A Faded Remembrance projektnek muszáj volt elindulnia 2020-ban, mert az óriási zenei és alkotási vágy a felszínre tuszkolt, a kezed hozzá tapadt a hangszerekhez. Mitől lettél ennyire fanatikus?
A zenélés egy olyan tevékenység, amit, ha elkezd az ember és komolyan is gondolja, ezzel fog foglalkozni, lehetetlen abbahagyni. Aki már fogott hangszert a kezébe, de nem zenész, ő is csodálattal fogja meg az adott eszközt (én emlékszem, hogy első alkalommal féltem, nehogy leejtsem a gitárt – ma meg már dobálom a levegőbe is, ha kell, haha), aki pedig zenész, gyakorlatilag flow-ba kerül egy jó minőségű, szép hangszer láttán.
Sokan azonban hamar feladják, hisz a kezdetek nehezek, kevés sikerélménnyel, és akár évekbe is telik, mire valaki eléri a megfelelő szintet – ráadásul az életkorral ez a tanulási idő még nő is, és ezt tapasztalom saját szemmel, ahogy látom, hogy a tizenhat éves fiam milyen hatalmas léptekkel halad előre a gitártanulásban. Én harminckilenc évesen kezdtem, nem siettem el az biztos.
Mondhatnám, hogy mindig is zenész akartam lenni, de ez nem lenne igaz. Igaz, énekeltem tizenévesen egy középsulis együttesben, de közben teljesen más dolgokkal is foglalkoztam, sportoltam közel húsz évig versenyszerűen, írtam több mint egy évtizedig (és nem is sikertelenül) – aztán mégis a zenélésnél kötöttem ki. A művész beállítottságú emberek mindig keresik az útjukat, akit pedig sok minden érdekel, és akár sok mindenhez van tehetsége is, előfordul, hogy csak később találja meg, amit igazán szeretne.
A fanatizmust két dolog adja, egyrészt amilyen személyiség vagyok (kínai asztrológia szerint az egyik állatjegyem a ló, ami a jegyek közül a legkitartóbb), a másik pedig a cél, amit megfogalmaztam magamban anno, és ami nagyon magasan volt ahhoz képest (akkor úgy gondoltam szinte elérhetetlen távolságban), ahol akkor éppen álltam. Tudtam, hogy rengeteg időt és energiát kell beletenni abba, hogy ezt a dolgot megfelelő szinten és minőségben tudjam megtenni. Azt nem mondom, hogy az elején nem volt nálam is visszaesés, és a kedvem is elment néha, de átlendítettem magam ezeken a holtpontokon, és később már csak az öröm maradt, a bosszúságok elmúltak.
A különböző hangszerekkel mikor ismerkedtél és tanultad meg kezelni? Van valamiféle sorrend? Ezen kívül a hangod fejlesztése hogyan történt? Összességében mi volt a legnehezebb?
Először jött a gitár, ezt egy-két év alatt sikerült megfelelő szintre fejlesztenem (nagyjából fél évig heti egyszer eljártam egy környékbeli gitártanárhoz is, aki az első technikai hibáimat kijavította (pl. húrtompítás, kéztartás), aztán már autodidakta módon tanultam), utána vettem egy basszert, ez már kicsit könnyebben ment, mivel volt már hangszeres alaptudásom, nagyjából fél évig tartott, mikor már úgy éreztem, nem azt játszom, amit az adott szinten éppen tudok, hanem amit akarok, haha. Utána jött a szintetizátor, melyet kezdeti formájában még nagyon egyszerűen használtam, eltelt egy idő, mire itt is elértem a kívánt szintet, viszont a gitártanulás elméleti része sokat segített a logikai megértésben, hiszen néha még a gitárhangokat is zongora vagy billentyűs hangszerek segítségével segítenek elmagyarázni (vizuálisan mindenképpen hasznos a megértéshez). Az sem titok, hogy a fúvósokat szintetizátorral játszom fel midi hangok segítségével, amelynél a legnagyobb kihívás az volt az elején, hogyan tudom úgy beállítani a hangszert (attack, release, reverb stb) valamint magát a kívánt hangot kikeverni, hogy pontosan ugyanúgy tudjam megszólaltatni, mint a rézfúvós az eredetit. Ezzel legalább fél-egy évig kísérleteztem, de a végeredmény magáért beszél – mondom, ezt úgy, hogy olyan emberek is meghallgatták a felvételeket, akik maguk ténylegesen játszanak a hangszeren, és nem vettek észre semmilyen különbséget. Ha nem így lett volna, inkább nem is használom a rézfúvós szekciót, mert annyi évem azért nincsen, hogy ezeket a hangszereket is profin meg tudjam tanulni.
