Lillian Axe Interjú

(scroll down for English Version)

Hogy megy a mostani turné? Jó régen jártatok már Európában.

Eddig prímán alakult, jól érezzük magunkat. Olyan országokba is eljutunk, ahol még sosem jártunk.

Magyarország is éppen ilyen.

Igen, most vagyunk itt először. Ez nagyszerű. Akik eljönnek a bulikra, igazán izgatottak és lelkesek. Óriási, hogy átutazzuk a fél világot és azt látjuk, hogy annyi rajongó nyomul még. Sokáig maradtunk távol, de azon leszünk, hogy évente egyszer vagy kétszer eljöjjünk, hogy újjáépítsük az európai táborunkat. Ez a munkánk. Mindannyiunknak van otthon családja, meg ilyen-olyan elfoglaltsága, de ez áll mindenek felett. Amikor legutóbb jártunk itt, csak pár koncertünk volt, előtte meg át-átlendültünk olykor, de a dolgaink nem alakultak túl jól, úgyhogy leálltunk egy időre. Azóta pedig jó, ha kétszer voltunk itt, szóval tényleg nem ártana gyakrabban visszajárnunk. Időnk is van erre. Épp most hoztuk ki a tizenegyedik albumunkat, és már készülünk is a következőre.

Tehát máris vannak friss dalaid?

Vannak bizony. Teljesen összeállt a kép arról, merre fogunk elindulni a bandával a követező lemezen. Azonkívül felveszünk majd egy unplugged albumot is, amelyen minden lemezünkről lesznek számok akusztikus változatban, a kezdetektől máig, aztán elkészítünk egy unplugged DVD-t, és talán egy „best of” albumot is. A „Live 2002” egy teljes koncertlemez volt, és azóta négy albumunk készült. Most egy unplugged, végig akusztikus anyagot akarunk összehozni. Ugyanabban a stúdióban fogjuk rögzíteni, ahol a lemezeink is készülnek, és kiírunk egy pályázatot is, amelyen harmincan nyerhetnek helyet a közönség soraiban. Kérdéseket tehetnek fel a nótákról, beszélgethetnek a zenekarral, miközben játszunk, és interaktív kapcsolatot alakíthatnak ki köztünk és a hallgatóság között. Mi pedig fel is vesszük mindezt egy DVD-hez.

Hogyhogy a volt vokalistátok, Derrick LeFevre fog énekelni ma este?

Közvetlenül a mostani túra előtt öt héten át az Államokban turnéztunk a Great White, a Faster Pussycat, a Pretty Boy Floyd és a Bulletboys társaságában. Amikor hazatértünk, az énekesünk Brian olyan személyes gondokkal szembesült, amelyekkel azelőtt nem törődött. Durván összejöttek a dolgai otthon. Emiatt Európába sem tudott átjönni. Úgyhogy Derricket, az egykori énekesünket hívtuk, ő pedig örömmel ugrott be Brian helyett. Ha majd hazamegyünk, tisztáznunk kell a helyzetet, és meg kell néznünk, jobban áll-e Brian szénája.

Föl sem merült, hogy Ron Taylornak szóljatok?

Nem. Ron már nem aktív, csak helyi szinten játszogat. Házas ember, van pár gyermeke is, úgyhogy turnézni sem akar már. Mondhatni, teljesen kiszállt.

Ezek szerint most két énekes közül kell választanotok.

Igen, otthon rendbe is tesszük majd a dolgot. Meglátjuk, mi lesz a helyzet Briannel. Ha jobbra fordul, akkor beszélünk vele, ha viszont nem, akkor majd kitaláljuk, hogyan tovább. Mi többiek négyen elég erősek vagyunk együtt, tizenhárom éve vagyunk együtt, minden rendben van nálunk. Az első lemezünk huszonnégy éve jelent meg, és ennyi idő alatt mindenki változik. Van, aki háromszor is nősül huszonnégy év alatt. De hát ez is része az életnek. A Lillian Axe viszont a zenéről, a dalokról szól, és ez a legfontosabb. Majd megoldjuk otthon az énekes-problémát.

Rövid ideig Ronny Munroe-val is dolgoztatok, ő azonban egyetlen Lillian Axe albumon sem szerepel.

Miután Derrick kilépett, és mielőtt megtaláltuk Briant, Ronny leugrott hozzánk, hogy tárgyaljunk. Egyszerűen azt akartuk kipróbálni, mennyire válik be. Volt vele egy bulink, meg néhány próbánk, pusztán azért, hogy leteszteljük és hogy lássuk, beválik-e. Nagyszerű énekes, jó arc és hatalmas tehetség, de nem passzolt ahhoz, amit csinálunk. Ráadásul messze él tőlünk, és vannak egyéb projektjei is. Összességében rájöttünk, hogy nem illettünk össze, és az időzítés sem volt jó. Hivatalosan sosem volt az énekesünk, csak egy bulit nyomtunk együtt, hogy lássuk, van-e jövőnk együtt.

Legutóbbi lemezetek címe „XI: The Days Before Tomorrow”. Igazából akkor számít a tizenegyedik Lillian Axe albumnak, ha az összes kiadványt (válogatások, koncertanyag stb.) beleszámoljuk.

