Suicide Silence interjú – Kronos Mortus

A kérdésekre Mark Heylmun válaszolt.

Nos, nagyon köszönöm, hogy eljöttél! Nem jutok semmire ezzel a felvétellel, úgyhogy… Hogy vagy ma?

Jól vagyok, remekül – meglepően hideg van Kaliforniában!

Magyarországon is hideg van.

Gondolom, igen!

Szóval mivel foglalatoskodsz éppen, mit csinálsz mostanság?

Nos, mostanság épp egy masszív költözködés kellős közepén vagyok. A mamámnak építek egy kis házat, én meg családi házba költözök, így aztán az a helyzet, hogy borzasztó sok a dolgom. Meg hát a lemez is épp kijövőben van, úgyhogy interjúkat adok, és ez… ez az, ami két lábbal a földön tart, hogy tudatosodjon bennem: kijön a lemez! Olyan ez amúgy, mintha két külön világ lenne, érted… szeretem a magánéletemet, de aztán hoppá! – egyszerre csak kurvára visszatér a zene…

Értem! Nos, nagyon köszönöm, hogy eljöttél és interjút adsz! A nevem Zsolt, Magyarországról, a magyar kronosmortus.com webzine-től vagyok. Remek, hogy itt vagy, köszönöm, hogy eljöttél!

Köszönöm, hogy teszitek, amit tesztek – király, hogy terjesztitek a metalt Magyarországon!

Igen, ezt tesszük! Köszi! Bárki, aki bármit is tud a deathcore-ról és az extrém metalról, meglehetősen jól ismeri a zenekarodat, a Suicide Silence-t – mégis, mondanál pár szót az elmúlt néhány év főbb történéseiről? Mesélj valamit az élethez való hozzáállásodról, meg persze a gitárok iránti szeretetedről!

Hát igen… mondhatni, az elmúlt tíz év mintha csak elrepült volna – ez meg már itt a második évtized: a Suicide Silence második évtizedében járunk! Egy kicsivel több, mint tíz év telt el azóta, hogy az eredeti énekesünk elhunyt, mi meg csak cammogtunk előrefele: kiadtunk pár albumot, amelyek közül egyesek jó, mások rossz fogadtatásra találtak. Kísérletezgettünk, és úgy érzem, közben sokat – tényleg sokat – fejlődtünk, mind emberi, mind pedig zenészi vonatkozásban. Közben meg azt gondolom (ha ugyan ezt előzőleg nem tudtuk volna), hogy mindannyian rájöttünk arra, hogy a gitáros zene, a zenélés, a Suicide Silence – és maga a zene – tényleg a legfontosabb a számunkra, és hogy sosem fogjuk abbahagyni azt, amit csinálunk. A deathcore… nos igen, mi zenekart alapítottunk: nem deathcore bandát indítottunk el az újtára, hanem egy olyan zenekart, amely kibaszottul súlyos szart tol, jól érzi magát és még most is így van ezzel. Ma is arra törekszünk, hogy örömet leljünk ebben az egészben. És hát igen, az új album is valamiképp önmagáért beszél: olyan, mintha épp most hagytuk volna kurvára magunk mögött a félelmeinket, hogy jól töltsük el az időt.

Meglehetősen sok lemezt adtatok ki az évek során. Mit szoktál érezni lemezmegjelenés előtt, és most mit érzel? Milyen érzéseid vannak általánosságban ezekben a napokban?

Mindig másfélét… Ha őszintén akarok válaszolni arra, hogy miként érzek a még ki se jött albumunkkal kapcsolatban, akkor hát… mindez nagyban függ attól, hogy mi történik az ember személyes életében, mi történik a zenekaron kívül. A zenekar ugyanis ilyenkor a világ, és ahogy az idő egyre halad előre, annyi minden történik! Szerencse, hogy mind így látjuk ezt, mert ezáltal el tudjuk magunkat foglalni – úgy értem, épp mostanában fejeztük be ezt az albumot: a múlt nyáron (pontosabban a nyár elején) lettünk csak készek a mixeléssel és a mastereléssel. Úgyhogy most lazítunk és várunk. És éppen ez az a pont, amikor szeretnünk kell a saját zenénket! Úgy akarjuk megírni a dolgainkat, hogy mindenki mást megelőzve előbb mi magunk legyünk a rajongói – mindig is ez lesz a hozzáállásunk a dolgokhoz. Ezzel a lemezzel kapcsolatban viszont az van, hogy annyira szerettük, annyit hallgattuk, meg annyit dolgoztunk rajta (én személy nagyon is így vagyok ezzel), hogy jó emlékeztetni magamat arra, hogy ennek a lemezkészítéses szarságnak egy ideje vége, és most itt tartunk, kijön végre a cucc és az emberek végre hallhatják. Mindeddig rejtőzködött, úgyhogy most ez egy nagyon izgalmas, folyamatosan változó időszak – szóval lássuk, hova vezet mindez: jó dolog ám az ilyesmi!