A doboknál midi hangokat használok, melyek ütemeit saját magam állítom elő, ehhez természetesen meg kellett tanulni a tempók, időjelek és ütemek világát, ami viszont szintén sokat segített később a gitár alapú dalszerzésben. Ma már ha eszembe jut egy riff vagy egy dallam ötlet, abban a pillanatban amikor lejátszom, tudom, hogy mi az üteme és a körülbelüli tempója.
Az énekkel volt a legkönnyebb dolgom, mivel ez volt az egyetlen eszköz a kezemben, ami természetes képességként megvolt bennem, és használtam már a múltban. Itt annyi volt a nehézség, hogy visszataláljak a régi önmagamhoz, és tudatosan énekeljek, annyit képeztem magam az elmúlt időben, hogy megfelelően tudjak koncentrálni, hogy az énekfelvételek alatt konzisztensen tudjak énekelni és ami legfontosabb, hogy tudatosan figyelem magam éneklés közben és kontrollálom, hogy játszom a tüdőmből a torkomon keresztül kiáramló levegővel. Persze, van még hova fejlődni, de jó az irány.
Összességében azt lehet mondani, hogy igazi kompozícióban akkor tud gondolkodni az ember, ha minden az általa hallani kívánt részegységet megfelelően tudja prezentálni, ha ez nem így van, akkor az kiviláglik a zenéből – főleg, ha a felvétel is megfelelően tiszta és magas minőségű.
Először én a „Delusion of Silence” második albummal kapcsolatban hallottam felőled, viszont az első kiadványról semmit nem tudok. Mondanál arról némi információt? Milyen volt az a kezdet? Valahol hozzáférhető digitálisan?
A kezdet döcögős volt, és nem minden úgy történt, ahogy akartam, haha. A The Age Of Emptiness album (a YouTube-csatornám az egyetlen, ahol az öt szám elérhető) felvétele közben az is hatalmas nehézség volt, hogy metronómra tudjak játszani, és nagyon sokszor fel kellett venni mindent, mire megfelelőnek gondoltam (persze ma már nem gondolnám annak a jelenlegi tudásommal). A mix és maszter is olyan lett, amilyet a tudásszint predesztinált, elég alacsony színvonalú. Ma már tizedannyi időt sem töltenék egy ilyen album felvételével, és a végeredmény is messzemenően jobb lenne. Viszont, még így is, megkaptam életem első pozitív hallgatói kritikáit (YoTube-on a Forlorn Hope c. szám alatt még látszik is az egyik kritika angolul – „You know the music gonna be good when it only has 3 views. Nice”), és ez elindította azt a motivációs hullámot, melynek tetején még ma is ülök – úgy voltam vele, ha akár néhány ember is meghallgatja és értékeli, amit csinálok, akkor nem hiába való a rengeteg belefektetett energia. Viszont az első albumra visszatérve, messzemenő köszönetet kell mondanom akkori önmagának: meg tudtam tenni azokat a hibákat és ezzel párhuzamosan fejlődést értem el. Ha valamit nem tudtam, utánanéztem, ha valami nem sikerült, megismételtem. És végül Faded Remembrance túljutott a gyerekkoron, és eljutott a jelenlegi szintre. Van még hova fejlődni bőven, nem kérdés, de enélkül a lépcsőfok nélkül most nem írnám le nektek a gondolataimat.
A zene nagyrészt doom/death, ami leginkább a ’90-es években tevékenykedő My Dying Bride, Anathema komor, merengő hangulatú bandákra volt jellemző. Ezen kívül van egy viszonylag egyedi dolog, méghozzá a trombita szereplése. Véleményem szerint nagyon jól sikerült beleilleszteni a zenébe. Te miért láttad ennek a hangszernek a szerepeltetését jó ötletnek?
Anathema az örök szerelem. A felsorolt zenekarok első albumai pont egybeestek azzal az idővel, amikor tinédzser voltam, így ezeken nőttem fel, nagy hatással volt rám a korai Paradise Lost és természetesen a My Dying Bride is, mind-mind fantasztikus, stílusteremtő zenekarok. Még egy kevéssé ismert és rövid ideig együtt lévő felállást is megemlítenék, amely nagy hatással volt rám fiatalabb koromban ez pedig a The Blood Divine, főleg a The Awaken c. album – amit mindenkinek ajánlok, ha még fel tudja lelni valahol (YouTube-on általában fenn van még), mestermű.