Pontosan. Bele is számoltunk minden kiadványt, hiszen mindegyiknek megvan a maga különlegessége. Ez a tizenegyedik lemezünk, és úgy érzem, sok szempontból ez a legjobb, amit valaha készítettünk. Elégedett vagyok vele, és szerintem ki is jelöli az utat, amelyen a következő anyaggal elindulunk majd. Minden dal, kettőt leszámítva, vadonatúj. Mindig, amikor valami frisset és újat írok, az az érzés fog el, hogy jobb dalaim születnek, hogy elcsípem, amiről írni akarok, és hogy képes vagyok pontosan úgy megírni a dolgokat, ahogyan elképzelem azokat, amikor elkezdenek kirajzolódni a fejemben. Szerintem ennek a lemezünknek a produkciója az eddigi legjobb. A dalok, a hangszeres teljesítményünk, a keverés, na meg ahogy a dalok összeillenek, mind azt mondatja velem, hogy ennél jobbat még sosem csináltunk.

Mit jelent a lemez címe?

Azt igazából a feleségem találta ki. Szólt, hogy valahol olvasta, és hogy szerinte úgy hangzik, mintha egy dalom címe lenne. Elkezdtem agyalni rajta, és nagyon is frappánsnak találtam, hiszen ha belegondolsz, azt az utat jelenti, amelyet mindannyian járunk. A holnapot megelőző napokat tekintve minden nap a holnap előtti nap lesz. Ez egy folytonos út, egy állandó utazás, amelynek során el kell jutnunk a következő kitűzött célunkig. Olyan ez, mint amikor a ló elé lógatsz egy répát. A ló megpróbálja elérni, és folyton fut is utána, de sosem szerzi meg. Szóval az életutunkról van itt szó. Zeneileg úgyszintén, mert az az érzésem, sosem érjük el a csúcsot, sosem érjük el azt, ami után vágyunk. De hát ez az út lényege, ugyebár. Ha már elérted a csúcsot, hova mész utána. Sehova.

Melyek az album legfontosabb szövegtémái?

Jó pár különböző témával foglalkozom az új anyagon. A nyitó „Babylon”, az összeesküvés-elméletekről, a végidők politikájáról, a jelenésekről szól, na meg arról, ami most zajlik bolygónkon, ahogy az emberiség tönkreteszi. Rengeteget írok arról, hogyan igyekszik az ember jobbnak lenni, de csak kiábrándulok, mert ahelyett, hogy előre haladnánk és gyarapodnánk mint kultúra, folyton hátrafelé megyünk, és nem fejlődünk. Szóval sokszor írok az életnek azokról a dolgairól, amelyek bosszantanak: önzés, irigység, ilyenek. Másfelől viszont a bizakodás is mindig ott van a dalaimban: még mindig van remény, még mindig van lehetőség és egy csodálatos bolygón élünk, csak hagynánk fel már végre a tönkretételével! Annak, amiről írok, a lényeg, a szellem és a szív áll a középpontjában, a jó és a rossz, az pedig mindent magában foglal. Ha egy embernél mindez a helyén van, akkor az illető a helyes utat fogja járni a politikában, a családi életben, a tetteivel, és minden mással is. Úgyhogy kezdettől fogva minden az eszünkön és a szívünkön áll vagy bukik, legyen szó politikáról, vallásról vagy bármi másról. Mindegyikben ott a belső küzdelem a jó és a rossz között, amely meghatározza, merre tartunk. Nézd csak meg a politikát! Ha a politikusoknak helyén lenne a szíve és a lelke, a politikát is helyesen gyakorolnák – de hát nem ez a helyzet. Mohók és önzők, nincs számukra fontosabb önmaguknál, ha pedig ez a norma, a politika rossz útra téved, a nép is átveszi mindezt, és a kultúra hanyatlásnak indul. Az emberek nem fgonak bízni a kormányban, mondván, az csak átveri őket, senki nem keres pénzt, senki nem tud javítani az életkörülményein… Így aztán a politikusok alatt állók is mohók és önzők lesznek, csak magukkal fognak törődni. Amíg így élünk, a bolygónk sem a javára fog változni.

Szerinted a közelgő választások hozhatnak jelentős változásokat az Egyesült Államok számára?

Igen, szerintem valóban óriási horderejű választások előtt állunk. Az Államokban az emberek többsége nem elégedett a dolgok állásával. Mindenki azt hitte, majd jön az elnök és változtat a helyzeten, de szerintem hazugság volt az egész. Nem értek egyet az ő politikájával.

Ezek szerint látsz potenciált Romneyban?

Azt hiszem, igen. Rá fogok szavazni.

Ami a vallást illeti, igaz hívő („True Believer”) vagy?

Abszolút. Még ha borúlátó is vagyok, magamba roskadok és olyasmiről írok, ami kiakaszt, másfelől valóban úgy érzem, hogy ez egy csodálatos bolygó, óriási lehetőségek vannak benne és hiszek abban, hogy ha mindannyian összefogunk, akkor tényleg jobbá tehetjük. Olykor mégis azt hiszem, egyre lejjebb süllyedünk.

Kanyarodjunk vissza a zenéhez. Van-e számodra különbség aközött, ahogyan annak idején az 1980-as években írtad a zenét, és ahogyan ma teszed?