Értem! Amennyire tudom, az új album márciusban fog „Remember…You Must Die” címmel megjelenni. Mikor kezdtetek az új dalokra összpontosítani? Volt esetleg valami – mondjuk úgy – zsigeri érzésetek azzal kapcsolatban, hogy mit is kell összehoznotok az új szerzeményekben?

A lemezt egyedileg és különböző élethelyzetekben írtuk a covid idején. Mindannyian otthon voltunk, így aztán mindenkinek megvolt a lehetősége arra, hogy összeszedje a gondolatait és az ötleteit. Magán az albumon el se kezdtünk igazából 2020… 2022 januárjáig dolgozni! 2022 januárja volt az, amikor nekiláttunk. Aztán összejöttünk: mindenkinek ott voltak az otthonról hozott saját ötletei, érted… gitároztunk, zenét és szövegeket írtunk. Így aztán a tökéletes recept a következő lett: az egyikünk ezzel, a másikunk meg azzal a tippel állt elő. Mindenki hozta a maga ötleteit, de valamennyien olyan lemezt szerettünk volna írni, amely (ahogy mondtuk is): annyira súlyos, amennyire csak lehet. H.A.P.-nek (Heavy As Possible) neveztük el, a csoport chat-tel együtt, hiszen mindannyian ugyanazt akartuk, ugyanazzal a – mondjuk úgy – vízióval álltunk elő, és hát… ez nincs mindig így, úgyhogy ez most egyértelműen az olyan albumok közé tartozik, ahol mindenki ugyanazzal az ötlettel állt elő: egyszerűen csak belevetettük magunkat és jól éreztük magunkat januártól egészen a track-ek felvételének befejezéséig. A track-ek felvételeivel áprilisra készültünk el: vagyis négy hónapig tartott az a periódus, amely az írással kezdődött, és addig tartott, amíg minden fel nem lett véve… szóval „Heavy As Possible”!

Jól hangzik!

Ugye?

Gondolom nagyon szereted a gitárodat – a gitárosok mind így vannak ezzel. Megtennéd, hogy beszélsz róla egy kicsit? Mit érzel, amikor a kezedben tartod a gitárodat? Emlékszel még az első hangokra, amiket annak idején játszottál rajta?

Szeretem a gitárokat. Legutóbb, az elmúlt néhány évben kapcsolatba kerültem a Jackson Guitars-szal, úgyhogy most Jackson-on játszom, ami remek dolog, hiszen már korábban is ez volt az első szerelmem. Úgy értem, a Jackson Guitars ott volt a kezdetektől fogva. A Gibson-om meg a Fender-em – meg az összes olyasmi után, amin az ember kezdetben úgy általában keresztül megy – a Jackson volt az első olyan gitár, amit már én magam akartam megvásárolni: egy Dinky-t. Akartam egy Rhoads-ot is, de… csak ahhoz az egy gitárhoz jutottam hozzá, aztán meg egy V-t akartam, meg arra gondoltam, hogy egy Soloist-stílusú gitárra is szükségem lenne… De mégis, olyan sok régi cuccomat használom még ma is: régi erősítőket, régi dolgokat, amik visszavisznek abba az időbe, amikor elkezdtem gitáron játszani és még mindig használom őket. Sok mindent használok abból, amivel a maga idejében dolgoztam. Olyasmi ez számomra, mint valami szentség, érted? A gitárra úgy tekintek, hogy: „szent szar, nézd csak, mi mindent tudtam ezzel összehozni!” Dicsérnem kell, meg hálásnak is kell lennem neki, érted – időt kell szentelnem rá. De néha szünetet is tartok. Szüneteltetem a gitározást, hogy valamiképpen megszabaduljak azoktól a régi dolgoktól, amiket játszok, új ötleteket kapjak – meg is lepődök mindig, hogy szent szar, felveszem a gitárt és ugyan három hete nem játszottam, és mégis új dolgok jönnek ki belőle! Döbbenetes dolog ez: végtelen, mint valami kibaszottul durva forrás, érted…?

Igen, értem! Mit gondolsz, kik voltak a legnagyobb hatásaid?

Úgy gondolom… úgy értem, azok, akikre magad is gondolnál: mondjuk, Dimebag Darrell. Amikor felnőttem, ő mindenképpen komoly inspirációt jelentett számomra, mint emberileg, mint pedig gitárosként – hatalmas volt. De persze Randy Rhoads, Tony Iommi, Eddie Van Halen is, tudod… Jimmy Page, Eric Clapton, Jeff Beck, George Lynch, ha elkezdünk visszafele menni. Buckethead, Metallica – mindenki a Metallica-ból, érted? Aztán ahogy idősödtem és egyre extrémebb dolgokat hallgattam, nagy hatást gyakorolt rám Vogg a Decapitated-ből, meg a Dying Fetus is… (épp turnézni fogunk a Dying Fetus-szal…). Meg a Cannibal Corpse – mindenki, aki a Cannibal Corpse-ban gitározik. Terrance, a Suffocation-ös srác. A lista egyre csak nő: úgy értem annyi remek gitáros van, és én nem vagyok az a kibaszott „ezt a fickót utálom, azt meg szeretem”-típusú gitáros. Semmiképp se hallgatok meg mindent, és abból, amit meghallgatok se tetszik minden, de az biztos, hogy olyasmit is meghallgatok, ami nem szükségszerűen jön be. Úgy van ez, hogy amiket hallgatok azok olyan „igen, ez szuper!” érzést adnak.

Kanyarodjunk vissza az új albumhoz! Szeretném, ha mesélnél arról, hogy milyennek érzed a végeredményt? Mennyire neveznéd folytatásnak vagy visszakanyarodásnak?

Azt gondolom, hogy az emberek, ha nosztalgikus dolgokat is hallanak a Suicide Silence-től, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy stilisztikai értelemben pont azt kéne csinálnunk. Azt hiszem, a hozzáállásunkra vezethető vissza az egész: mintha tűzben égnénk, és eközben eljutnánk egy bizonyos szintre. Azt gondolom, az emberek sokkal inkább arra az energiára harapnak rá, amelyet beleteszünk a zenébe, mintsem egy bizonyos hangzásra. Amikor ugyanis az új lemezt hallgatom, akkor nem a Cleansing, vagy a No Time To Bleed jelenik meg előttem. Egy hangulatot hallok: egy olyan energiát, amely az adott pillanatban talán a mienk volt. És hát nem is minden lemez való mindenkinek… mert ahogy korábban is mondtam, mi mind ugyanazon az oldalon álltunk: „Heavy as Possible” – ez volt a közös célunk, ez volt a szándékunk, amelyet beletettünk a zenébe. Így aztán a nosztalgiával kapcsolatban az a véleményem, hogy jobban ráharapnak az emberek a szándékra, mintsem az adott stílusra. Azt gondolom, hogy az új lemez megközelítését tekintve sokkal inkább… egységes és van benne egy death metalos vonulat is, amely szerintem eddig nem volt meg bennünk…aztán meg egyre jobban megtanultunk egymással is együttműködni. Azt hiszem, ez egy igen jó kollaboráció volt köztünk és a producerünk között – ez mindig olyasvalami, amelyre törekszünk: oly mértékben együttműködni, hogy ezáltal mindenkiből a legjobb önmagát hozzuk ki. Meg persze a kibaszott hevületet is, érted…

A különböző ötletek összehozásáról szót ejtve: mit gondolsz, milyennek kell lennie szerinted egy ütős albumnak 2023-ban?

Személy szerint azt gondolom, hogy az albumoknak veszélyesebbeknek kellene lenniük. Ezek a dolgok (a kevésbé biztonságos mixek és a dalszerzéssel kapcsolatos kockázatosabb ötletek) egy kicsit talán nagyon is előtérbe kerültek manapság. Azt hiszem, az új album révén mi is karcolgatjuk némiképp a felszínt, ha csupán azzal is, hogy kissé kevesebb benne a strukturáltság. Valahogy így: „meg kéne a verzét ismételni itt! A francokat, ide egy teljesen új riff kell, baszd meg az ismétlést!” Több kockázatra, több veszélyre van szükség – napjaink albumaiban egy kissé túlzottan is nyilvánvaló az aggodalom aziránt, hogy mi fog majd bejönni és mit akarnak a rajongók.

