmortusnews.com/2022/12/31/darkwave-interview

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Elfogadom Részletek