Őszintén szólva nincs sok különbség a megközelítésemet illetően. Amikor a „Psychoschizophrenia” lemezt írtam, valahogy ráéreztem dolgokra, és megszületett az eddigi legsikeresebb anyagunk. Úgy éreztem, igencsak bizonyítanom kell, hogy felülmúljam az előző anyagot, és sikerült a már kialakult, jellegzetes Lillian Axe hangzást ezzel a sötétebb, komoly, fenséges elemmel gazdagítanom, vagyis megtaláltam a helyes irányt a zenekar számára. Megírtam a „Deepfreeze”-t, a „Crucified”-ot, meg a „Stop the Hate”-et, és az volt az érzésem, hogy ez a legjobb dalírási időszak számomra. Az addigi legjobb témáim születtek meg. Különleges volt az egész, merőben más, mint azelőtt bármi, de dallamos, súlyos és fenséges. Ugyanez az érzés fogott el az új lemeznél is. Áldás volt, hogy minden eddiginél jobb ötletek pattantak ki a fejemből.

Az utolsó három Lillian Axe album irányát is ez a vonal határozta meg.

Egyetértek. A „Waters Rising”, a „Sad Days…” és a „Deep Red Shadows” megalapozta a hangzásunk lényegét. Sokan emlegetik a „True Believer”-t, a „Dream of a Lifetime”-t, a „Misery Love Company”-t, meg azt az irányt, most viszont súlyosabbra és sötétebbre vesszük a figurát. Ugyanakkor a dallamok, a gitárjáték és az énekstílus nem változott. Ez a zenekar erről szól.

Éreztél-e valaha nyomást az egykori kiadóitok részéről?

Ha dalszerzésről van szó, akkor nem. Sose mondták meg, mit kell írnom. A gond ott volt, hogy a lemezcégek nem végezték a munkájukat. Nem dolgoztak keményen, nem kaptuk meg tőlük azt a promóciót és tiszteletet, amelyet akkoriban megérdemeltünk volna. Viszont soha nem folyt bele senki a kiadóktól abba, amit írok. Ebből a szempontból szerencsés vagyok.

Európában most az AFM Records a kiadótok. Mit kell tudnunk a jelenlegi amerikai lemezcégetekről, a CME Recordsról?

Ez egy új kiadó. Az Államokban a Megaforce Recordsszal és a Sony Distributionnel működnek együtt, itt Európában pedig az AFM-mel. Ez az első lemezünk, amelyet ők adtak ki. Jó munkát végeznek, a lemez tényleg beszerezhető. Korábban előfordult, hogy nehezen voltak megtalálhatóak az albumaink. A zeneipar világszerte slamasztikában van, sok szempontból, úgyhogy szerencsések vagyunk, amiért továbbra is jelentethetünk meg lemezeket és turnézhatunk.

A „Deep Red Shadows”-t a Love And War Records jelentette meg. Csak nem ti magatok hoztátok ki önerőből?

Az egy másik kiadó volt, amely a Megaforce-szal és a Sonyval állt együttműködésben, itt Európában viszont nem volt partnere. Magam is részt vettem a cég munkájában. Az egy fura anyag volt. Kezdetben négy számos EP-nek szántuk négy új számmal, csak hogy kedveskedjünk valamivel a rajongóknak. Aztán mégis úgy döntöttünk, megcsináljuk négy lírai dalunk akusztikus változatát Derrick énekével: „Nobody Knows”, „The Day I Met You”… Remekül sikerült, de sokan még több új nótát akartak, úgyhogy el is készítettük a „The Days Before Tomorrow”-t. Szeretem azt a lemezt. Nagyszerű anyag, elégedett vagyok vele.

A címnek van valami köze a „Deep Blue Shadows” nótához?

Igen. Van egy téma, amely végigvonul az albumon, mégpedig a vámpírok és vérvágy témája. Az „Under the Same Moon” dal egy olyan emberről szól, akit megharapott egy vámpír, na meg a teljes fizikai és értelmi változásáról, ahogy átalakul vámpírrá. A bőgősömmel, Eric-kel két éve szerepeltünk egy kis költségvetésű vámpírfilmben New Orleansban. A címe „Slayer Zed and the City of the Dead”, fent van a Youtube-on. Rákereshetsz és három részben megnézheted. Én vagyok benne a vámpír, Eric meg a főszereplő. Jópofa film, játszották is nálunk. Már arra is készen álltunk, hogy egy teljes filmet csináljunk, megvolt hozzá az anyagi keretünk, egy évet rá is szántunk az előkészületekre, de aztán jött a Katrina hurrikán és mindent hazavágott, így a film sem készült el. Szóval ott volt ez a vámpír-dolog, és nekünk Eric-kel nagyon bejött, ezért amikor a „Deep Red Shadows”-t készítettük, ez lett a központi téma a lemezen.

Ha már a filmeknél tartunk, a „47 Ways to Die” dalotok a „Deep Red Shadows”-ról a Cuba Gooding Jr.-féle „Hit List” film betétdala lett.

Így van. A film zenei rendezője egy Thomas „Smithie” Smith nevű arc volt, aki már dolgozott velünk korábban. Amikor meghallotta a „47 Ways to Die” nótát, tökéletesnek gondolta a film indításához. Le is megy lényegében az egész dal az elején. Igen jó helyre került, úgy két és fél percen át megy, amíg lefut a stáblista. Szóval klassz dolog volt, a javunkra vált.

Olyanok figyelmét is sikerült felkeltenetek vele, akik azelőtt nem hallottak a Lillian Axe-ről?

Szerintem igen. Valahol vicces, amikor az emberek azt mondják ránk, hogy mi vagyunk a legjobb olyan banda, amelyről a kutya sem hallott. Több mint húsz éve létezünk, és valamiért ma is ilyen kultikus underground rockzenekar vagyunk. Ez bizonyos szempontból jó, de elég szomorú, hogy a világ nem tud rólunk. Nekünk ez a küldetésünk.

