Profanatica interjú – Kronos Mortus

A kérdésekre Paul Ledney válaszolt.

Hé, mi a helyzet ember?

Hello Paul!

Jól van, hogy s mint?

Nagyon köszi, minden rendben. Zsolt vagyok Magyarországról, a magyar kronosmortus.com webzine-től. Hatalmas dolog ez a számunkra, hogy lehetőséget kaptunk veled interjúkészítésre, köszi!

OK, semmi gond!

Azt hiszem, a beszélgetésünk alatt mindenki a pokolban fogja érezni magát! 🙂 Hogy érzed magad Kanadában? Miért gondolod úgy, hogy számodra jó ott az élet?

Ó, úgy érted, Amerikában? OK, meglehetősen meleg van most arrafelé. Jelen pillanatban – miközben épp itt ülünk – nagyjából 95 fok (35 Celsius) lehet. Szóval bent tartózkodunk, jól vagyunk, de amikor napközben kisüt a nap, akkor elég szar az idő.

Értem. Aki egy kicsit is ismeri a Profanatica zenéjét, az biztosan érzi, hogy ez a valós, teljes mértékben és abszolút gonosz, sötét black/death metal! Mikor kezdett kialakulni benned a művészeted válaszul erre a kifacsarodott világra? Kik voltak rád főként hatással?

A korai időkben alighanem a Hellhammer. Abban az időben, amikor Hellhammer-t hallgattunk, természetesen ott volt még a Venom, a Slayer és a Celtic Frost is – de ha visszanézünk és visszatekintünk, akkor a Hellhammer EP-t meg a Sodom EP-jét (az In the Sign of Evil-t) hallgatva egyből rájöttem, hogy ez az, amit csinálni akarok. Szóval annak ellenére, hogy szerettem a Slayert, a Venomot, az Exodust, meg az összes ilyen 80-as évek stílusában játszó bandát, valahogy leszartam őket onnantól, hogy meghallottam a Hellhammer és a Sodom EP-jeit. Aztán persze ott volt még a Possessed “Seven Churches” című 1985-ös lemeze is. Számomra – legalábbis a vokál tekintetében – óriási különbséget hozott ez ahhoz viszonyítva, amit mindenki más hallgatott, vagyis ami olyan volt, mint a Slayer meg a Venom. Valahogy ez lett számomra a kezdet. Akkoriban úgy gondoltam, hogy a Venom már megvan, szóval nem kellenek nekünk a Metallica-féle dolgok, vagy ha már egyszer ott van a Morbid Angel, akkor minek a Slayer? Ez az egész az első kiadatlan Morbid Angel albumig, meg persze a demójukig nyúlik vissza.

Értem. Fiatalon milyen életet éltél? Mennyire tért el a gondolkodásod a többi srácétól? Mennyi haverod van még az iskolában töltött éveidből?

Talán egy vagy kettő. A gondolkodásmódom a mostanihoz hasonló volt, hiszen azt mondanám, hogy művészi szempontból – vagyis csak ezen az egy bizonyos téren – vagyok kiművelt. És hát… van egyfajta képességem arra, hogy végigjátsszak egy egész albumot. Volt olyan, hogy egyszer meghallgattam valamit, és azt gondoltam, hogy ez nem nekem való. Vagy…. hát igen, amikor az ember gyerekként pénzt költ egy albumra, akkor haza akarja vinni és szeretni akarja, mert hát pénzt adott érte. De egy adott albumon legtöbbször csak egy-egy gyors dal volt: akkoriban rendszerint ez volt a helyzet az összes zenekarral kapcsolatban. Számomra azonban minden más szemétnek tűnt. Szóval, számomra valahogy úgy ment végbe a felnőtté válás, hogy mindig is azt gondoltam, hogy én a magam dolgait jobban tudom, mint mások a sajátjaikat. Nem is igazán tudom, hogy kéne ezt elmagyarázni…

Értem. Milyen koncertekre jártatok ebben az időszakban (úgy értem, amikor fiatalabb voltál)? Van valami jó élményed? Van erről kedved beszélni?