A trombitával kapcsolatban, mindig is kerestem, mi lenne az a plusz, amitől a zene színesebbé válna, a szintetizátor adott volt, de ebben a zenében azt csak aláfestésnek tudtam elképzelni. Ahogy ezt már többször leírtam, és a bemutatkozó anyagomban is benne van, mivel nagy Sear Bliss rajongó is vagyok, és imádom ahogy beleillesztették a zenéjükbe a rézfúvósokat, emellett döntöttem, szerintem nagyon jó döntés volt, ettől lett igazán egyedi a zene. Amit meg kellett és kell a jövőben is találni, hogy tud érvényesülni a trombita (megtámogatva a harsonával) úgy, hogy hozzáteszi az elvárt pluszt a zenéhez, még sem nyomja el azt – a választ pedig a Dying Age albumon találtam meg, itt már úgy szólnak egymáshoz képest a hangszerek, hogy megfelelően vannak „panorámázva” így külön életet tudnak élni, mégis teljesen belefolynak a zenébe. Természetesen a pozíció mellett fontos a hangerők megfelelő használata minden hangszernél, valamint, hogy ne „akadjanak össze” a különböző hangszerek hangjai bizonyos frekvenciákon, de ezt, akinek jó a hallása, és rászánja az időt, hogyan is működik ez technikailag, idővel meg fogja tanulni – bár tudjuk, a zene is szubjektív műfaj, olyan nem lesz, hogy valaki szerint nem túl hangos az ének és halk a basszer, sok a cin, a lábdob kevés stb… de ez így is van jól.
Én úgy állítom be a végső mixet és készítem el a masztert, ahogy én szeretném hallani a végeredményt, és amely technikai szintet képes vagyok létrehozni – mondjuk úgy, hogy általam szubjektíven megfogalmazott irányelveket követem, de ezek mögött sok utána járás, utána olvasás, kipróbálás van. És nem lehetetlen kihozni a megfelelő hangokat, csak kicsit misztikusnak tűnik, amíg nem foglalkozik komolyabban vele az ember.
A „Delusion of Silence” második album magyar underground szinten figyelemfelkeltő anyag volt, de talán attól több is. A „The Metal Observer” magazin kiemelt a zenei dömpingben és nagyra értékelte a zenei szakértelmed. Sokat erősített lelkileg ez a tudat? Mennyire fontosak a visszajelzések számodra?
A mai világban főleg underground szinten ismeretlen tényezőként emberekhez eljutni nagyon nehéz, rengeteg háttérmunkát, időt, közösségi oldalakon posztolást és még sok minden mást igényel. A legnehezebb azt a motivációt fenntartani, amikor tudod, hogy hetven-nyolcvan nemzetközi csoportban megosztod a híreket és kapsz rá nyolc-tíz like-ot, de látod, hogy statisztikailag alig valaki hallgatott bele a zenédbe. Ha ezen valaki át tud lépni és tovább nyomni a pedált, akkor, habár nincs rá garancia, mégis előbb-utóbb elérhet egy ismertségi szintet, akármely csekély is legyen ez a szint. Persze, nagyon vastag pénztárcával sok minden elérhető, de ezek az emberek általában pont nem az egyszemélyes underground zenekari projectek köréből tevődnek ki, haha.
A Delusion Of Silence-ről, annyit tudok elmondani, hogy tényleg nagy előrelépés volt mind zeneileg, mind hangzásban, mind dalszerzés tekintetében az első albumhoz képest. Itt már sokkal több mindent csináltam tudatosan és kevés dolgot ösztönből (kivéve a riff és dallam ötleteket, mert azokat meg pont úgy).
Igazság szerint az is nagy dolog volt, hogy a hatalmas felhozatal ellenére a kiválasztott öt lemez közé befért a Delusion a The Metal Observernél, de inkább az volt szívet melengető, amilyen kritikákat kaptam. A még mindig nem tökéletes hangzás ellenére több helyen hasonlították a Faded Remembrance zenéjét az általad már felsorolt nagy doom / death zenekarokhoz, ami természetesen hízelgő és bizonyos mértékben túlzó is egyben, bár, ha elvonatkoztatunk a felvétel minőségétől és csak a dalszerzésre koncentrálunk, még lehet akár igaz is bizonyos értelemben.