Itt Európában vannak kiadók, amelyek felkarolják a régi sulis hard rock muzsikát, a bandáknak számos lehetőségük van játszani (turnézni, fesztiválokon fellépni). Mi a helyzet ma az Államokban?

Épp most zavartuk le ezt az „America Rocks” turnét a Jack Russell-féle Great White-tal, a Faster Pussycattel, a Bulletboysszal és a Pretty Boy Floyddal. Remekül sült el, az emberek ma is szeretik ezt a fajta zenét, és a nézettségünk is jó volt, holott az élő zenei színtér az Államokban közel sem olyan erős, amilyen volt. Szóval remekül sült el, jól éreztük magunkat. Én a turnécsomagokat preferálom, mert szórakoztatóbbak, több embert vonzanak, és mások közönségéből is szerzünk rajongókat ilyen módon – de önálló turnéink is vannak. Az Államokban az egész színtér nap mint nap nehézségekkel küzd, mint mindenütt a világon, hiszen a gazdaság a padlón van, az embereknek nincs pénzük, a zenei szakma pedig gajra ment. Már nincs meg az a támogatásunk, ami volt. Nincs MTV, rengeteg a zenekar, és nem jutnak be a dalaikkal a rádióba. Nagyon nehéz ügy ez, még a nagy bandák is alig adnak el annyi lemezt, mint annak idején.

Mindig jó volt a viszonyotok az 1980-as évekbeli hard rock színtérrel?

Mivel nem Los Angelesben nőttünk fel, nem is voltunk a részei annak a színtérnek. Úgy csaptak hozzá, mert azzal egyszerre bukkantunk fel. Viszont a Lillian Axe sosem volt haj-metal csapat, mi egy különleges zenekar vagyunk. Semmiféle kategóriába nem illünk bele: nem vagyunk thrash, nem vagyunk death metal, nem vagyunk pop-rock, nem vagyunk glam, nem vagyunk heavy metal, egyszerűen hard rock banda vagyunk. Minek nevezed mondjuk a Pink Floydot? Őket sem lehet beskatulyázni. Vannak, akik progresszív rock bandának mondanak minket. Én nem tudom, mik is vagyunk. Mi a Lillian Axe vagyunk. Azok, akik nem ismertek minket és találkoznak velünk, tisztában vannak ezzel. Mi már mindenkivel játszottunk. Turnéztunk Alice Cooperrel, a Judas Priesttel, nemrég az Asphyx-szel játszottunk együtt… Koncerteztünk death metal, black metal, pop-rock, glam rock, hard rock, blues bandákkal, játszottunk a Godsmackkel, a Seetherrel, Eddie Money-val, a Stray Catsszel… Szóval a teljes zenei palettával. De egyszerűen a saját dolgunkat tesszük.

Nem kellett attól félnetek, hogy a radikális, true black metal hívek ízekre szednek benneteket?

Nem, én nem aggódtam emiatt. De nem is bántott senki. Sőt, ők kedveltek is minket.

A korai években Robbin Crosby volt a produceretek.

Az első album producere volt. Néhány arénakoncerten mi voltunk a Ratt előbandája. Neki megtetszett, amit csináltunk, és ő akart lenni az első albumunk producere. A Ratt akkori menedzsere egyenesen azzal hívott fel, hogy minket is menedzselni akar, és ő hozta össze az első lemezszerződésünket az MCA-vel. Robbin remek munkát végzett az első albumunkon. Óriási arc volt, szomorú, hogy már nincs közöttünk. Nagyszerű ember volt.

Érintette valamennyire a Lillian Axe-t, hogy a grunge és az alternatív pont akkor vette át fokozatosan a hatalmat, amikor a legsikeresebb lemezeitek készültek?

Igen. Sőt az üzletileg legsikeresebb két lemezünk éppen akkor jelent meg, amikor a grunge feltört. Az egész zenei szakmát sújtotta, és szerintem a média, meg a sajtó lelkén szárad a dolog, mert a médiában szenzációhajhász szalagcímek kellenek. A témát az kellett, hogy adja, mennyire menő a grunge, mert azzal lehetett eladni az újságokat. Az emberek ezt látták a TV-ben, ezt hallották a rádióban, és ez minden más bandát padlóra küldött. Az összes bandát, amely kitaposta az utat a hard rock muzsikának. A rádióban sem mehettek le a dalaik. Hirtelen jött a média, jött a Rolling Stone magazin az olyan hülye szalagcímekkel, mint „Halott-e a haj-metal?” A nagyközönség pedig túl ostoba ahhoz, hogy saját véleményt formáljon bármiről, és így is állt az egészhez: „Ó, hát ha egyszer itt azt írták, akkor biztosan halott. Alighanem most már Pearl Jamet, meg Nirvanát kell hallgatnunk, ha a Rolling Stone szerint az a divatos”. Nemhogy azt mondták volna: „Márpedig nekünk ez tetszik, és azt is fogjuk hallgatni, ami nekünk tetszik”. Nevetséges volt, és rengeteg rock bandát kinyírtak ezzel. De aztán meg lehet nézni, mi történt. A grunge-nak vége lett… Én viszont még mindig itt vagyok! Azt viszont nem látom át, merre ment azóta a zene, még csak sejtésem sincs.

A zenekar feloszlásában is közrejátszott a grunge annak idején?