Persze, megtehetem. A 80-as évek közepén láttam a Metallicát Cliff Burton-nel – na az nagyon jó volt. A Slayert pedig a Rain and Blood turnén láttam – és az is nagyon jó volt. Mindkét zenekar kapcsán elmondhatom, hogy lenyűgöztek. Mindez annyit jelent, hogy akkoriban sokkal fiatalabb voltam, mint ezek a srácok: nyilván fel is néztem rájuk, és egyáltalán nem gondoltam azt, hogy jobb lennék, mint ők. Valami olyasmi ez, ahova egy nap majd én is el szeretnék jutni – már ha ennek van így valami értelme. Szóval a helyzet az, hogy gyerekkoromban sokkal jobban élveztem a zenét, mindaddig, amíg elég jó nem lettem benne ahhoz, hogy már a saját dolgaimra koncentrálhassak. Amikor azonban ez vette át az irányítást, akkor – bár nem örülök ennek, de – valahogy már nem élveztem annyira, mint fiatalabb koromban. Ez valahogy mindig ott van a háttérben, sosem megy ki a fejemből. Én tényleg úgy érzem, hogy ha az ember komoly zenésznek tartja magát, akkor ennek (vagy legalábbis a saját maga számára megfogalmazott én-képének) minimum így kellene kinézni: “én jobban énekelnék, vagy keményebben ütném azt a dobot, mint ez vagy az a srác”. Ez pedig valami olyasmi, amit nem nagyon látok a mai zenei életben. Nyilvánvalóan nem fogok neveket mondani, nehogy beleszaladjak valakibe – tudod, az internet mintha önálló életet élne mostanában. De nem igazán látok… túl sok imádatot. A zenekarok más zenekarokat imádnak ahelyett, hogy saját magukat és a saját projektjeiket imádnák. Szóval, azt mondanám, hogy a fiatalabb koromhoz képest az a fő különbség, hogy akkoriban jobban élveztem a zenét. Láthattam Ozzy-t, amikor még jó volt. A Judas Priestet is láttam néhányszor – talán a Judas Priest volt az első koncertélményem – igazából a Defenders of the Faith turné, mert most már idősebb vagyok, szóval…

OK. térjünk rá a zenédre. Abszolút az első vonalas black metal színtér kiemelt zenekarai közé tartoztok, és több mint 30 éve léteztek – még ha volt is valamennyi szünet. Ha jól tudom, a kezdeti időszakban először Európában több rajongótok volt, mint ahol éltetek. Hogyan lehetséges ez? Ennyire nem értették, hogy mit akartok kifejezni a zenétekben?

Azt hiszem, erre elég egyszerű a válasz, mert… az első dolog, amit kiadtunk, és már minőségi terjesztést kapott, az a Massacre-rel közös split album volt az Osmose-nál – és mivel ez egy európai kiadó volt, sokkal hatékonyabban tudták kiadni, mint az Amerikában piacra dobott Weeping in Heaven EP-t, meg persze a demónkat is, amit szintén ők dobtak piacra. Szóval Európában sokkal több ember érdeklődött irántunk, mint Amerikában, hiszen a black metal stílus – vagy legalábbis az esztétikája – még nem terjedt el itthon: az emberek még akkoriban csak épp elkezdtek rákapni a death metal-ra. Emlékszem, arra gondoltam (meg hát hosszas beszélgetéseket is folytattunk erről a próbákon meg a próbákra menet), hogy mi tartott ilyen sokáig abban, hogy az emberek belendüljenek? Mindenki annyira lassú! Mintha az összes death metal cucc végigment volna rajtunk abban az időszakban. És már elegünk is lett belőle, mire összehoztuk a saját dolgainkat. Majdnem… Hiszen mi már annyira korán benne voltunk a dolgokban, leveleztünk a bandákkal, hogy megszerezzük a demóikat, míg az átlag metalosnak 50-szer kellett látni valamit egy újságban, meg valakinek el is kellett játszani nekik a cuccot. Óriási lemaradásban volt minden… Ha felvettünk valamit, vagy előhozakodtunk valamivel, hosszú idő kellett ahhoz, mire az emberek befogadták. Már ha érted mire gondolok…

