(scroll down for English Version)
Üdvözöllek benneteket a KronosMortuson. A zenekar megalakulása nem volt oly régen, de azért kérlek, meséljetek a kezdeti időkről. Mi ösztönzött benneteket arra, hogy megalakítsátok a „Fen”-t? Mikor fogtatok legelőszőr hangszert a kezetekbe és milyen zenei elképzeléssel vágtatok bele az első dal(ok) megírásába?
A Fen egy elképzelés volt amit 2005 tele óta fontolgattam. Grungyn, régi dobosunk Theutus és jómagam együtt játszottunk egy hagyományosabb „hate” black metál bandában, de akkor már egy ideje bele voltunk fásulva. Mindhármunk vágyott valami elgondolkodtatóbbra, hangulatosabbra, de nem éreztünk magunkat képesnek ennek kifejezésére.
Azt a telet pár ötleten dolgozva töltöttem, de akkor nem volt semmilyen tényleges célkitűzésem – csak egy gitár és egy kis whisky, meglátjuk ezzel hova kalandozunk – és jött pár érdekes cucc. Ez kezdő lökésnek elég is volt, és fel is vázoltam az ötletet a többieknek, hogy olyat játsszunk ami a hangulatos, körül ölelő post-rockból és a black metálból egyaránt gyökerezik. A cél egy velős, határok nélküli zene volt, fő hangsúllyal a zúzáson, ismétléseken és hangzáson. 2006 elején padlót fogtunk, aztán úgy talán három vagy négy próbával később felvettük az Ancient Sorrow EP-t. Mindegyikőnknek egy hatalmas teher esett le a válláról, megkönnyebbülést éreztünk, hogy kifejezhettük magunkat ilyen módon.
Elég rövid és könnyen megjegyezhető a „Fen” név? Kitől jött az ötlet, és van-e valami jelentése vagy esetleg kapcsolódik-e hozzá valamifajta történet?
Grungynnal egy kelet-angliai kis vidéken nőttünk fel amit ’the Fens’-ként emlegettek. A ’fen’ egy alacsony fekvésű lecsapolt mocsár, és csak az ország bizonyos részein található ilyen. Eléggé egyedi táj – elképzelhetetlenül sík megfeketedett földdel és pár elszórt fával. Ez a kopár, üres, látszólag vég nélküli táj elég erős benyomással volt rám ahogy nőttem – mintha egyfajta elhagyatottságot, elszigeteltséget és magányt testesítene meg – így mikor alapítottuk a bandát hogy hangot adjunk meglátásainknak, a Fen tökéletes választás volt.
Az első lemezetek a „The Malediction Fields” 2009-ben jött ki. Milyen visszajelzések jöttek akkoriba a zenétekre? Számítottatok-e arra akkoriban, hogy a „Fen” esetleg egy szélesebb körben is ismerté válik?
Code666-al az első kiadványunk volt, és tudtuk hogy teljes körű támogatást fognak nyújtani az albumhoz, így magától értetődött hogy többen fogják hallgatni a felvételeinket (ezáltal többen lesznek akik bírálják!). Az „Ancient Sorrow”-al mindenképp bekerültünk a köztudatba, de tisztán emlékszem arra a megérzésre, hogy a „Malediction Fields” ezt tovább fokozza majd… így kicsit ideges is voltam az album felvételekor. Elég egyszerű technológia és felszerelés állt rendelkezésünkre, és emlékszem a félelemre, amikor elküldtük a mesterszalagot.
Szerencsére az embereknek bejött az album – sokkal nyersebb, sokkal régi vágásúbb black metál mint a legújabb anyagunk, de megvan a saját hangulata és egyénisége. Sokaknak ez a kedvenc albuma amitől büszkén érzem magam, főleg ha figyelembe veszem a kétes körülményeket felvételek közben. Mint mondtam, rengeted pozitív visszajelzés jött az albumról, és ez tényleg meglepetésként ért minket – nem mintha nem lett volna bizalmunk a saját zenénkben, nem erről van szó – egyszerűen meglepett hogy mennyi ember kattant rá arra, amit mi műveltünk.
A második „Epoch” lemez, ahogy érzékeltem még sikeresebbé tette a bandát. Hogy gondoljátok mennyit fejlődtetek zeneileg akkoriban? Tudatosan képzitek magatokat, vagy szimplán a belülről jövő energia táplálja a fejlődést?