Értem az álláspontodat. A keverésről szólva mondanál valamit az új album felvételével és keverésével kapcsolatban? Taylor Young munkáját hogyan jellemeznéd? Szakértelmét miben látod leginkább? Mi tetszett neki legjobban?

Taylor a súlyosság mestere, így aztán az a tény, hogy valamennyien súlyos lemezt akartunk megírni még azelőtt, hogy őt felbéreltük volna, hatalmas dolog volt. A stúdiójának az a neve, hogy „Tárna”, a pólóin meg az áll, hogy „A tökéletes tenyérrel tompítás otthona” (olyasmi ez, mint valami puffogás, érted…). Ő egy ilyen puffogós fickó, súlyos alak, olyan, mint mi: „a felvétel az felvétel, csináljatok egy rendes felvételt, játsszatok olyan jól, amilyen jól tudtok, úgy, ahogy az rátok jellemző! Ne tökéletesen, hanem úgy, ahogy ti magatok tennétek – adjátok hozzá a nüanszaitokat, a stílusotokat!” Nem volt szarakodás, minden meglehetősen simán ment, és remek hangok jöttek ki az egészből! A dobokat egy nagy teremben rögzítettük, ahol a dalt mindannyian együtt játszottuk fel fejhallgatókkal, metronóm nélkül. Aztán amikor megvoltak a dobok és nekiálltunk a gitároknak, sikerült egy jóféle hangzást összehozni és minden nagyon rendben ment… Mi ugyan mindig így csináljuk ezt, pont így vesszük fel a dalokat, de az ő szakmai tapasztalata egyszerűen súlyos – őszinte minden egyes hanggal kapcsolatban, tényleg nagyszerű! Aztán a megfelelő hangszínek levadászásában, a mixeléssel kapcsolatban, meg általában, az általunk elérni kívánt hangzáshoz vezető úton is megvoltak a saját ötletei, úgy, ahogyan normális esetben az ilyesmit csinálni szokta. Így aztán nekünk kellett őt valamiképpen rávennünk arra, hogy mozduljon ki a komfortzónájából, és találja meg azt a módszert, ami nekünk bejött – a végén a mixelés során valahol középen találkoztunk, de úgy, hogy azzal még ő is elégedett lehetett. Azt mondta, nem producerkedik a lemezen, ha nem ő lesz az, aki mixeli és mastereli az anyagot – mi meg erről azt gondoltuk, hogy eléggé szigorú feltétel. Tetszett a dolog, hogy így egyenesen megmondta, hogy „basszátok meg, nem csinálom meg veletek a felvételeket, hacsak nem én fogom mixelni és masterelni is őket”, ezért aztán arra jutottuk, hogy úgyis remek munkát fog csinálni, dolgozzunk hát együtt, remek lesz!

Ez nagyszerű! Mit jósolsz az új album kapcsán? Mi várható véleményed szerint az eladásokban és sikerben?

Ma még nem tudom – ezt túl nehéz megjósolni. Fogadni mernék, hogy nem fogunk kibaszottul sok hard copy-t eladni a lemezből, mert manapság már senki se vesz ilyesmit. Általánosságban azonban úgy gondolom, hogy az emberek beszélni fognak erről a lemezről, érted? Akárhogy is, a Suicide Silence-szel kapcsolatban az a tapasztalatom, hogy még aki nem is szeret minket, az is odafigyel arra, amit csinálunk. Ezért inkább arra vagyok kíváncsi, hogy mit mondanak majd az emberek, amikor kijön ez az egész. Mindössze ennyit gondolok a dologgal kapcsolatban. Hogy milyen reakciókat kapunk majd, azt nem tudom megmondani, de úgy hiszem, sok embernek bejön majd. Az emberek eljönnek a koncertekre és hát… végül is mindig azt mondtam, hogy mi koncertzenekar vagyunk. Ha egy kicsit is királynak tartod ezeket a dalokat és megragadnak téged – vagy még akkor is, ha esetleg nem tetszenek –, adj nekik egy esélyt, és gyere el egy koncertre: ígérem, hogy jól fogsz szórakozni!

Koncertekről szólva: az élő koncertek mindig nagyon fontosak egy metal zenekar számára. Milyen volt a novemberi „Impericon Never Say Die! Tour 2022” turné? Mit tapasztaltatok? Körülbelül mennyi ember akart látni titeket, és mit gondoltok, melyik helyszíneken voltak a leginkább keményvonalas Suicide Silence rajongók?

Nos, ezt nehéz megmondani, mert egyrészt nem is turnéztunk jó pár éve Európában. Mivel nagyjából (azt hiszem) öt éve nem jártunk főzenekarként Európában, úgy tűnt, hogy több ember jött el a koncertjeinkre – legalábbis a helyzet az volt, hogy csomószor teltház előtt játszottunk. A legkisebb koncertünk Olaszországban volt, és még az is igazán jó eresztés volt, úgy 400 vagy 500 emberrel. A koncertek betegek voltak – úgy értem, nem igazán tudom másként megfogalmazni, de olyan érzésem volt, hogy… nos, az volt az érzésem (amit egyébként mindenki más is mond mostanság), hogy egyfajta deathcore-feltámadásban élünk. Londonról szólva például… bazdmeg ember, Londonban nem is tudom, talán tizenötezer ember előtt játszottunk: igazi koncert-érzés volt, akár egy igazi kibaszott rock show! Hát igen, az ilyesmi mindig meglepő, és készületlenül is éri az embert… Akárhogy is, úgy gondolom, hogy mostanság az emberek tényleg jönnek és támogatják a Suicide Silence-t. Ez kibaszott nagyszerű dolog, és borzasztó hálás is vagyok érte! Jönnénk persze Magyarországra is – nagyon rég nem játszottunk már Magyarországon, szóval… Akárhogy is, a turné remek volt, tényleg király!

Idén mi várható koncertek terén? Mikor hallhatjuk élőben tőletek az új album dalait? Mennyi fellépést terveztek?

Erre nehéz válaszolni. Megpróbáljuk a tőlünk telhető legjobbat nyújtani, hogy mindenhol ott lehessünk, ahol tudunk. Mostanság valahogy az egész olyan, mint egy özönvíz: mindenki nagyon durván tolja a lemezeket és utazgat. Mi okosan akarjuk csinálni azt, hogy pontosan mikor és hogyan jutunk el mindenhova, de bízz bennem – koncertbanda vagyunk, turnézó zenekar, szóval mindenhova elmegyünk és ezt a korábbiakhoz képest (amikor még kibaszott kétszáznyolcvan vagy mennyi koncertet nyomtunk évente, érted…) megpróbáljuk érettebben csinálni. Úgyhogy nem tudom biztosra mondani, mikor leszünk Magyarországon, vagy mikor leszünk megint Európában, de azt tudd, hogy mindenképp tervben van!

Ó, ezek nagyszerű hírek! Azt hiszem, ez az élet egy másik aspektusa, de sokat gondolkodom azon, hogy vannak olyan dolgok, amik az átlagember életéből hiányoznak egy zenészéhez képest. Megpróbálsz mondani valamit erről a különbségről, ami az átlagemberek és művészek élete között van? Milyen érzés ezeket a magasságokat megélni egy zenész életében? Hogyan képzeljük el a zenészléttel járó életet?

Nos, a legnagyobb különbség az, amit mindig is hangsúlyoztam, hogy az emberi kapcsolatok – legyenek azok baráti, romantikus vagy családi kapcsolatok – elég bonyolultak. Sok mindenből kimaradsz, mert csomószor turnézol, így aztán elmulasztasz egy rakás dolgot, nem veszel részt bizonyos eseményekben. És igen, úgy gondolom, hogy azok a dolgok, amik művészként átsuhannak az agyadon, amikor épp nem vagy otthon, az otthoni események pedig (amiknek részese lehetnél) csak úgy megtörténnek… nos, akkor meg kell elégedned azzal, hogy amit szeretsz csinálni, az valami olyasmivé válik számodra, ami ennyire fontos. Nekem épp erre van szükségem: azok a dolgok meg, amik a távollétemben történnek – nos azok másoknak valók. Amikor épp a rossebb se tudja, hol vagyok, a haverok otthon azt gondolják: „na de te legalább Tokióban vagy, vagy a fene tudja hol: Hiroshimában, vagy mittudomén… (nem vagyok jó japánból), de te legalább éled az Életet, érted… megéled a nagy Álmot!” De az én szemszögemből nézve a világot ez úgy jön le, hogy nem tudtam ott lenni az unokahúgom szülinapján, meg a mamám születésnapján se, meg ilyesmi. Szóval amikor az emberek azzal jönnek, hogy „éled az Álmot”, akkor… nos, az ember olyankor azt is látja, hogy mindebben van egy rakás tudatlanság is, mert mindennek van egy másik oldala, érted? Valahogy úgy állok ehhez a kérdéshez, hogy amikor az emberek tanácsot adnak fiatal művészeknek és zenészeknek, akkor a nagyszerű mindebben az, hogy az ember teszi a dolgát – de nem úgy, hogy majd mindenki eldönti, hogy szeretné-e ezt csinálni: a dolog dönt helyette, és nem lehet csak úgy kiszállni…