Meglehetősen ritka dolog az, hogy a dobot és a vokált egy személy szolgáltatja. Szerinted pont ez lehet az egyik oka annak, hogy képes vagy ezeket az extrém megkínzott hangokat kiadni magadból? Van valami összefüggés a két dolog között? Szerinted ez mennyire teszi különlegessé a zenekart másokhoz viszonyítva?

Nekem önmagában semennyire, de az emberek állandóan felhozzák a dolgot. Nos, nyilván észreveszik, ha énekelek, és sokan, akik… akik rákapnak a dolgainkra, olyanok, akiknek tényleg nagyon tetszik, azt mondják: „Meglepődtem, hogy doboltál is, meg énekeltél is. Úgy értem, ismerem az anyagot, de látni most látlak először – nem is gondoltam volna!” Azért van pár hátránya a dolognak – mégpedig az, hogy bár tudok dobtémákat hozni a vokálok közepette, de mégsem igazán szeretem – kicsit zavaró ez (bár attól függően, hogy mennyire érzem magam kényelmesen, nyilván meg tudom csinálni). Szóval, nem nagyon korlátoz a dolog, hacsak abban nem, hogy szeretnék elöl lenni, mutogatni és ordítani bele az emberek arcába. Ennyi az egész. De ami az összefüggéseket illeti… erről semmi nem jut az eszembe.

A jelenlegi zenésztársaidról mit mondanál? Mit szabad tudni róluk? Mi a közös bennetek?

A dolog kicsit más, mint 1990-ben volt, hiszen a zenésztársaim 1990-ben inkább… nos, míg a srácok, akikkel most vagyok, meglehetősen régisulisok. Én a csapatagokkal együtt jártam az iskolába: ugyanabba a középiskolába jártunk 1990-ben, szóval… Szerettük az amerikai black metal kezdeteit, és amikor a suliba, a zenekari próbára vagy a munkahelyünkre mentünk, akkor főleg régi punkot hallgattunk, nem is annyira sok metált. És hát… azt mondanám, hogy a különbség a mostani srácokhoz viszonyítva az elfogadás terén van. A 90-es évek elején még nem volt minden olyan elfogadott, mint most. Bumm, az ember csinálhat egy sor nevetséges, totál szar albumot egymás után, mégis az emberek, a metalosok valahogy akkor is szeretik az adott bandát. Persze elismerik, hogy „hát igen, volt pár szar albumuk, de reméljük, hogy lesz majd jobb is” – miközben… Nem is tudom, ha valaki ilyet csinált volna 12 vagy 13 éves koromban, akkor azt mondtam volna, hogy soha többé nem hallgatom meg ezt a szart, mert hát ezek megváltoztak, nem ugyanaz a banda! Szóval a nagy különbség az elfogadás terén van. Én úgy vagyok vele, hogy ó, hát ez szemét! Tudod a gitárosunk sokkal fiatalabb nálunk, és sokkal nyitottabb is: sokféle metalt, punkot és hardcore-t hallgat, míg mi csak a dolognak egy bizonyos, nagyon szűkre szabott dobozba zárt szeletét. Ám annak idején – nem tudom, mióta mozogsz ebben a műfajban – de tudod, az internet ideje előtt nem igazán csinálhattál hülyeségeket, mert leszóltak volna miatta. Valaki egyből írt volna egy olyan levelet, hogy „Hogyan csinálhattatok ilyen imázzsal képeket?” vagy tudod, folyton jöttek a levelek, hogy „melyik típusú sátánizmust gyakoroljátok? Merthogy említetted ezt a könyvet, de az nem illik bele a témába!” Akkoriban mindez eléggé ítélkező dolog volt, szóval… azt csináltál persze, amit akartál, de hinned kellett benne, és mi mindig hittünk is benne.