Mire elérkeztünk az Epoch-hoz, sok mindent megtanultunk, és számomra ez az az album, ami maga az önbizalom. Ez a cucc sokkal összetettebb, többrétűbb és mélyebb mint a debüt album. Sokkal több a post rock behatás, a gitár, a „shoegaze” ezen az albumon, tömör és változatos dalok halmaza.
Mint tapasztaltabb zenészek, együtt dolgoztunk egy barátommal a felvételek sávjain az otthoni stúdiójában ami rengeteget segített abban, hogy jobb és tisztább hangzást érjünk el. Örülök annak ami kisült az Epcoh-ból – nem annyira hirtelen album mint az első, sokkal tekervényesebb, ingoványosabb, sötétebb, de úgy, hogy azt a hangulatot kapta el amit el akartunk érni. Számomra egyike azon albumoknak, amikben könnyen elveszek.
Az új lemezetek aztán az idén jelent meg „Dustwalker” címmel. Milyen előzményekkel vágtatok neki az új korong megírásának? Volt-e valamifajta kitűzött cél, ami mindenképpen elakartatok érni a lemezzel?
A célunk a Dustwalker-el valami érdesebb, keményebb, kiforrottabb bemutatása volt az Epoch-al szemben. Az Epoch volt az őszi alkonyat így azt akartuk, hogy a Dustwalker a csípős téli hajnalok hangulatát idézze fel. Az Epoch befejeztével elkezdtük írni hozzá a dalokat – zűrős időszak volt a banda számára, két tagunk is kilépett egymás után, így Grungynnal bevágtuk magunkat a sűrűjébe.
Elhatároztuk, hogy ezzel az albummal megmutatjuk, hogy az a nemrég történt kavarodás csak arra szolgált, hogy még erősebbé tegyen minket – mint mikor az acélt betolod a kohóba. A cél az volt, hogy mindegyik dalnak meglegyen a saját hangja, hogy önmagában is megállja a helyét az egészben. Ezt fejben tartva a Dustwalker elérte a célt – pontosabb, hidegebb, merevebb.
Elég sorétű muzsikát játszatok, Ti hogyan írnátok le a saját zenéteket? Sokan a „post\black” metal címkét akasztják rátok. Mi a véleményetek erről?
Akármennyire nem szeretik a bandák, hogy ide-oda sorolják őket, ez egy elkerülhetetlen része a zenélésnek és kiadásnak. Az embereknek SZÜKSÉGE VAN arra, hogy bekategorizálják azt a zenét amit hallgatnak, ha másért nem is, de egy könnyű támpontért mikor másokkal beszélnek róla. A post black-metal – bár mostanában egyre „csúnyább szó” – mindenképp illik arra a zenére amit mi játszunk. Én inkább atmospheric/ambient black metálnak nevezném, de hát valljuk be, meglátás kérdése az egész
A legvégén úgy sem érdekel hogy ki hogyan jellemzi a zenét amit csinálunk – én tudom hogy szól és tudom hogy magamban minek látom. Számomra csak ez számít igazán.
Ma is ugyanaz inspirálja egy-egy dal megírását mint régen? Mi alapján születnek az ötletek? Közösen írjátok a dalokat?
Az inspiráció többé-kevésbé ugyan az, bár ahogy az ember öregszik, ezek is fejlődnek, változnak és csiszolódnak. A legtöbb ötletem létrehozója a magány, saját magam és a gitárom késő este, a fogalom nélkülit kieresztve. Ez igaz Grungynra és az általa írt dalokra is. Ennek ellenére, bár a legtöbb dalírás magányban zajlik, az összes ötletünket megmutatjuk a banda egészének megbeszélésre és rendezésre még a dalok elkészülte előtt.
Nagyon természtes módja ez a munkának – az improvizáció és kölcsönös kreativitás („pengetés” ha úgy tetszik) egyre inkább előtérbe kerül a zenék fejlesztése során minden újabb albummal. A „The Malediction Fields” szinte összes dalát megkomponáltuk mielőtt a banda egészének bemutattuk – az Epoch esetén néhány dalt már a próbatermekben finomítottunk, míg a Dustwalker esetén ezt a megközelítést egyre inkább továbbvittük. Néhány dalunk szinte alig változik az eredeti verziójától míg mások vadul átváltoznak – a Spectre például egy egyszerű akusztikus dalként kezdte az életét, de időközben átalakult a mai elnyúlt, emelkedett formájába.