Nem mondanám. Pusztán csak úgy éreztük, kiégtünk, és azon voltunk, hogy másféle irányban induljunk el. Én leginkább azon a vonalon kezdtem írni, amelyen ma is haladunk. Néhányan mások a bandából viszont valami rádió-barátabbat akartak, olyasmit, mint a Stone Temple Pilots. Én viszont megmondtam nekik, hogy én vagyok a Lillian Axe, mi így írunk, ennek köszönhetjük az eddigi sikereinket is, szóval ezentúl is úgy írok, ahogy én látom jónak. Nem fogok változtatni azon, ahogy írok és ahogy érzek, pusztán azért, hogy igazodjak, hiszen ami ma beillik a sorba, holnap talán már kilóg. Az ember legyen hű önmagához!

A Near Life Experience-t is ezért indítottad el ugyebár.

Igen, ezért. Két lemezünk jelent meg független kiadásban, és azokon a lemezeken aztán nem voltak határok! Teljesen elrugaszkodott témákat írtam. Ez segített abban, hogy kinyújtózzak erre-arra, és különböző dolgokkal kísérletezzek.

A folytatását is tervezed valamikor?

Esetleg igen, de őszintén szólva a Lillian Axe rengeteg időt emészt fel. Mi nem tartunk szünetet, állandóan csinálunk valamit. Talán valamikor a jövőben…

Kihoztál egy lemezt a Circle of Lighttal is, na meg az Angel soriban is játszottál.

Igen, az Angellel az 1999-es újjáalakulás óta játszom, de az a banda úgy négy-öt éve nem csinált semmit, és nem is tudom, fog-e még valaha. Időről időre nyomunk pár bulit, és próbáljuk új életet lehelni az Angelbe, de az énekes Frank is úgy érzi, hogy ebben a légkörben a zenei színtéren túl nehéz már újra beindítani a csapatot. Ami pedig a Circle of Lightot illeti, a Lillian Axe indulásakor a tagság belőlem, Johnny Vinesból, Michael Maxxből és Danny Kingből állt. Amikor aláírtam az MCA-hez, a kiadó egyedül engem szerződtetett le, úgyhogy amikor az első album készült, teljesen újjá kellett szerveznem a Lillian Axe-t. Úgy másfél éve álltunk ismét össze Circle of Light néven, és kihoztunk egy albumot, amely pont egy hete jelent meg. A címe is “Circle of Light”. Remek anyag! Súlyos, amolyan régi vágású metal muzsika. Az Amazonon is megvásárolható. Meg akartam csinálni, hogy kerek legyen a történet, hiszen ezekkel a fiúkkal már huszonhét éve nem játszottam. Páran közülük helyi csapatokban játszottak, a bőgős Mike pedig csak úgy magának zenélgetett, de amikor újból összeálltunk, minden ugyanolyan volt, mint húsz éve. Mintha nem is hagytunk volna ki annyit.

Hogy van a testvéred, Craig?

Jól. Néhány hónapja nem beszéltünk, de Mississippiben él, és van egy kisfia. A feleségével és a fiával él, és jól mennek a dolgai. Igaz, már nem dobol. Úgy tudom, semmit nem csinál. Talán felőrölte, ami a Black Label Societyben történt vele, úgyhogy egy időre leállt. De szerintem egyszer még folytatni fogja a zenélést. Hogy őszinte legyek, kimaradtam a dologól, de bizonyos tekintetben úgy érezte, nem tisztelik vagy nem bánnak vele megfelelően. Amennyire meg tudtam ítélni, tíz évig tagság után nem volt elégedett. Mondjuk úgy, több törődést remélt volna.

És milyen az élet New Orleansban? Milyen az ottani zenei színtér?

Küzdelmes, mint mindenhol máshol. A 80-as években maga volt a csoda. Mindenfelé klubok és rockbandák, mi pedig kitapostuk az utat a rockbandáknak, hogy állandóan játszhassanak. Most elég nehéz a helyzet. Van néhány hely, de ott csak a jazz és a blues megy, a rockzenével nem foglalkoznak. Mi jól megvagyunk, és játszani is szoktunk, de nem annyit, mint régen.

————————————–

ENGLISH VERSION:

How the current tour going? The last time you’ve been to Europe was really long ago.

It’s going well so far, we’re having a good time. We’re coming to some countries we’ve never been to before.

And Hungary is one of these.

Yeah, it’s the first time we’ve ever been here. It’s great. The people that have been coming to the shows have been really excited and enthusiastic. It’s nice to come halfway around the world and see so many fans still around. We haven’t been here in a long time but we want to try to come back once or twice every year so we can start to build our following back up over here in Europe. This is what we do. We all have families and things that we do back home but this is our top priority. The last time we came here we only did a few shows and before that we came here a few times but things weren’t going really well for us and we took a break for a while. And then we’ve only been back maybe twice since then in twelve years so we really need to come back more often. And we have the time to do that. We just released our eleventh album and we’re getting ready to start working on the next one, too.

So you already have some new songs.

Yes, sure I do. I have the whole idea about where we’re going to go with the band on the next album. And we’re also going to be recording an unplugged album which would be acoustic versions of stuff from all of our albums from the very beginning till now, an unplugged DVD and maybe a best of album as well. “Live 2002” was a full concert album and we have four albums since then. We want to do something that’s going to be unplugged, all acoustic. We’re going to do it in the studio where we record all our albums and do a contest where thirty people can win to come and be a part of the audience. They can ask questions about the songs, talk to the band while we’re playing the songs and make it interactive between us and the crowd. And we’ll film it for a DVD also.