Minden esetre örültem, hogy a zene másoknak is tetszik, mert az jó dolog, ha rendelkezik valaki megfelelő önértékeléssel és önkritikával (sajnos sokan nem és akkor jönnek a pofonok…), de azért más azt mondani „milyen jó albumot készítettem”, mintha más mondja, haha. Viszont nem vagyok álszerény sem, éreztem anno, hogy elértem egy olyan dalszerzési szintet, amit akár külföldön sem kell szégyellni. Azonban annak az esélye, hogy akiknek elküldtem anno az albumot (kiadók, webzinek, magazinok stb… vagy száz helyre is kiküldtem anno) egyáltalán megnyitják a levelet a több száz vagy akár ezer másik közül, elolvassák a tartalmát vagy belehallgatnak, és még tetszik is nekik vagy belefér a zsánerbe, valljuk be igen csekély.
Tehát ha jó is a zene, kell egy kis szerencse, persze azért meg kell dolgozni rendesen. Minden esetre, ahogy már egy másik interjúban említettem, a visszajelzéseket helyén kell kezelni, az építő kritikára figyelni kell (magam is elgondolkodtam az évek során nem egy ilyenen és sokszor változtattam is), a kimondottan bántókkal nem szabad foglalkozni, ha nem tényeken alapulnak, a jókat pedig szintén helyén kell kezelni – ki mondja, miért, milyen szándékból, fűződik-e hozzé érdeke stb… nem egy ilyennel találkoztam a közösségi oldalakon. Személy szerint akármely pozitív kritikát kaptam, a helyén tudtam kezelni, mert a személyiségemből adódóan nem nagyon tudok elszállni magamtól szerencsére, viszont természetesen nekem is jól esnek ezek, mint mindenki másnak. Ezek nélkül nehéz lenne folytatni, hiszen itt nem anyagi érdekek játszanak szerepet, hanem az önkifejezés.
Ezután gyorsan nekiálltál a folytatásnak és megkaptuk a „Dying Age” új albumot december 6-án! Ezek teljesen új dalok, vagy még korábban megalkotott gyűjteményből maradt és azért lettél ilyen gyorsan kész? Mi mindent csináltál most másként?
Teljesen új dalokat alkottam, talán egy-két számnál volt egy két riff öltet, ami már benne volt a fejemben, de ez elenyésző volt. Amiatt lett hamar kész mert a felvétel készítését a két régebbi album tapasztalatai jelentősen lerövidítették, és mára elértem a kívánt szintet minden felhasznált hangszerrel kapcsolatban, valamint a hangzás kialakítására is jóval kevesebb idő ment el.
De ötletből szerencsére nincs hiány, habár a negyedik album, amely készítése már folyamatban van, során is inkább az új ötletek kerültek / kerülnek előtérbe. A rézfúvós dallamoknál régen sokat gondolkodtam, hogy jó-e egy-két ötlet, változtattam is rajtuk többször, most viszont, szinte magától jönnek a fejemből a dallamok, már a gitár felvétel alatt hallom, a trombita és harsona mit fog az adott részre játszani – az új számok közül szinte nem volt olyan, ahol rágódni kellett volna a fúvós szekción. Ugyanez igaz a dallamos gitár részekre, rengeteg pengetős, dallamos ötletem van, a készülő album mellett vagy tizenöt húsz ötletem van a zsebben, melynek döntő többségét később biztosan fel fogom használni. És általában egy jó akusztikus rész hozza magával a riffeket is (vagy fordítva), így a dalszerzés elég gördülékeny. Azt is jobban látom, mikor igényel egy dal váltást, lassítást, gyorsítást, dob vagy dobnélküli átvezető részt – szóval összefoglalva minden fejlődés ahhoz vezet, hogy az ember gyorsabban, de mégis tudatosabban használja a tudását és ösztöneit. A rögzítés folyamata nálam a következő: legelőször dob és gitár felvétel készül el (akusztikus részek és torzított gitárok), majd a szintetizátoros aláfestő részek, harsona és trombita, a basszusgitár (így látom igazán, hogy tudom támogatni a többi hangszert, viszont azt is, mely részekben tud „szólózni, külön életet élni” a basszer – mert a jó basszerjátékot nagyon fontosnak tartom a zenében), végül jön az ének, majd kezdődik az utómunka.