A borítón most is egy érdekes alkotás látható. Kinek a munkája és kapcsolódik-e hozzá valamifajta koncepció?
Mint az összes képünket, ezt is Grungyn csinálta (basszus, vokál), bár mindannyian hozzájárultunk az alap elképzeléshez/ötlethez/elrendezéshez. A kép a Dustwalkert hivatott szimbolizálni, egy valóságok közé szorult figurát idézni, aki világok közt sodródik, melyek nem fogadják el. Időn és téren kívül, egy álom szerű világ ahol minden élesen elkülönül, de mégis egybe folyik, feneketlen árnyak melyek körvonala a téli nap vakító fénye.
A szövegek terén milyen témákkal foglalkoztok?
Veszteség, megbánás, elszigeteltség, spiritualitás, létezés, bánat – a negativitás megszámlálhatatlan formája és megnyilvánulásai. Fen dalszövegeit mindig egy belső állapot metaforikus tájképeként írom le. Vannak változatai és átdolgozásai ennek az átívelő témának, de összességében ez a gyökere mindennek, amiről írunk. Mindig ott az egyén magja mindennek a közepében amiről a dalokban beszélünk, és reméljük hogy olyan, amivel a hallgatók együtt éreznek.
Van-e rátok hatással a természet és az ősi kultúra?
Van valami ami megihlet – mondhatni felpezsdít – az érintetlen vidékében az ősi kultúráknak. Ezek adják számunkra az ugródeszkát további gondolatokra – talán például kopár tájakról beszélünk, de ezek inkább utalások egy sokkal személyesebb dologra, nem csak egy utazgatás. Ne érts félre – egy séta az erdőben ősszel vagy egy kiruccanás a Lake District síkságára nyáron nagyon is inspirálóak – inkább arról szól, hogy ezek az érzések és tapasztalatok hogyan szítják fel a kreativitás és szenvedély lángjait.
A történelemről; nem vagyok tudósa vidékeink ősi kultúráinak ezért hanyagság lenne a saját és bandám nevében ilyen témákról közvetlenül beszélni. Persze a múlt egy nagy hajtóerő mindannyiunk számára – ha belegondolsz, csakis a múlt az amit ismerhetünk – mégis, számomra egy múló és távoli dolog. Mindenképp fontosak ezek a Fennek, de sokkal inkább a töprengés szempontjából.
Mi a véleményetek a szervezett vallásokról és úgy összességében a mai világ helyzetéről, azon belül is milyen Angliában élni manapság?
Úgy érzem ez három nagyon eltérő tárgy egy kérdésben, ami három külön választ vár!
Kezdem a könnyűvel. Az élet Angliában jó, ez tény. Az itteni emberek szeretnek nyafogni, átnézni a szomszéd kerítésén és sárgulni az irigységtől, amiért azoknak több anyagi javak jutottak, mint nekik; de a nap végén az egész teljes mértékben lényegtelen. Akármennyire is próbálják öltönyös hűbéruraink a fejünkbe verni, hogy az ország éppen szétesik, a helyzet nem sokat változott ahhoz képest ahogy eddig volt. A szegények szegényednek, a gazdagok gazdagodnak, így folytatódik a kör – azok, akik hatalmi pozícióban vannak megtesznek mindent, hogy ez így is maradjon, a vállalatok mozgatják a szálakat, a nagy többség pedig csinálja azt, amit egy simulékony média etet meg velük, a dühüket pedig kormány által támogatott dolgokon vezetik le (segélyek, menedékjogot kérők, amit akarsz). Már rég belefáradtam a politikai játékokba. Fiatalként csak felbosszantottam volna magam ezeken, de most már csak hátradőlök és hagyom, hogy elvonuljon felettem az ár. Jól megvagyok ezzel az országgal, megvan az, ami számít – van pénzem hogy tudjak enni és venni néha egy gitár pedált, ráadásul sör terén a helyzet jobb mint valaha volt életemben.