Igen, ez különbség…

Szóval, ha érzed a hívást arra, hogy zenész légy egy életen keresztül… (én nem is igazán szeretem a „művész” kifejezést: nem igazán „művészként” gondolok magamra – csak gitáron játszom, és próbálok kreatív lenni, érted?) De ha meghívást kapsz, akkor jobb, ha 100%-ig elhivatott vagy, mert – bízz bennem, 35 éves vagyok, és már majdnem 20 (a zenekarban 18) éve csinálom ezt – nincs ebben olyan sok pénz. Igaz, hogy van benne egy halom dicsőség, és ezt néha érzed is, amikor az emberek azt mondják neked, hogy „neked van a legjobb életed” – de ez igazából egy csomó kibaszott meló, ember…

El tudom képzelni!

Szóval csináld, ha úgy gondolod – de ha csinálod, akkor kurva keményen kell akarnod, érted?

Sokak életét formálják a gyermekkori tapasztalatok. Mesélnél kérlek magadról gyerekként? Milyen voltál gyereknek? Mik voltak akkoriban a fő érdeklődési területeid?

Nos, meg kell mondjam, kölyökként el szoktam lopni a nővérem CD-it. Korábban ment el suliba, mint én, amikor általános iskolába jártam. Így amikor én az elsőbe, másodikba, harmadikba, negyedikbe jártam, ő már középiskolába ment – én meg bementem a szobájába és inkább korábban keltem suli előtt, hogy el tudjak menni zuhanyozni, összekészüljek és ellophassam a CD-it, hogy a garázsban a sztereólejátszón meghallgassam őket, mert az jól szólt. Apám gitáros volt, és néha léggitároztam is egy valódi gitárral, miközben Red Hot Chili Peppers-t, Stone Temple Pilots-t meg Guns’n’Roses-t hallgattam. Ez alighanem valamikor ’93-’94 táján lehetett – még nagyon fiatal voltam. És abban a szent pillanatban már tudtam, hogy ugyan nem értem igazából, amit hallgatok, meg azt sem, hogy mi ez az egész, de azt tudtam, hogy akármi is történik ezeken a CD-ken, én azt akarom csinálni. Valahogy részese akartam lenni a dolognak. Fogalmam se volt, mi az. És nem gyakran mondom ezt, de a Green Day szólt, és épp a Dookie-t hallgattam tőlük, és szerettem azt az energiát: minden remek volt. Zeneszerető házban nőttem fel, és már nagyon fiatal koromtól fogva tudtam, hogy ennek a zenei színtérnek a részese akarok lenni. Nem igazán tudtam ugyan, hogy miképpen kerüljek bele, és…. nem is kezdtem gitározni még onnantól fogva kb. 10 évig… (nem, 8 vagy 9 évig), de már mintha azelőtt rajongtam volna bizonyos dolgokért, mielőtt rátaláltam volna a gitárra. Aztán a gitár lett a minden. Voltak persze gördeszkás, ökölvívós meg hokis korszakaim, meg focis is, de aztán csak a gitár maradt.

Mark, nagyon köszönöm, hogy itt voltál, rendkívül jó volt veled beszélgetni! Várunk Budapesten egy hatalmas Suicide Silence rajongótáborral. És nagyon várjuk, hogy élőben láthassunk ott! Köszönet a remek zenéért és köszönet a kiváló interjúért is!

Nagyon köszönöm, és alig várom, hogy legközelebb Budapesten legyünk, az A11-ben, vagy hol…

Igen, valami olyasmi ????

Az a hajó! Király, ember! Köszi nagyon!

SUICIDE SILENCE online:

Website | Facebook | Instagram | Twitter