How come your former vocalist Derrick LeFevre is going to sing tonight?

Right before this tour, we were on tour in the States for five weeks with Great White, Faster Pussycat, Pretty Boy Floyd and Bulletboys. When we came back, our singer Brian had some personal stuff that he hadn’t taken care of, serious personal issues at home. It was something that was going to prevent him from coming over here to Europe. So we called Derrick, our ex-singer, and he said he’d be more than happy to fill in for Brian. When we get back, we’re going to have to address that situation and see if Brian’s doing better.

You didn’t have the idea to call Ron Taylor?

No. Ron’s out of the scene, he’s just playing locally. He’s married, has a couple of kids and he doesn’t want to get back into the touring scene so he’s pretty much completely out.

So looks like you’re going to have to decide between two singers.

Yeah, we’ll address that when we get home. We’re going to see how Brian’s doing. If he’s doing better then we’ll work it out but if not then we’ll figure out from there. The four of us is a very solid line-up, we’ve been together for thirteen years so everything is fine with us. Our first album came out twenty four years ago so everybody has changes they go through. I mean some people get married three or four times in twenty four years. That’s just part of life. But Lillian Axe is about the music, it’s about the songs and that’s the most important thing. We’ll figure out the singer situation when we get home.

You also worked with Ronny Munroe for a short time but he didn’t even feature on any Lillian Axe album.

After Derrick left and before we found Brian, Ronny came down and we talked. We just wanted to try and see how it would work out so we did one show with him and a couple of rehearsals, basically just to test and see if it would work. He’s a great singer, a great guy and a great talent but didn’t really fit with what we were doing and he also lived far away and had other projects, too. Overall, we realized it just wasn’t the right fit and the right timing. He wasn’t really officially the singer, he was just doing one gig to see if we will go any further.

The title of your latest album is “XI: The Days Before Tomorrow”. Actually, it’s the eleventh proper Lillian Axe album if you add all the releases (compilations, live etc.).

Exactly. We counted all the releases cause everyone’s got something special. It’s our eleventh record and I feel like it’s the best record we’ve ever done, on many different levels. I’m really happy with it and I think it sets the tone for where we’re going from here for the next record. All the songs, except for two, are brand new. So wherever I write something fresh and new I feel like I’m writing better songs, I’m really tapping into what I want to write about and being able to write things that are exactly how I picture them when I start to think about them in my head. I think the production on the album is the best we’ve ever had. Everything from the songs to the performances, to the mix and just how all the songs really fit well together makes me think it’s the best thing we’ve ever done.

And what’s the meaning of the album title?

Actually, my wife came up with it. She told me that she’d read it somewhere and that it sounds like a title to a song I would write. I started thinking about it and I felt it really makes a lot of sense because if you look at it, it represents the journey that we’re all on. In the days before tomorrow, every day is going to be the day before tomorrow so we’ll never ever reach tomorrow. It’s a constant journey, a constant ride that we’re taking to get to where we need to go next. It’s like hanging the carrot in front of the horse. He’s trying to get the carrot, keeps moving and never gets it. So it represents our life’s journey. Musically as well because I feel like we never ever reach our peak, we never really get to what we’re looking for. But that’s what the journey’s all about, right? When you reach the peak, where do you go from there? Nowhere.

What are the most important topics that you deal with in the lyrics of this album?

On the new record, there are a lot of different topics. “Babylon”, the first song is about conspiracy theories, politics in the end times, revelation and what’s going on on our planet right now, how mankind is screwing up right now. I write a lot about that, about man’s struggle to better himself and I get frustrated because it seems like where we should be escalating and improving as a culture, we just keep going backwards, we’re not really growing. So I write a lot about the things in life that bother me, like selfishness and greed, and whatnot. But on the flip side, I always also write about the silver lining, that there’s still hope and that there’s still possibility and that we’re living on a great planet, we just need to quit screwing it up. The things I write about are more about the soul, the spirit and the heart, good and bad, and that encompasses everything. If a man is right in there, he’ll be right in politics, with his family, in his actions and everything else. So it all comes down to our minds and our hearts from the beginning whether it’s politics or religion or whatnot. They all have the inner struggle of good versus evil which controls where we’re going. I mean, look at politics. If the politicians had their hearts and souls in the right place, politics would be done correctly – but it’s not. They have greed and selfishness, the “me first” attitude and when that sets in, politics goes bad and then it trickles down onto the people and the culture goes bad. They don’t trust the government, the government’s screwing them, nobody can make any money, nobody can increase their lives… And so the people underneath politicians start to get greedy and selfish, it’s all about themselves. As long as we keep on living like that, our planet’s not going to improve.

Do you think the upcoming election in the States can bring something important?

Yeah, I think it’s going to be a really huge election. The majority of the people in the States are not happy with the way things are. Everybody thought that the president was going to come in and change things but in my opinion, it was just a lie. I don’t agree with his politics.

So, do you see a potential in Romney?

I think so. That’s who I vote for.

And, when it comes to religion, are you a “True Believer”?

Absolutely. Even though I’m pessimistic, get aggravated and write about things that bother me, on the flip side of that, I really feel like this is a great planet, there’s a lot of potential here and I do believe that if we can all get it together then we can really improve this planet but sometimes I think this is going to keep going down.