A világ helyzetéről? Az emberek tovább gyilkolják egymást föld és egyéb nyersanyagok miatt, a külpolitika vagy vallási nézeteltérések álcája mögé bújva. Semmi nem változott. Talán egy nap valaki meghúzza az atombomba ravaszát, de kételkedem benne.
Szervezett vallás – órákon keresztül tudnék erről beszélni, de kevés lenne rá a hely. Gondolataim egy részének összegzése valahogy így hangzana – egy közös megegyezésen alapuló fantázia az egzisztenciálisan bizonytalanoknak; kábszer azoknak, akik nem tudják megérteni helyüket a világegyetemben; egy kétségbeesett mankó emberek milliárdjainak, akik egy kapitalizmus által fenntartott mocsokban élnek; megvetendő kifogás azoknak, akik szexista szado-mazochizmusra vágynak; a képmutatás zászlóshajója a hatalmasoknak; egy erkölcsi sablon a saját magukban hinni képtelenek számára. Válogass.
A mostani metal szintér eléggé túltelítődni látszik. Mit gondoltok erről például az illegális letöltésekről, és szerintetek egy mai kezdő csapatnak meddig lehet eljutni egy olyan zenével, mint amilyet a „Fen” is játszik?
Ó, a jó öreg illegális letöltés kérdése. Akármennyire is szeretnék a hangadók azt gondolni, hogy más ember zenéjének ellopásával ők a „kreativitás bajnokai”, mind tudjuk, hogy ez bizony nem így van. Jobb szeretném ha befognák a pofájukat, nem pedig folyamatosan próbálnák megmagyarázni annak a tényét, hogy olyanhoz jutottak hozzá, amibe lehet hogy 4-5 ember több száz, több ezer fontját és óráját ölte bele. De mégis, így is terjed a szó – tudjuk hogy mindig ki fog szivárogni az albumunk és most már úgy tekintünk rá, mint egy új kiadvány velejáró promóciója. Óvatosabb hallgatóság esetén bizonyosan elősegíti a vásárlást, és segít a banda arculatának kiépítésében, de a másik oldalon ott van az, hogy az emberek talán rászánnak 5-10 percet egy lemezre, mielőtt odadobják a felgyűlt halomra.
Hiszem, hogy vannak akikben nem tudatosul, mennyi személyes kiadással is jár egy banda fenntartása, albumok kiadása, turnézás, satöbbiek. Azok a „nagylelkű” nethuszárok, akik lekapják a netről egy banda zenéjét aztán arról pattognak, hogy előbb említett banda nem játszik az ő városukban/országukban vagy nem megy turnéra – honnan a bús francból kerítsék rá elő a pénzt, amikor épp most vitték magukat csődbe a lemez felvételével, amiért mások boldogan kifizették a nulla fontot? Ne érts félre – a fejesek és nagy kiadók már évek óta satuban tartották az ipar fejét, és jó nézni, ahogy egyre inkább a falhoz szorulnak, ahogyan ez az ágazat egyre inkább demokratikussá válik – de ha téged tényleg igazán érdekel egy banda sorsa, és szeretnél több zenét tőlük, akkor arra kérlek, hogy valamilyen kézzelfogható formában támogasd őket. Vedd meg a pólójukat, menj el egy fellépésükre és vedd meg a CD-t. Ha letöltöd az összes anyagukat ingyen aztán arról nyafogsz hogy feloszlanak/soha nem játszanak élőben, akkor része vagy a problémának és képmutatásnak.
A színtér mindig is túl volt telítődve. Nincs ezzel bajom, mindig támogatni fogom az új bandákat akik magukkal hozzák az friss szenvedélyt, ötleteket és lelkesedést. Elengedhetetlen része annak, hogy a műfaj tovább nőjön és fejlődhessen. De biztos nehéz lehet – mi is nemrég alakultunk, 2006-ban, és mégis, az elmúlt hét év alatt szerintem még nehezebb lett egy bandának megvetnie a lábát a helyi szcénán kívül. A kiadók rettegnek a kockázat vállalásától (odáig is elmennek, hogy pénzt követelnek a sanyarúbb helyzetű bandáktól azért, hogy azok kinyomhassák a saját CD-jüket!) a turné foglalásoknál pedig a nagy nevekre támaszkodnak, hogy becsábítsák a népet. Manapság első a biztonság és a kárminimalizálás a címszó, ami nagyon hátráltatja a kreativitást.