Szerencsére ez most már egy kisebb francia kiadó támogatásával elérhető CD formátumban, méghozzá a Bitume Prods jóvoltából. Szerintem jó döntés volt és segíthet a további utakon. Mivel győztétek meg egymást? Neked miért tűnik jónak a döntés?
Nagy köszönettel tartozom a Bitume Prods irányába, meghallgatták az anyagot és megtetszett nekik, amit azonnal jeleztek is felém, utána pedig már nem volt nehéz megegyeznünk a részletekben. Nagy előre lépés ez a közös munka a project életében, akár a jövőben tudunk még közösen dolgozni, akár más irányba sodorja az élet a Faded Remembrance-t. Mivel csak most jött ki Dying Age, és ahogy írtam, az új album folyamatban van, még nem beszéltünk a Bitume Prods-al folytatásról, most inkább az új album promóciós munkáit végezzük mindkét irányból megosztva a stratégiánk szerint. Remélem, hogy ezzel a lépéssel még több emberhez el tud jutni a zene, és még több helyen fogják megismerni a Faded Remembrance nevet.
Leginkább kinek ajánlanád az új „Dying Age” művedet?
A 90-es évek véleményem szerint még mindig a metalzene legnagyobb évtizede, olyan együttesek indultak vagy érték el a csúcspontjukat, melyek még mindig inspirációt adnak a mostani bandáknak és a hallgatóknak. A nagyfiam, anélkül, hogy én tukmáltam volna rá, többségében a 90-es években és a 2000-es évek elején kiadott metalzenéket hallgatja, és aztán ő már tényleg az a generáció, aki nem is élt még akkor, amikor kijöttek ezek a zenék, még is, ebben látja az értéket, ezek tetszenek neki. Szóval ez a stílus valamiért időtálló, és ha időről időre le is áldozik a csillaga, mivel érték és érzések rejlenek benne, mindig vissza fognak nyúlni hozzájuk inspirációként, vagy csak hogy újra meghallgassák a dalokat és átérezzék a mondanivalót, ráadásul zeneileg is magas szintet képviselnek. Annak ajánlom a Dying Age albumot, aki szereti a változatos, súlyos hangzású, mégis dallamos zenét, rengeteg váltással, és komoly, jelentőséggel bíró dalszövegekkel, és egyéb hangszerekkel megtámogatva.
Én úgy gondolom, hogy erősen elkapott a zenélési vágy és nagyon sokáig fogod nyüstölni a gitárokat, talán a lendület is egyre jobban fokozódni fog. Te hogyan látod, mennyi albumot halmozol fel az életed során 🙂 ?
Nagyon jó kérdés, valójában nem számokban gondolkodom. Amíg van mondanivalóm, és ez ki akar belőlem törni, alkotni fogok. Nem állítottam fel magamnak olyan célokat, hogy évente-kétévente albumot kell kiadni, ez majd kiderül. Ráadásul párhuzamosan az Embertears-t sem szeretném elhanyagolni, habár ott még nem jutottam el olyan szintre, hogy felfigyeljen rá egy kiadó, de ez nem a zene minősége miatt van biztosan, hiszen az októberben megjelent második album már így is rengeteg jó kritikát, elemzést kapott. Az Embertears egy gyorsabb, sludge / progressive / stoner elemekre felépített zene, ami azért indult el, mert rengeteg ötletem nem fért bele a Faded Remembrance stílusába, és mert imádom ezt a stílust is, főleg a gyors riffek és a technikai megoldások miatt – mint gitáros, ebben a stílusban talán jobban ki tudok teljesedni és csiszolni, fejleszteni a hangszeres tudásomat a dalszerzéssel összekötve. Mivel mindkét project szerelemgyerek, egyiket sem szeretném háttérbe szorítani, ott is van mondanivalóm, igaz ott koncepció albumok szültnek egy adott témára, a legutóbbi „Red Chapter” című album a bibliai Jelenések Könyve történetébe repíti a hallgatót, az első album pedig „The Flood” (2022) a bibliai Özönvíz történetét meséli el.
Szerinted készülhet még ezen kívül más jellegű projekted, vagy szerepelhetsz zenekarban valaha?
Nem zárom ki, hogy más irányokba is elmegyek majd, vannak ötleteim, de egyelőre még egy párhuzamos projectet nem indítok el. Az időm így is véges, a munkám is sok időmet viszi el, a fennmaradó időt inkább egyéb kikapcsolódással és a családdal szeretném tölteni. Pont emiatt nem gondolkodom zenekarban sem, mert azt ilyen intenzitással nem lehetne fenntartani, emiatt nem is érdemes ebben az élethelyzetben belevágni. Persze, hogy mi lesz tíz év múlva, nem tudom, esetleg térjünk vissza rá akkor, ha felnőttek a gyerekek, haha.
Sok ember gondolja milyen zenekarokat halhattál fiatalon, de azért elárulsz néhány gyerekkori kedvenc albumot? Játszottál már akkoriban a fantáziádban azzal, hogy te is zenész leszel és alkotsz valami hasonlót?
Az első zenekaromban rám bízták frontember szerepét, bár az énekesek esetében ez nem meglepő, ő áll elől, az ő mozgástere nem annyira behatárolt, mint a többi zenészé. Akkor gondoltam rá, hogy esetleg énekes leszek, más emberek szerint van személyes kisugárzásom, könnyen megtalálom az utat mások felé, tehát ez egy természetes adottság. Viszont annyi minden mással is foglalkoztam akkor (főleg a sport terén), hogy már nem maradt időm hangszeren tanulni, példa sem nagyon volt előttem egyébként ezzel kapcsolatban.
Viszont nagyjából tíz éves korom óta az életem része a rock és metal, egy olyan örök szerelem, mely sírig tart. Az első zene, amit komolyan hallgattam az Iron Maiden volt, mindent, ami 1988-ig megjelent, megszereztem kazettán. Utána jött a Metallica, ott is az And Justice For All… album, ami nagy hatással volt rám, főleg a komplexitása és a hangzása miatt, később hallgattam a Master Of Puppets-et, ami szintén metal mestermű, sajnos nagy bánatomra az életmű második része már felejthetőbb lett, persze, ez személyes vélemény.
A 90-évek elején más irányok is megfogtak, nagy Rage Against The Machine fan voltam, de ugyanebben az időben találkoztam az Anathema / Paradise Lost / My Dying Bride trióval, és ahogy látszik is, nagyon széles zenei palettán hallgattam metált. Majd jött a Sepultura és Pantera, és ezután találkoztam a Cradle Of Filth-el és a Sear Bliss-el, majd később a Red Fang és a Mastodon gyakorolt rám nagy hatást, talán nem is tudnék ezen együttesek egy-egy albumát kiragadni, mert szinte mindegyik a maga nemében mestermunka. Talán felsorolnám még Type O’ Negative „October Rust” című albumát, mely sok szomorú pillanatomban adott új erőt és reményt, de szeretem a System Of A Down-t és volt Korn-os időszakom is. Szóval, lényeg, hogy jó zene legyen, a műfaj nem nagyon érdekel.
Magyarországon hol lehet megvásárolni a Faded Remembrance kiadványokat? Jelenleg miket lehet kapni? Mennyire akarod bővíteni a kínálatot? Gondolok itt merch és egyéb cuccokra!
Egyelőre csak és kizárólag a Bitume Prods Bandcamp oldalán lehet megvásárolni a CD-t, igazság szerint nem gondolkodom egyelőre merch-ben, mert egyrészt egyelőre nincs rá igény, és őszintén megvallva az anyagi oldalával a projectnek nem is akarok foglalkozni, nem azért csinálom, nem is volt és lesz ez cél soha. A polgári állásom magyarországi szinten megfelelően meg van fizetve, és nem vagyok egy olyan típus, aki mindig mindenből többet akar. Én annak örülök, amim van. Például nincs egymilliós gitárom, csak háromszázezres, és a saját kis stúdióm elemei is a lehető legjobb ár-érték arányú dolgokkal van berendezve – persze nem kis utánajárás után lettek kiválasztva. Szóval inkább koncentrálok a zenére, de természetesen nem zárom ki, hogy a jövőben más irányokba is nyitok.
Köszönöm a válaszokat!
Köszönöm a nagyszerű kérdéseket és az interjú lehetőséget, üdvözlök minden olvasót és metál kedvelőt! A most induló, szárnyat próbálgató együtteseknek, egyszemélyes projecteknek pedig kitartást és alkotó energiát kívánok, és hogy ne adják fel az álmaikat!
https://www.artistecard.com/fadedremembrance
https://www.facebook.com/profile.php?id=100065207422428
https://www.instagram.com/fadedremembrance
https://fadedremembrance.bandcamp.com
Angol nyelven elérhető itt: https://kronosmortusnews.com/2024/12/13/faded-remembrance-interview/