Let’s get back to the music. Is there any difference between making albums back then in the 1980s and now?

To be honest with you, there’s not a lot of difference in how I approach it. When I wrote the “Psychoschizophrenia” record, I had a piffany for some reason and we just came up with our most successful record. I felt like I had a lot to prove to make a better record and I found the way to take the Lillian Axe signature sound and add that darker, serious, majestic element to what we were already doing, to really find where I wanted this band to be. So I started writing “Deepfreeze” “Crucified” and “Stop the Hate” and I felt at that time that it was the best period writing for me. I felt like I was coming up with the best stuff I’ve ever written. It was all unique and different but it was melodic, heavy and majestic. And I felt like that again on this record, too. I just felt like I was being blessed with ideas that were better than anything I’ve ever done before.

And the direction of the last three Lillian Axe albums has been built up from there, too.

I agree with you. “Waters Rising”, “Sad Days…” and “Deep Red Shadows” were really starting to solidify what our sound is about. A lot of people bring up “True Believer”, “Dream of a Lifetime”, “Misery Love Company” and that style but now it’s really getting heavier and darker and yet I’m still keeping the same kind of melodies, guitar playing and vocal style. That’s what this band is really about.

Have you ever felt any pressure from your former record companies?

Not as far as the writing was concerned. They never really told me what I needed to write. The pressure was in that the record companies weren’t doing their job. They weren’t working hard, weren’t giving us the promotion and respect that we deserved at that time. But nobody from a label has ever really gotten involved with what I was writing, I’ve been fortunate in there.

In Europe, you’re on AFM Records now. And what would you tell us about your current US label, CME Records?

It’s a new label that’s in partnership with Megaforce Records and with Sony Distribution in the States and AFM over here in Europe. It’s our first album with them. They’ve been doing a good job, you can actually find the record. Sometimes in the past it’s been difficult to find the albums. The music industry, all the way around, world wide, is struggling on many different levels so we’re just fortunate that we keep putting records out and keep touring.

And “Deep Red Shadows” has been released on Love And War Records. Does that mean it’s a self-released material?

It was another label that was in partnership with Megaforce and with Sony as well but it didn’t have a release here in Europe. I was part of the label. That was a weird album. When it started out, it was going to be a four song EP with four brand new songs just to get something out for the fans. And then we decided to do four acoustic versions of some of the older ballads with Derrick singing: “Nobody Knows”, “The Day I Met You”… It came out really well but a lot of people wanted more of the new stuff so that’s when we went in and did “The Days Before Tomorrow”. But I love that record, it’s a great album I’m happy with.

Does the title have anything to do with the song “Deep Blue Shadows”?

Yes. There is kind of a theme throughout that album, the theme of vampires and blood lust. The song “Under the Same Moon” is about a man who’s bit by a vampire and his whole physical and emotional change into a vampire. My bass player Eric and I were in a small budget vampire movie in New Orleans two years ago. It was called “Slayer Zed and the City of the Dead” and you can find it on Youtube. Look it up and see it in three sections. I’m the vampire and he’s the main character. It’s pretty cool and it got some local playing down where we live. We were getting ready to do a full movie, we got a budget to do a low budget movie and we spent a year with the pre-production for the movie but then hurricane Katrina came and wiped it all out so we never got to film the movie. So that whole vampire thing was something that Eric and I really were into so when we did “Deep Red Shadows” we had a lot of that theme on the record.

Speaking of movies, the song called “47 Ways to Die” from “Deep Red Shadows” was featured in Cuba Gooding Jr.’s “The Hit List” movie.

Yeah. There is a guy called Thomas Smith, also known as Smithie, he was the music director for that movie. He’d worked with us in the past and when he heard the song “47 Ways to Die” he thought it was perfect for the beginning of the movie. So the whole song pretty much gets played at the beginning of the movie. It was a really good placement, we got like two and a half minutes of play while the credits are scrolling down. So it was really cool, it turned out good.

Did you get the attention of people who have never heard of Lillian Axe before?

Yeah, I think so. That’s kind of funny people say we’re the best band nobody’s ever heard of before. We’ve been around for twenty something years and for some reason we’re still this underground cult rock band. That’s cool in a way but it’s a shame the whole world doesn’t know who we are. That’s our quest.

Here in Europe, there are labels that support old school hard rock music, those bands have many opportunities to play live (tours, festivals). What is it like in the States nowadays?

We just did that tour, “America Rocks Tour” with Jack Russell’s Great White, Faster Pussycat, Bulletboys and Pretty Boy Floyd. It went real good, people still like that kind of music and we had good turnouts, even when the live music scene in the States is not nearly as good as it used to be. It turned out really well, we had a good time. I like going out on package tours cause it’s more fun, it draws more people and we get fans from other people’s crowd but we do our own headlining tours as well. The whole scene in the States is difficult every day just like it is all over the world because the economies are bad, people don’t have the money and the music business has turned to shit. We don’t have the support we used to have. No MTV, there are so many bands and they can’t get radio play. It’s just really difficult, even the big bands have difficulties selling how they used to.

Have you always had a good connection to the 1980s hard rock scene?