Mik a további tervek a zenekar életében? Lesznek-e élő fellépések és merre találkozhat Veletek a közönség?
Tulajdonképpen most, április végén fogunk belekezdeni egy egy hónapos turnéba, ami egy nagyon jó lehetőség számunkra. Mi leszünk az elő zenekara Agalloch-os testvéreinknek, remek lesz ezekkel a srácokkal útra kelni. Nagyjából egész Európában játszani fogunk, és nagyon reméljük, hogy európai hallgatóink kijönnek majd a koncertjeinkre. Ha ezzel végeztünk, akkor valószínűleg pihenünk egy kicsit, aztán rátérünk a következő kiadványra – van pár ötletünk az új anyaghoz ami újabb kanyargó, hangulatos utakon fog minket végigvezetni, így figyeljetek bátran majd!
Köszönöm az interjút és további sok sikert a „Fen”-nek.
Mi köszönjük az interjút!
————————————————-
ENGLISH VERSION:
Hello and welcome to Kronos Mortus. Not much time has passed since you’ve formed the band, regardless please tell us about the beginning. What made you form Fen? When was the first time you got your hands on an instrument and what sort of musical concepts did you have when you began writing the first songs?
Fen evolved from a concept I had been considering in the Winter of 2005. Myself, Grungyn and our old drummer Theutus were playing together in a more traditional/orthodox ‘hate’ black metal outfit but we had been feeling a little unfulfilled by this for some time by this stage. All three of us were yearning to explore something more reflective and atmospheric but didn’t really feel able to express this.
I spent that winter working on some ideas with no real sense of purpose at that point – just a guitar and some whisky, exploring where this took me – and came up with some interesting stuff. This was enough to make me bite the bullet and outline the idea to the other two guys to play something as rooted in atmospherics, post-rock and ambient as it was in black metal. The goal was to create something organic, limitless, with an emphasis on jamming, repetition and soundscapes. We hit the ground running in early 2006 and after maybe three or four rehearsals together, recorded the ‘Ancient Sorrow’ Ep. It was a breath of fresh air for all of us, we felt liberated to be able to express ourselves in this way.
Fen is quite short and easy to remember. Whose idea was it; does it have some sort of meaning, or maybe a story behind it?
Myself and Grungyn were raised in an area of Eastern England called ‘the Fens’. A fen is a low-lying area of drained wetland and they are found in only certain parts of the country. They are a unique landscape – unbelievably flat, with blackened soils and scattered patches of trees. This bleak, empty, seemingly endless landscape had quite a profound effect upon me when growing up – it seemed to embody a sense of desolation, isolation and solitude – and so when forming a band to give voice to these considerations, Fen made perfect sense.
Your first album, The Malediction Fields, came out in 2009. What sort of reviews did you get back then? Did you count upon the possibility of Fen becoming known to a wider audience?
It was our first release for Code666 and we knew they were going to provide full promotion/distribution for the album so there was definitely a sense that more people were going to hear the record (and by extension, pass judgment upon it!). ‘Ancient Sorrow’ certainly put us on the map but I do remember a real sense of anticipation that ‘The Malediction Fields’ would take this further… as such, I was quite nervous when we were recording the album. We had quite primitive equipment/technology to work with and I do recall a sense of dread when we finally sent the masters off.
Luckily, people seemed to really appreciate the album – it’s a lot rawer and more ‘old-school black metal’ than our newest material but it definitely has its own atmosphere and character. For many people, it is their favourite release of ours which does make me feel proud, particularly given the sketchy circumstances of the recording. Like I said, we received a lot of positive feedback for the record and that really took us by surprise – not that we didn’t have any confidence in our own music, far from it – but I was surprised at how many people seemed to connect with what we were doing.
As I have seen, the second album, Epoch, made the band even more successful. What would you say, how much have you developed musically back then?
We had learned a lot by the time ‘Epoch’ came around and for me, it is an album that speaks of confidence. The material is more complex, involved and layered than the debut. There is a lot more influence from post-rock, guitar-wave and shoegaze on this record, it is a dense and textured set of songs.
As more experienced musicians, we worked with a friend of mine on the recording in his home studio for a lot of the tracking which helped enormously in us obtaining a bigger, clearer sound. I am very happy with how ‘Epoch’ turned out – it’s a less immediate record than the first one, more winding, murkier, darker but one which captured perfectly the atmosphere we were trying to achieve. I find it one of those albums it’s easy to get lost in.
Your newest album was released this year under the name Dustwalker. What kind of notions did you have when you began writing the new stuff? Did you have any goal, which you wanted to achieve with this album?
The goal with Dustwalker was to present something starker, harder and more defined than Epoch. Epoch was autumnal twilight so we wanted Dustwalker to summon the atmosphere of a sharp winter’s dawn. We started writing as soon as we had finished Epoch – it was a turbulent time for the band with two members leaving in quick succession so myself and Grungyn threw ourselves into the process.
We were determined to make a statement with this record, to show that the recent turmoil had – like steel through the forge’s fire – only served to make the band stronger. The intention was for each song to have its own voice, to be a self-contained part of an overall whole. With this in mind, Dustwalker has achieved this goal – focused, colder, starker.
Your songs are quite complex, how would you describe your tunes? People label you under post/black metal most of the time. What are your thoughts about this?
Well, as much as most bands don’t like to be labeled, it’s an inescapable part of playing and releasing music. People NEED to have some way of categorizing the music they listen to, if only as a convenient reference for when discussing it with others. Post black-metal – although perhaps becoming something of a ‘dirty word’ – is certainly apt for the style of music we play. I generally refer to it as atmospheric/ambient black metal but let’s be honest, it’s all pretty subjective really.
Ultimately, I don’t really care how someone else chooses to describe the music we make – I know how it sounds and I know how I view it in my own mind. That’s all that really matters to me.
Is your present inspiration the same as your past? What are your methods for coming up with new ideas? Do you write the songs together?
The sources of inspiration remain more or less the same, although I guess as one gets older these can develop, grow and become refined. The genesis of most of my ideas is solitude, myself and my guitar, late at night, channeling something indefinable. The same is true of Grungyn and the songs he writes. Nevertheless, whilst much of the composition is occurs in isolation, all of our ideas are presented to the whole band for discussion and arrangement prior to a song being completed.
This is a very organic way of working – improvisation and mutual creativity (‘jamming’ if you will) has become an increasingly prominent method of song development with each passing album. Almost all of ‘The Malediction Fields’ was arranged and composed before presentation to the full band – on ‘Epoch’ a few ideas were developed in the rehearsal room and with ‘Dustwalker’ this approach was expanded yet further. Some songs remain pretty much unchanged from their original composed forms whilst others can evolve wildly – ‘Spectre’ for example started life as a simple acoustic instrumental but quickly grew into the long, escalating piece that it is now.
Again, the cover art is an interesting piece. Whose work is it and what is the idea behind it?
Like all of our cover artwork, this was created by Grungyn (bass, vocals) although we all contributed to the general idea/theme/composition. The image is intended to symbolize the Dustwalker, to invoke the essence of a figure trapped between realities, drifting between worlds that cannot accept them. Out of time and out of place, a dreamlike place of stark yet undefined contrasts, deep shadows framed by the blinding light of the winter sun.
What are your main themes concerning lyrics?
Loss, regret, isolation, spirituality, existence, sorrow – myriad expressions of negativity and reflections thus upon this. I always define Fen’s lyrics as being metaphorical landscapes describing an inner landscape. There are variations and adaptations of this overarching theme but by and large, this idea sits at the root of all we write about. There is always a kernel of the personal at the heart of everything we discuss in our lyrics and I hope it is something that our listeners are able to empathise with.
Do you draw anything from nature and ancient cultures?
There is something inspirational – almost invigorating – about unspoiled rurality and ancient cultures for certain. Such things for us act as a springboard for further reflections – we may reference bleak landscapes in our words for example but these will tend to be as an analogy for something more personal rather than in a ‘travelogue’ sense. Don’t get me wrong – a walk through the wild woods in autumn or a stroll through the fells of the Lake District in summer are hugely inspirational for sure – but it is more in a sense of how these sensations and experiences fan the flames of passion and creativity.
As for history, I am no student of the ancient cultures of these lands so it would be remiss of myself and this band to address such topics directly. Of course, the past is a strong driver for all of us – if you think about it, the past is ALL we know – yet for me, it represents something more ephemeral and distant. It is definitely important for Fen but more from a perspective of reflection & contemplation.
What are your opinions on organized religion, the current state of the world and life in England?
Three very different elements in this question requiring three separate answers methinks!
I’ll start with the easy one – life in England is fine, let’s face it. People here enjoy moaning, they like to look over their neighbour’s fence and seethe with envy at how they have more material possessions than them but at the end of the day, it is utterly irrelevant. As much as our sharp-suited waxwork overlords are attempting to tell us this country is falling to pieces, it is much the same as it has ever been. The poor are getting poorer, the rich richer and thus it goes on – those in power do what they can do consolidate their position, the corporations call the shots and the vast majority continue to do as they’re told by an acquiescent media, venting their anger at Government-endorsed targets (benefit claimants, asylum seekers, you name it). I’ve long since grown tired of the game of politics. When I was younger, it would enrage me but now I sit back and let it wash over me. I’m fine with this country and the things that matter to me – I have enough money to eat and buy the occasional guitar pedal whilst the beer scene here is better than it has ever been in my lifetime.
The state of the world? People continue to brutalize each other for land and resources, dressed up as foreign policy or religious intolerance. No change there. Maybe one day someone will pull the nuclear trigger but I doubt it.
Organized religion – I could debate this for hours but there isn’t really the space. A summary of some thoughts would be – a mutually-endorsed fantasy for the existentially unsure, a quick-fix for those unable to comprehend their place in the universe, a desperate crutch for the billions who live in Capitalism-perpetuated squalor, a pathetic excuse to engage in sexist sado-masochism, a vessel of hypocrisy for the powerful, a template of morals for those without the strength to believe in themselves. Take your pick.
The current metal scene seems to be getting a bit overcrowded. What are your thoughts on this, on illegal downloads, and what would you say, how far could a new band get, playing the style of music Fen plays?
Ah, the old illegal downloading question. As much as the proponents of stealing people’s music for free like to think they are ‘championing creativity’ we all know that it’s complete bollocks. I’d rather they shut up about it as opposed to constantly attempting to justify the thrill of obtaining something that has probably cost 4 or 5 guys many hundreds/thousands of pounds and man hours to create. Then again, it does spread the word – we always know our albums will leak and we now see it as an accepted part of the promotion of a new release. It CAN encourage purchase with more cautious listeners and does help build a band’s profile but the flip-side is people barely spending 5-10 minutes casually listening to a record before dismissing it and adding it to the accumulated stockpile.
I do think some people don’t realize how much personal expense is involved in keeping a band going and releasing records, touring e.t.c. Those ‘gallant’ net warriors who nick a band’s music then rail about the self-same band not playing their country/town or going on tour – how the f*ck are they supposed to afford that if they’ve just bankrupted themselves recording a record which people are happily paying £0.00 for? Don’t get me wrong – the majors and the big retailers have had a stranglehold on this industry for years and it does delight me to see them going to the wall as this art form becomes more democraticised – but if you genuinely care about a band and really want to hear more music from them, I can only urge you to at least support them in some tangible way. Buy a t-shirt. Go to a gig and buy a CD. If you download all their material for nothing and then moan when they split up/ never play live again, you’re part of the problem and a total hypocrite.
The scene has always been crowded, I have no issue with this as I will always support new bands bringing passion, ideas and enthusiasm to the table. It’s an essential element of ensuring the genre continues to grow and develop. It must be hard though – we’ve only been going since 2006 and yet even within the last 7 years I think it has become even harder for bands to get a foothold beyond their local scene. Labels are terrified of taking risks (even going so far as to bullying desperate bands to pay for their own CDs to be pressed!) and tour bookers are relying on the same old names to pull in the punters. It’s all about safety-first, damage limitation these days which is creatively stifling.
What are your future plans for the band? Will there be live events, and where can your audience see you?
We are actually going on tour at the end of April for a month which is a hugely exciting opportunity for us. We will be main support to our brothers Agalloch and it will be excellent to hit the road with those guys. We are playing most of Europe and we really hope that our European listeners will head out to see us on this venture. Once this has been completed, we will probably take a little rest and then get back on with working towards our next release – we have a number of ideas simmering away for new material which will be taking us down ever-more twisting, ambient paths so watch this space!
Thank you for the interview, the best of luck for Fen!
Many thanks for the interview.