Értem! Annak idején több demóval kezdtetek, majd jött a kultikus „Weeping in Heaven” EP 1992-ben, vagy valahogy úgy. Beszélnél ezekről az albumokról? Ezzel már teljes mértékben meggyőztétek az embereket arról, hogy kik vagytok és mit akartok véghez vinni ezekben az albumokban?

Igen, de amikor kijött a Weeping in Heaven EP, az emberek… nos, nem mondom, hogy úgy gondoltuk, nem állnak rá még készen, hiszen épp csak kezdtek belejönni a dologba. Nem tudom, honnan jön ez a késés. Azt hiszem, az emberek többségének eltart egy darabig, míg meghallgatják, vagy akár csak rátalálnak az új zenékre, és aztán azt mondják: ” ez tetszik, vagy nem tetszik”. De mindig is úgy gondoltuk, hogy folyton az élen jártunk abban, amit szerettünk és amit játszani akartunk. Visszatekintve azt mondanám, hogy ez volt az, ami közvetítette mindazt, amiről szóltunk: az üzenetünket, hogy káromolunk mindent, ami szent.

Ezután a Masacre, majd az Impiety zenekarokkal közösen megosztva folytattátok ezt az istenkáromló utazást. Ők akkoriban miként lettek a kedvelt bandáid, hogy osztozkodtál velük és közös erővel leigáztátok a Földet?

Minden lehetséges alkalommal elmondom, hogy kétféle black metal létezik. Van az európai stílusú black metal, és van az amerikai stílusú black metal. Az amerikai black metal pedig inkább kötődik egy bizonyos hangzáshoz vagy stílushoz, mintsem egy adott helyhez. Szóval, az általam kedvelt zenekarok – például a régi Impiety, a Morbosidad, az Absu, vagy a régi Rotting Christ (még ha az Impiety egy kicsit, egy hajszállal később is jött) – nos, ezek a bandák valamennyien a saját blaszfémikus, sötét boszorkánysággal teli stílusukat játsszák – valami sokkal inkább black/death metalt annál, mint amit az emberek manapság black metalnak hívnak. Ez a zene ugyanis rendkívül súlyos és agresszív – szinte már gyűlöletteli. Nem koppintották le a Bathory-t 100%-ban, ahogy mindenki más tette. A Bathory rám is nagy hatással volt különösen a vokál terén, meg azáltal, hogy mennyire gonosz volt az egész, de mégsem koppintottuk le. Megvoltak a saját koncepcióink és ötleteink – és igenis úgy gondolom, hogy sok banda csak másolja ezt a stílust. A hatásaink már olyan régóta vannak velünk, hogy beépültek. Van különbség viszont aközött, hogy nem tudod elkülöníteni azokat a hatásokat, amiken felnőttél (valahol úgyis fel fognak bukkanni), és aközött, amit a mai fiatalok mondanak, hogy „csináljunk egy zenekart, ami úgy hangzik, mintha ennek vagy annak a bandának a kópiája lenne”. Amikor hasonló gondolkodású emberekkel találkozunk mondjuk egy split miatt, az szerintem jó dolog, és rögtön hallani lehet, hogy mindkettőnknek, mindkét zenekarnak valahogy ugyanaz a célja.

Jött egy kisebb szünet és következtek a teljes hosszúságú albumok, 2020-ig bezárólag összesen 5 db. Mikor és milyen hangulatban íródtak ezek a dalok? Mennyire eltérőek az egyes lemezek módszerei és a lelkiállapotod… mennyiben másak ezek a lelkiállapotok a korai évekhez képest?

Nehéz megmondani, mert itt van mindjárt egy dolog, ami más volt: az általam hallgatott zenei anyag mennyisége. Persze azóta új zenekarok is felbukkantak. A régi időkben, amikor a split felvételre gyakoroltunk, semmi ilyesmit nem hallgattunk. Igazából volt az Impaled Nazarene demó – akiknek egyébként nagy rajongói voltunk, meg össze is barátkoztunk velük –, aztán meg a régi Beherit és a Blasphemy. De csak néhány ilyen banda létezett. Minden egyéb olyan death metalos volt akkoriban. Szóval a gondolatmenetünk az volt, hogy inkább pusztítsuk el ezeket a bandákat: sokkal fontosabb volt számunkra, hogy valami gonoszabbat, feszesebbet és egy kicsit jobbat találjunk ki, mint az, hogy „ó, ez nagyszerű, csináljunk valami nagyszerűt mi is!”. A fő célunk az volt, hogy tönkretegyük azokat a bandákat, akikre felnéztünk. Amikor pedig szünetet tartottunk, majd újra összeálltunk a Hell’s Headbagers számára készített első teljes anyagunkhoz, akkor… Nos, a gondolkodásmódunk más volt, és bár mindig azt csináltuk és csináljuk ma is, amit akarunk, de azért ott volt bennünk az, hogy „nem kellene kipróbálnunk egy kicsit valami újat”? Úgy voltunk ezzel, hogy tudod, tegyünk kicsit doomosabbá és lassúbbá pár dolgot… Mindig abba az irányba mentünk, ami természetesnek tűnt, de némiképp nehezebben szabadultam meg pár olyan újabb dologtól, amit hallottam, és ami megtetszett. Vagyis annak ellenére, hogy ez is száz százalékban eredeti, mégis elücsörögtem egy ideig azon, hogy elsajátítsam az énektémákat, miközben nagyon azon voltam, hogy az új hatások ne kerüljenek előtérbe. Addigra már ugyanis létezett az internet – legalábbis számunkra –, és rengeteg új zenekar és zene vált könnyen hozzáférhetővé. A folyamat más volt, meg a gitáros is, aki a split-en játszott; aki meg az egész split-et írta, az egy másik államban élt. Szóval csak cserélgettük a zeneszámokat: én küldtem neki pár dobsávot, ő meg rápakolt néhány riffet, és visszaküldte e-mailben. Szóval így csináltuk ahelyett, hogy élőben jammeltünk volna. Tudod, én New Yorkban voltam, ő pedig Atlantában, vagyis elég nehéz volt: mindketten dolgoztunk, és nem igazán volt időnk együtt lógni.

Értem a folyamatot. Most pedig itt vagyunk a jelenben, és hát azt kell mondanom, baszd meg, rohadt jó vagy még mindig!

Kösz haver!

Itt állunk a hatodik album kapujában, és szerencsére én már hallottam is, és teljes mértékben hibátlan. Hogyan csináltad ezt?

Nos, a kardióm sokkal jobb, mint volt, és elkezdtem 100%-ban komolyan venni a zenekart. Amikor azt mondom, hogy komolyan veszem, az nem azt jelenti, hogy a múltban úgy voltam vele, hogy „igen, ez jól hangzik – csináljuk!”, hanem sokkal inkább úgy, hogy „most már van időm és küldetésem – ennek szentelhetem magam, és komolyan is fogom venni!”. Úgy értem, az Altar of the Virgin Whore EP idejében kezdődött az, hogy azt mondtam: „csináljuk keményen!”. 53 éves vagyok és úgy érzem, lassan kezdek beérni a fénykoromba – de még biztosan nem értem el, mert sokat dolgoztam a kardióval, a vokális technikákkal meg a légzőgyakorlatokkal, és hát meglehetősen egészséges is vagyok. Nem iszom, nem dohányzom, nem bulizok: extrém mennyiséget pihenek és sok vizet fogyasztok a koncertek előtt. Közel egy évig gyakoroltuk ezeket a dalokat, mielőtt belevágtunk, és a stúdióban megbizonyosodtunk arról, hogy úgy játsszuk őket, ahogy élőben is játszanánk. És ez remélhetőleg át is jött.

Sosem voltál arról híres, hogy változtatsz a hangzáson, ami egyáltalán nem is baj. Szerinted te mennyire változtál emberileg az elmúlt harminc évben? Mennyire neveznéd másabbnak a zenédet a korai demókhoz képest?

Vicces, mert megmutattam valakinek – az egyik gyerekemnek – az egyik videoklipet az első koncertünkről, 1990-ből és azt mondta, hogy az énekhangom pontosan ugyanúgy szól. Én meg erre: „Tényleg? Ez nagyszerű!” Szeretem azért azt hinni, hogy most jobb, mert több mindent tudok csinálni, hiszen nem fogy ki a szusz olyan gyorsan. Szóval számomra az egyetlen változás az, hogy dolgozom magamon és komolyabban veszem a dolgot. A szemléletem viszont még mindig mintha pontosan ugyanolyan, mint gyerekkoromban. Igen, ezt tudom erre mondani.

A koncerteken, hogy viselkedik a tömeg? Mennyire csodálkoznak el a Profanatica-n? Mit látsz az arcukon? Szoktál rajongókkal beszélni a koncert után?

Legutóbb… Nos, ez kissé keserű téma számomra a legutóbbi európai turnénk miatt. A dolog így áll: attól függ, ki a promóter, és hogy hány ember van a keze ügyében. Legutóbb tavasszal balszerencsénk volt, mert a portugál banda, akinek segítettem volna a turnén, napokkal az indulás előtt visszalépett. Így mindenekelőtt előzenekarokat és helyi promótereket kellett keresnünk az összes országban. Ráadásul talán négy is nagyon gyengére sikerült, érted, szarok voltak, szóval… Megtették a legjobbat, amit tudtak: azt mondták, eladják a csomagot, de nem volt igazán jó csomag, amit el lehetett volna adni. Nehéz volt végigcsinálni ezt az egészet. Szóval a kivételtől eltekintve azt akarom mondani… na, hadd próbáljak visszaemlékezni! Svédország jó volt, Olaszország mindig is jó volt, Lengyelország nagyon jó volt, és Csehország is nagyon jó volt. De mindenütt máshol… A legutóbbi alkalommal sokan ácsorogtak, bámészkodtak összefont karokkal. Mintha az európai emberek – legalábbis sokan közülük – eléggé befordult módon viselkedtek volna. Beszéltem én mindenkivel, meg sétálgattam is, dedikáltam dolgokat és fényképeztem… Én is metalos vagyok, szóval nem bújok el: járkálgatok, szeretek találkozni az emberekkel, és most már mindenhol van rengeteg barátunk is. Amikor például Spanyolországban voltunk, megjegyeztem, hogy milyen szar a közönség. Olyan messze álltak a színpadtól – érted, hátul, talán 10 vagy 15 méterre a színpad elejétől! Rájuk kellett kiabálnom, hogy jöjjenek már egy kicsit előrébb. Semmilyen mozgás nem volt. De ez a promóteren múlik, mert amikor a Watain-nal és a Rotting Christ-tal turnéztunk, játszottunk Magyarországon is – és ott elég jó volt. Nem tudom, ott voltál azon a koncerten…?

Nem, sajnos nem.

Hát igen, én nem tudom, mi ez az egész az európaiakkal, akik csak állnak összefont karokkal. Azt hiszem, azt mondták, hogy ilyenkor a teljes élményt fogadják be magukba – de én azt mondom erre, hogy akkor máshol fogadják be. Nincs szükségünk kartonpapír-figurákra a koncerten. Igen, ez különbség: kulturális különbség és a személyiség kérdése is, hiszen amikor a legutóbbi turnénkon Los Angelesben játszottunk, az első másodperctől kezdve az utolsóig durva headbangelés volt, és az emberek egymásnak rontottak. Én ezt akarom látni, ezt szeretem. Megint ott van azonban a különbség a death metal és a black metal között. Ha ugyanis elmész egy death metal koncertre, ott az emberek nem különösebben félnek a mozgástól – jól elheadbangelgetnek. De persze vannak barátaink, például az Archgoat – nagyon súlyos zenekar – és biztos vagyok benne, hogy ők is azt szeretnék látni, hogy az emberek megőrülnek és keményen headbangelnek, és amikor Amerikában játszanak, akkor ez biztosan be is következik. De nem tudom, neked mi a véleményed arról, hogy az emberek csak álldogálnak?

A közönségtől függ. Igazából Magyarországon láttam már közönséget, akik rendesen mozogtak, és láttam olyant is, amelyik csak állt. Szóval, ez tényleg a show-tól függ, és nem tudom, talán az időjárástól vagy az emberek hangulatától is. Tényleg nem tudom.

Igen, ez eléggé ilyen dolog. Az egyetlen, amit mondhatok, hogy sok fiatal van, akinek bejön a Profanatica. Én ezt nagyon értékelem. És hát mi nem az a fajta banda vagyunk, akikkel kapcsolatban az emberek megjátsszák, hogy szeretik. Ez számunkra előny, amikor új srácok jönnek. Sokan közülük meghallgatnak, és azt mondják: „nem, ez nem nekem való. Nem szeretem ezt a szart”. Szóval – úgy értem, nem mindenkiről mondható ez el – de általánosságban a fiatalok, akik kajálják a cuccainkat, úgy tűnik, nagyon szeretik, és egy kicsit utána is néznek, és látják, honnan jövünk.

A különböző műfajokról szólva, hányféleképpen lehet megközelíteni ezt a fajta ördögi black metál hangzást?

A Hell’s Headbangers-nek csináltuk azt a hat dalos Pale Fuck EP-t – nem tudom, ismered-e? Olyan ez, mint a mi sajátos interpretációnk, telis-teli D-beat-tel, punk D-beat-tel, meg némi keresztül-kasul változtatással. Mindig is lenyűgözött a korai Misfits és a Samhain, mert akkoriban megvolt a hangzásuk, a kinézetük, a logójuk – akkoriban mindenük megvolt. És ez a horror punk – ez is nagyon tetszett. Szóval sokféleképpen lehet ezt: érted, szerintem nem csak a klasszikus black metal hangzás létezik.

A kereszténység elleni gyűlöleted okozott már problémát valahol? Szerinted lesz valaha is fordulat a vallások valóságra vonatkozó elképzelésével kapcsolatban? Gondolod, hogy az emberek valaha a valós, tiszta élet felé fordulnak?

Lassan, de biztosan. Igen, okozott személyes problémákat, amikor az emberek kiközösítették magukat a társaságomból, vagy a feleségemtől, mert azt mondták neki, hogy „a férjed zenekara megijeszt engem, bla, bla, bla”…. Ezek az emberek mindig… nos, ez csak egyetlen incidens volt, és mondtam, hogy sajnálom, szarul érzem magam emiatt, de… Mindig van számomra hátország a családom és a közeli barátaim személyében, de tudod, nem akarom tönkretenni mások kapcsolatait. Mégis, ez időnként megtörténik. Az esetek 100%-ában az emberek mégis mindig visszajönnek, bocsánatot kérnek és azt mondják: „Sajnálom, hülye voltam”. Tudod, ha elmegyünk valahova és valaki megkér, , hogy légy szíves, ne mondd ezt vagy azt, akkor nem fogom – már amennyiben megkérnek rá. Ha azonban nem kérnek meg, akkor szabadon teszek és mondok azt, amit akarok. De persze át is láthatnám az ilyen helyzeteket.

Igen, persze! Mikor lesznek koncertek Európában? Biztos vagyok benne, nagyon sokan szeretnének látni és hallani az új dalokat!

Remélem 2024-ben. Az egyetlen problémánk csak az, hogy egy jó csomaggal mehessünk oda, hiszen az embereknek rendes munkájuk és normál életük van. Szóval, ha megyünk, akkor mondjuk 22-30 napra kell odamennünk, szabadnapok nélkül. Mi így szoktuk csinálni. A legnagyobb problémánk tényleg az, hogy igazán jó csomagot találjunk, ami klappol nekünk. Volt egy ilyenünk itt Amerikában a kanadai Austin Panzerfaust-tal. De nagyjából ez minden. Szóval, megkerestem már pár embert – nem mondhatom meg, hogy kiket, de ha megadnám neked azoknak a listáját, akiket felkértünk, hogy jöjjenek velünk Európába tavasszal, akkor azt mondanád, hogy nagy kár értük, mert ez így tökéletesen klappolt volna, érted? Gondoltunk mi mindenkire, de valamilyen – általában munkával kapcsolatos – okból kifolyólag senki sem tudta vállalni.

Ezek azért jó hírek, szóval várom, hogy láthassalak benneteket! Kérlek még egyszer a „Crux Simplex” szeptemberi új albumodat jellemezd néhány szóval, mert ez egy pokolian fontos a black metál rajongók számára, hogy megszületett!

Ó, köszönöm! Azt mondanám, hogy ez egy erősen blaszfémikus album, jó hangzással – olyan, amely mindenfajta félelem ellen küzd. Ennyi. Ez az, amit a trombitás és péniszes angyalunk is képvisel: ez egy erős szimbólum a félelem ellen. Valójában a szervezett vallások mindegyike csak félelemkeltés és üzlet. Pokolian nagy üzlet: annak módja, hogy pénzt keressenek. És ez egyfajta valós erő, amivel számolni kell.

Magyar ember révén szeretném megkérdezni, hogy a Csihar Attila által készült Tormentor-The 7th Day of the Doom kiadványáról mi a véleményed?

Nem hiszem, hogy hallottam. Magyarországon találkoztam vele, de nem hiszem, hogy hallottam volna még, szóval utána kell majd néznem. De vele (Attilával) találkoztunk. Eljött támogatni minket, amikor a Watain és Rotting Christ társaságában Magyarországon jártunk – ő is ott volt. Király srác! Nagyszerű arc ő is meg a tesója is – bemutatott a testvérének. Két lábbal a földön járó ember, olyan, amilyen én is szeretek lenni, hiszen a black metal színtéren sok a rocksztár baromság. Jó a cucc?

Igen, azt gondolom mindenképpen hallgasd meg! Köszönöm nagyon a lehetőséget – azt hiszem, elhasználtam az összes rendelkezésemre álló időt.

Oké, rendben. Nem gond, rohantam haza a munkából, hogy el ne késsek, mivel azt hiszem, Will szervezte ezt, mondván, hogy a honlapotoknak, tudod, a weblapotoknak jó arcok a követői, igazi true arcok. Azt mondtam, rendben. Szóval… tudatnád Will-lel, hogy mit fogsz csinálni? Írsz majd valamit a beszélgetésünk alapján?

Valójában átírom a teljes interjút és felteszem angolul és magyarul a website-ra.

Kiváló, rendben!

Köszönöm nagyon a lehetőséget! Szuper volt veled találkozni, és a helyzet az, hogy meg kell hajoljak előtted, hiszen nem mindennapi az a tartalom, amit alkotsz és elénk társz! Mindent köszönök, és a legjobbakat kívánom neked és a zenekarnak a jövőre nézve!

Köszönöm. Találkozunk 2024-ben!

Mindenképp!

Rendben, kösz haver! Jó éjt!

Köszi, neked is!

WEB:

http://profanatica.com
www.facebook.com/profanaticausa
www.instagram.com/profanaticaofficial
www.profanatica-us.bandcamp.com