We didn’t grow up in Los Angeles so we weren’t a part of that scene, we just got lumped into it because we came up at that time. But Lillian Axe has never been a hair metal band, we’re a unique type of band. We don’t really fit in any categories: we’re not thrash, we’re not death metal, we’re not pop-rock, we’re not glam, we’re not heavy metal, we’re just a hard rock band. I mean, what do you call Pink Floyd? You can’t really put them in a category. Some people call us progressive rock band. I don’t know what we are. We’re Lillian Axe. People that didn’t know us and have been turning onto us realize that. We played with everybody. We’ve toured with Alice Cooper, with Judas Priest, we just did a show the other night with Asphyx… We played with death metal, black metal, pop-rock, glam rock, hard rock, blues bands, we played with Godsmack, Seether, Eddie Money, Stray Cats… I mean, with bands all over the spectrum. But we just do our thing.

Wasn’t it to fear you was going to get lynched by some radical true black metal fans?

No, I didn’t worry about it. Nobody did. As a matter of fact, they liked us.

In the early years, Robbin Crosby was your producer.

He produced the first album. We opened up for Ratt on a bunch of arena shows. He liked the band and wanted to produce our first album. Ratt’s manager at that time called me, he wanted to manage the band and got us our first record deal with MCA. Robbin did the first album and did a great job. He was a great guy, it’s s shame he passed away. He was a really great individual.

Have Lillian Axe been affected to some extent by the fact that grunge and alternative took over gradually after the release of your most successful albums?

Yeah. As a matter of fact, our two best records, commercial-wise, happened right when grunge was kicking in. It just hurt the whole music business and I think it was the media and the press that did it because the media had to have sensationalized headlines. They had to talk about how grunge was in just so that they can sell magazines. You saw it on TV, you heard it on the radio and it just hurt all the other bands. All the bands that paved the way for hard rock music. They couldn’t even get played in the radio. All of the sudden, the media comes in, Rolling Stone magazine comes in with a stupid headline “Is hair metal dead?” And the public is too ignorant to just make their own opinions so they were like “Oh it must be dead now ’cause it says so here, I guess we have to listen to Pearl Jam and Nirvana now because Rolling Stone magazine said that’s what’s in”, instead of saying “This is what we like and we’re going to listen to what we like”. It was ridiculous and that whole thing killed a lot of rock bands. Then look what happened, grunge died… And I’m still around. But I don’t know where music’s gone since then, we can’t even figure it out.

Did grunge have anything to do with the band breaking up back then?

Not really. We just felt like we were burnt out and wanted to try to do some different things. I started writing more along the lines of what we’re doing now. A couple of the guys in the band wanted to be a little more radio oriented, like Stone Temple Pilots but I was like “I’m Lillian Axe, that’s how we write, this is what’s given us our success so far, I’m going to keep writing whatever is right for me.” I’m not going to change how I write and how I feel about things just so I can fit in ’cause what fits in today may not fit in tomorrow so you have to be true to yourself.

That’s why you started Near Life Experience, right?

Yes, that’s why I started that. We have put out two records independently and there were no boundaries on those albums. I wrote some off-the-wall stuff on them. And that helped me out a lot to be able to branch out and experiment with different things.

Do you plan on continuing with that someday?

I would like to, eventually, but to be honest with you, Lillian Axe takes up so much time because we don’t really take time off, we’re constantly doing something. But maybe in the future…

You also brought out an album with Circle of Light and used to play with Angel, too.

Yes, I’ve been playing in Angel since 1999 when they regrouped but Angel hasn’t done anything in four or five years and I don’t know if we’ll ever do anything more. Every once in a while we do some shows and try to rejuvenate Angel but Frank the singer felt the same that it’s just too difficult to revamp that band in this environment in the music scene right now. As for Circle of Light, when I first started Lillian Axe, it was me, Johnny Vines, Michael Maxx and Danny King and when I got signed to MCA they just signed me. So when we did the first album, I had to form a whole new Lillian Axe. We reunited a about year and a half ago under Circle of Light and released an album that just came out a week ago. It’s called “Circle of Light”. It’s really good. It’s heavy, more like an old school metal kind of stuff and it came out real well and you can buy it on Amazon now. It’s something I wanted to do to come full circle with those guys ’cause I hadn’t played with them in twenty seven years. A couple of them were playing in local bands and bass player Mike was just playing on his own but when we got together the first time it was like twenty years ago, we never missed a beat.

How’s your brother Craig doing?

He’s doing fine. I haven’t talked to him for a few months but he lives in Mississippi, he’s got a little boy. He’s just living with his life and the boy and doing well. He’s not playing any drums, though. I don’t think he’s doing anything. He probably got really burnt out of what happened to him in Black Label Society so he wanted to stay out for a little while. I think one day he’ll get back into it. I kept out of it to be honest with you but there were some things he felt he wasn’t being respected or treated properly. And after being in that band for ten years, from what I saw, he wasn’t happy. He thought he should have been better taken care of, let’s put it that way.

And how’s life in New Orleans? What is the local music scene like?

Struggling, like everywhere else. Back in the 80s, it was unbelievable. There were clubs and rock bands everywhere and we were paving the way for rock bands to play all the time. Now it’s really difficult. There’s a couple of places here and there but it’s all about jazz and blues, they don’t care about supporting rock. We still do well and still play there but not as much as we used to.

WEBhttp://www.lillianaxe.com/

Kapcsolódó cikkek

Lillian Axe, Helstar, Mortician, The Order of Chaos, Seven Thorns, Emerald – Koncertbeszámoló

Dehumanizer

Lillian Axe Interjú

Dehumanizer

LILLIAN AXE – XI – The Days Before Tomorrow

Dehumanizer

Hot News – Lillian Axe signs with AFM Records!

KMZ

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár