A kérdésekre Kyle Rasmussen válaszolt.
OK,
Hey, helló!
Helló, hogy s mint?
Ó nagyon köszi, mindig jól! Helló – a nevem Zsolt, és a magyar metal webzine-től, a kronosmortus.com-tól vagyok – nagyon jó, hogy itt üdvözölhetlek! Köszi, hogy jöttél – nagyszerű, hogy össze tudtuk végül hozni a kapcsolatot! Volt egy kis gond a gépemmel, szóval nagyon jó, hogy tudunk online beszélni!
Köszi, hogy itt lehetek! Ismerem ám ezt a képet mögötted!
Valószínűleg valahonnan ismerheted…
Igen!
Milyen az idő odaát? Milyen napod volt ma?
Eddig jó – úgy értem, a napom még csak épp most indult be. Reggel 10:30 van most épp itt, ahol élek: gyönyörű, szürke, szitálós portlandi nap, mint mindig. Mi a helyzet veled, milyen odaát nálad?
Ó, minden rendben – meglehetősen hideg, ködös és kissé esős napunk van. De mindegy – Magyarországon épp tél van, és az mindig ilyen. Egyáltalán nem olyan rossz!
Igen, úgy tűnik, ez olyan, mint amihez errefelé hozzá vagyok szokva.
Igen. Nos, a csapatod, a Vitriol egy ideje már létezik, de az emberek korábbról a Those Who Lie Beneath-ből is ismerhetnek. Annak idején hogyan történt ez a váltás? Hogy lett ebből számodra egyfajta újrakezdés, mitől alakult ki benned a váltás szükségessége?
Nos igen, valóban nagyon sok változó játszott közre ebben. Tudod, a Those Who Lie Beneath volt az a zenekar, amelyhez még nagyon fiatalon csatlakoztam – tizenhét-tizennyolc éves lehettem… – igen, tizenhét éves voltam akkor, amikor beléptem a bandába. És hát az nem pontosan az volt, amit csinálni akartam. A gitáros – a másik gitáros – meg a dobos már addigra megalapították a zenekart, én meg harmadik tagként léptem be, és az már inkább egyfajta ilyen metalcore-jellegű dolog volt. Tudod, ideális esetben én inkább death metalt szerettem volna játszani, hiszen akkoriban nagyon oda voltam a Suffocation-ért – még mindig szeretem a Suffocation-t meg az efféle dolgokat –, de úgy voltam ezzel, hogy mindenképpen játszani akartam egy heavy bandában. A helyzet az, hogy könnyebb volt olyan korombelieket találni, akik pont ezt a szarságot akarták tolni. Szóval belefogtunk, én meg annyira death metal-osra vettem a figurát, amennyire tudtam. Egyikünk se számított arra, hogy… – nos, nem mintha egyikünk se számított volna rá, hogy bármi kialakul a dologból, de arra azért nem, hogy minden annyira gyorsan történik majd meg, ahogyan megtörtént. Szerencsére elég gyorsan felkaptak bennünket, és hamarosan már az úton találtuk magunkat. Aztán az első turnét követően rájöttem, hogy ez… hát ez nem az, amit csinálni akarok. Ez nem az a fajta dolog… – képtelen vagyok kapcsolódni hozzá, nem érzem, hogy amikor ott fent vagyok, igazat beszélek, nem vagyok büszke a bandámra – érted? Nem vagyok büszke a zenére, amit játszom, sem pedig a műfaj kultúrájára. Az emberek, akikkel turnéztam… szóval egyszerűen nem nekem való volt ez az egész. Semmi se szólt hozzám már a dologból. Szóval azt mondtam a srácoknak, hogy benne vagyok a második lemezben, de képtelen leszek még egy albumot akkor összehozni, ha az is egy újabb deathcore lemez lesz. Death metal albumot akarok csinálni. Erre aztán azt mondta mindenki, hogy igen, ez beteg! Legyen így! És… – hát nem akarok…, bocsánat, próbálok diplomatikus maradni a sztorival kapcsolatban – alapvetően klasszikus kreatív nézeteltérések merültek fel közöttünk. Nem tudtunk olyan kompromisszummal előhozakodni a hangzás terén, amelyben megegyeztünk. Szóval egyszerűen csak abbahagytuk, én meg úgy döntöttem, hogy a saját dolgaimat fogom csinálni. Adam – aki akkoriban a Those Who Lie Beneath-ben is játszott, én meg nagyon hálás vagyok neki – hitt az ötleteimben, és úgy döntött, hogy velem tart. Egy darabig megtartottuk a nevet, majd miután elkészítettük az Antichrist EP-t, Those Who Lie Beneath név alatt adtam ki. Körülbelül egy hét kellett hozzá, hogy rájöjjek: ez már nem a Those Who Lie Beneath. Az egyetlen ok, amiért megtartottam a nevet, az volt, hogy nyilvánvaló volt számomra, hogy mindez azért történt, mert ragaszkodni próbáltam az általam elért fejlődés érzéséhez. Ez azonban nem jó ok arra, hogy megtartsak egy nevet, érted? A projekt megérdemli, hogy saját identitása legyen, szóval… így lett belőle Vitriol.
Értem! Jó, hogy szóba hoztad az Antichrist EP-t, hiszen azt akár egyfajta átmenetnek is tekinthetjük – egyfajta folyosónak is nevezhetnénk a két zenekar között. Már 2012-ben megszületett, de aztán 2021-ben újra kiadtátok. Mennyire keresték a rajongók ezt a kiadványt? Mit mondanál erről a 3 dalról?
Nos… akkor, amikor kijött az album CD formában, vagy amikor 2012-ben digitálisan adtuk ki?
Az utóbbi, a 2012-es kiadás.
Bocs, csak szeretném megérteni. A 2012-es kiadásra vagy a 2020-as CD-re gondolsz?
Az első 2012-ben jelent meg, a második – a CD – pedig 2020-ban. Igen. A kérdésem az, hogy mi volt az oka annak, hogy újra kiadjátok az EP-t, és hogyan fogadták a rajongók?
Szuper! Igen, köszönöm! A fő ok az volt, hogy eredetileg nem is lett CD formában kiadva. Még borító se volt hozzá: az Antichrist EP-t mindössze az eredeti felállást ábrázoló promóciós fotóval bocsátottam útjára. Aztán Simon haverom, aki a Total Dissonance Worship kiadót vezeti és nagy rajongója az EP-nek, épp akkoriban talált ránk. Limitált példányszámú újranyomásokban utazott, meg olyan cuccokat nyomtatott ki, amik éppen készülőben voltak. Megkeresett, én meg megkérdeztem tőle, hogy „ember, mit szólnál ehhez”? Azt mondta, szerinte nagyszerű lenne. Tudom, hogy a rajongók már régóta keresik a CD-ket, aztán meg… nem sokan tudják, hiszen akkoriban nem reklámoztuk a dolgot, de a CD-re teljesen új vokál is került! Adam és én bementünk és felvettük újra az összes vokált, mivel az Antichrist EP-n valójában nem az ő vokáljai voltak hallhatóak. A basszusgitár-játéka igen, de… akkoriban nem volt még elég jó, érted? Ő lenne az első, aki ezt elismeri. Nekiálltunk és megpróbáltuk, de egyszerűen nem énekelt annyira régtől fogva, mint én – szóval nem volt még benne meg az erő. Úgyhogy úgy voltam a dologgal, hogy „az egyik számot majd én megcsinálom, te meg majd bejössz a következőn”: és megtette, és most már szuper – jó lehetőség volt ez arra, hogy ott először őt is be tudjam vonni a dologba. Eredetileg is ezt kellett volna hallanod, már ha ezeket a részeket ő csinálta volna! A rajongóknak és nekünk egyaránt jó lehetőség ez arra, hogy Adam-mel is legyen most már egy olyan verzió, ahol ő is hallhatja magát.
Értem! Aztán a 2019-ben megjelent „To Bathe from the Throat of Cowardice” első albumotokon is egy nagyon komoly teljesítmény hallható. Sok embernek elnyerte a tetszését. Nagyon győzködtek benneteket a rajongók, hogy ezt az utat folytassátok? Megkaptátok a kellő elismerést?
Nos igen – úgy értem, azt nem tudom, mi a helyzet azzal, hogy megérdemeltük-e, de roppant mód megerősített bennünket a dolog! Úgy értem, a legjobbak a tapasztalataim. Egy dolog, hogy vannak rajongóink, ám az egy teljesen más dolog, hogy… Emlékszem – főleg Európában –, régi metal rajongók jöttek oda hozzám, tudod, 40-es, 50-es éveik végén járó tagok, és azzal jöttek, hogy „a Morbid Angel óta nem éreztem ilyesmit death metal-lal kapcsolatban!”. Tudod, ez az, ami aztán tényleg felgyújtja a tüzet az emberben! Tudtam, hogy jóféle metált nyomunk: túl keményen csináltam ahhoz, hogy ne így legyen, és túlságosan szeretem a zenét ahhoz, hogy ne tudjam, mikor jó – szóval, tudtam, hogy jó, de amikor elkezdtem ilyen visszajelzéseket kapni, akkor azt gondoltam: „Na jól van, most már kibaszott jól főzünk”. Ez már inkább egyfajta küldetésnyilatkozat: tudod az, hogy alázattal vállaljuk magunkra mindennek a felelősségét és próbáljunk tényleg kapcsolatba kerülni a rajongókkal – hogy death metalt csináljunk death metal rajongóknak, vagy extrém metalt az extrém metal rajongóknak, nevezd ahogy akarod. Ez az, amit folytatni akarok: ha meg tudom tartani az adott rajongót, ha meg tudom őrizni azt a reakciót, hogy „baszki, ember – én már el is felejtettem, hogy a death metal ilyen érzéseket is tud bennem kelteni!”, akkor ez az, ahol lenni akarok!
Nagyszerű, hogy megemlítetted a kapcsolatot a régi metal rajongók és közötted, meg a zenéd között. Alighanem sok harag és düh halmozódott fel benned, hogy ezt kiadd magadból a zenén keresztül. Talán ez az, ami visszhangot ver a rajongóidban. Mi a véleményed a világról? Mennyire katasztrofális a helyzet szerinted? Szerinted van kapcsolat az érzéseid és a világ jelenlegi állapota között? Milyen embereket kerülsz el távolról?
Ó hát ez…
Összetett kérdés…!
Nagy kérdés! Órákat tudnék ezzel a kérdéssel eltölteni! Adj egy percet!
Persze, és bocs ezért a kérdésért!
Nem kibújni próbálok a kérdés alól, vagy mellébeszélni, csak jól és őszintén akarom megválaszolni, anélkül, hogy hat órát kellene vele eltölteni. Oké. Azt mondanám, hogy a válasz egyfajta ellentmondást rejt magában. Van bennem egy jó nagy rész, ami úgy érzi, mindig minden újra megtörténik, tudod? Úgy értem, mindegyik generáció azt hiszi, hogy eljött a végidő. Minden generáció azt hiszi, hogy az őket követő generáció mindent tönkretesz, meg az őket megelőző generáció is mindent tönkretett. Szerintem ennek nagy része illúzió. Úgy gondolom, a nosztalgia pokoli drog: a múlt és a jövő iránti nosztalgia egyaránt – mert olyat is lehet. És nem gondolom, hogy létezik valami olyasmi, mint a „régi szép idők”. Nem hiszem, hogy valaha is léteztek. Ez szerintem délibáb, amit arra használnak, hogy eladjanak neked dolgokat vele. Másfelől viszont azt is gondolom, hogy van igazságtartalom a viszályok, a társadalmi felzúdulások mögött, amelyeket mindannyian érzünk. De ezek csak abban az értelemben példa nélküliek, hogy a platformok elérhetőbbek és hangosabbak. Olyan ez, mintha a tested beteg lenne és rothadnál belülről, miközben az egészség illúzióját kelted. Amikor aztán felvágod magad, és a rothadás elkezd kiáradni, nem mondhatod, hogy „csak most lettem beteg – a vágások, amik felfedik a betegséget, azok tettek beteggé „. Szerintem a közösségi média tette ezt a kultúránkkal. Elvett és adott mindenfélét… mi meg egy olyan világból jövünk, amely egy rendkívüli módon szabályozott platformot adott az emberek egy nagyon kis százalékának a kezébe. Ők dönthették el, hogy ki vagy mi volt a probléma az adott napon. Most az emberek egy bizonyos csoportjával foglalkozunk: ők azok, aki miatt szomorúnak kell lennünk. Ez a rocksztárság dolog is ilyen: most épp Eddie Van Halen a legnagyobb gitáros. Így döntöttünk, nem? Ezt látod a tévében, nap mint nap. Nincs már olyan, hogy tekintély: olyan az egész, mintha valamiféle erkölccsel kapcsolatos döntéshozatali bénulásban szenvednénk, ahol minden parányi marginalizált csoport – függetlenül attól, mennyire jogos vagy lényeges a panasza –, minden apró, marginalizált csoport a torka szakadtából üvölt. Ez aztán még inkább polarizálódik, és a leginkább radikális és legkevésbé intelligens emberek lesznek a leghangosabbak. Mindez tovább erősíti azt az illúziót, hogy még keményebb időket élünk, mint amilyenek azok valójában. Szóval azt hiszem, egy kicsit mindkét dologról egyszerre van szó. Szerintem ez az egész olyan, hogy minden ami elközeleg, az mindig is így volt. Mi meg jelenleg csak mindent megszellőztetünk. Nekem meg van egy olyan részem, amely egy kicsikét elfogadja a halált – nem úgy, mint valami vereséget, nem azon a „baszd meg az egészet” módon, hanem inkább úgy, mint a buddhisták. Nem látom azt a nagy rettenetet az összeomlásban, a megsemmisülésben – érted, a fajunk öngyilkosságában vagy bármiben. Én valahogy mintha nem látnék ebben olyan nagy tragédiát, érted? Egyszerűen csak így van ez: minden jó dolognak vége szakad egyszer. Mindig is azt mondtam, már egészen kisgyerekkorom óta, hogy bele fogok keveredni a black metalba. Emlékszem ugyanis, hogy kicsi gyerekként már arról beszélgettem a barátaimmal, hogy az apokalipszis ugyan rettentően ijesztő, de mekkora királyság lenne azt még életünkben látni! A barátom meg – elég fiatalon rájössz, hogy ki a te fajtád, amikor elkezded feltenni az embereknek ezeket a kérdéseket – szóval itt-ott az ember találkozik olyanokkal, akik azt mondják erre: „Igen, tudom, értem!”. Szóval azt hiszem, szerencsés időszak ez, és néha elgondolkodom azon, hogy milyen hátborzongató, hogy a zenekarom pont ugyanabban az időben jutott el ebbe az állapotba, mint amikor ez az egész társadalmi felfordulás a csúcspontjára került – azért ez érdekes! Kétlem, hogy semmi közük ne lenne egymáshoz.
Köszönöm az összefoglalást! Biztos vagyok benne, hogy nem lehetett könnyű pár mondatban összefoglalni a teljes világképedet. És érdekes, hogy megemlítetted a Morbid Angelt, mert épp meg akartalak kérdezni arról, hogy tavaly tavasszal egy nagy turnét csináltatok a Morbid Angellel és más zenekarokkal is. Mesélnél pár szót az élményeitekről?
Ó, ember! Ez volt aztán a legnagyobb dolog! Tudod a Morbid Angel a Zenekar, és ez… hogy is mondjam – a legkirályabb élmény! Pár… öt nap telt el csak a turnéból… és bemutatkoztam a Morbid srácoknak. Nem akartam őket gyötörni – itt voltak, tették a dolgukat, én meg hát érted… New Yorkban voltunk – így van, New Yorkban történt –, és épp a színpad mögötti váróban voltam. Látom ám, hogy Steve Tucker kisétál az öltözőből, miközben egy ujjatlan Vitriol pólót visel! Én meg erre: ó, Istenem! Kővé váltam és borzasztóan örültem is neki! Aztán felment a színpadra, „ide a fényeket” mondta, bemutatta a zenekarokat, és így szólt: „és most halljuk az új kibaszott kedvenc bandámat, a Vitriolt!”. Én meg hát erre teljesen kikészültem, érted! Mert hát nem lehettem biztos abban, hogy mit fognak majd gondolni minderről, és az ember olyankor ideges, ha… tudod, felnőtt ember vagyok és nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy milyenek az emberek. Nagyon is reális elképzelésekkel megyek bele ezekbe a dolgokba. A hőseim meglehet, nem a legkedvesebb emberek, vagy csak hozzám nem a legkedvesebbek – és ez rendben is van így, felkészültem a dologra. De hogy a kedvenc death metal frontembered épp a te bandád pólójában jöjjön fel a színpadra, és azt mondja, hogy te vagy az új kedvenc zenekara…! Nem hiszem, hogy van ennél menőbb dolog. Megeshet, hogy vannak közelítően ennyire menő dolgok, de hogy annál nincs királyabb, mint hogy nem csupán a tiszteletüket, de a rajongásukat is elnyerjem: számomra ez volt a végső megerősítés!
Értem! A zenekarban módosult a tagság – úgy értem, a dobos és a gitáros posztján. Milyen változásokat hozott ez a dalírás terén?
Igazából semmilyent, mert Adam és én írjuk az összes dalt. A gitárosok közül mindehhez senki sem járult hozzá, szóval magára a zenére vonatkozólag a dolog nem sok következménnyel járt. Azt mondanám, hogy Matt és Scott, a két dobos – az első album, illetve a mostani album dobosa – határozottan nagyon különböző stílusban dobol. Úgy gondolom, Matt stílusa nem csupán abban rejlik, hogy gyorsabb tempót tud tolni annál, mint amit Scott csinált azt az első lemezen, hanem abban is, hogy ő sokkal inkább egy harcos metal dobos. Scott őrületes, ám ő sokkal sokoldalúbb. Scott borzalmasan jó metal dobos: tud gospelt is, jazzt is tolni… a metal nem is a legfontosabb terep a számára. Mindezek a képességek Scottnál valóban előjönnek. Az első albumon számos olyan apró szarság bukkant fel, amit az ember nem is vár egy death metal albumtól. Az új lemezen viszont képesek voltunk előre lépni: mindez valóban hozzájárult ahhoz, hogy sokkal inkább black metal irányba menjünk el, mivel Matt sokkal kényelmesebben és nagyobb lelkesedéssel üti a blastbeat-eket, lassítás nélkül. Anélkül tolja ezt a a ta-ta-ta-ta-ta… dolgot, hogy négy taktus után közbeszúrna egy diszítőelemet. Megvan neki a maga skandináv stílusa, amelyben csak úgy egyszerűen végigrobog ezeken a váltásokon – én meg imádom ezt. Imádom ezt a stílust…
Térjünk rá az új albumra, amely a „Suffer & Become” címet kapta és január 26-án jelenik meg a Century Media kiadónál. Az hiszem nyugodtan mondhatjuk, hogy év elején rögtön egy jelentős várva várt albumot kapnak a rajongók. Kérlek beszélj róla!
Mire vagy kíváncsi ezzel kapcsolatban? A zenéről szeretnél valamit megtudni, vagy… mire gondolsz?
Azt szeretném megtudni, hogy mik a fő benyomásaid és gondolataid az albummal kapcsolatban, és mi volt a kulcsötlet az album és a dalok mögött?
OK. Azt mondanám, hogy ennek az albumnak határozottan az volt a célja, hogy dinamikusabb élményt nyújtson az elsőnél. Nem igazán azt tűztem ki célul, hogy jobb legyen – minden album mögött kell valamiféle önálló szándéknak, saját célnak meghúzódnia, és az embernek csak meg kell tennie mindent ahhoz, hogy ezt a célt megvalósítsa. Szóval, ha jó munkát végzel, akkor minden album nagyszerű lesz. Az első albumon az volt a terv, hogy egyfajta konstans nyomás érzetét keltse, valahogy úgy, hogy soha nem hagyjuk abba, jó kimerítő legyen stb. Azt akartam, hogy ez az album sokkal dinamikusabb legyen: amikor gyorsak vagyunk, akkor legyünk gyorsak, amikor lassúak, akkor még lassabbak – amikor pedig dallamosak, akkor legyünk még dallamosabbak. Vagyis megfogjuk és belegyömöszöljük ezt a rengeteg energiát: magas csúcsokat építünk, és mély völgyeket ássunk ki – érted? Az egész egy nagymértékben filmszerű élménnyé válik ebből a szempontból, érted? Érdemes arra számítani, hogy több ilyesmi lesz benne. Koncepcionálisan, szövegileg pedig az a helyzet, hogy abba a nézőpontba helyezkedtem bele, amilyenben valamiképpen az első lemezen az „I Drown Nightly” és az „Victim” volt. Ezek a dalok sokkal inkább introspektívebbek voltak. Végül is azok a dalok maradtak, amikhez én magam és a rajongók is a leginkább kötődtek. Mindenképpen ebbe a vonalba szerettem volna az energiát beletenni, így az új album sokkal introspektívebb és személyesebb lett. Próbálom megtalálni önmagamat, érted…? Szóval, a címben ott van a válasz.
Értem! Kérdezhetek valami személyeset? Hallottam, hogy elég nagy gitárgyűjteményed van. Jók az információim? És ha igen, akkor milyen típusú gitárjaid vannak? Mit jelent számodra a gitározás?
Vicces, hogy kérdezed, mert most épp itt vannak!
Ó Istenem – ezek csodaszép gitárok!
Köszönöm! Ez itt Ola számára készült a Grave-ből. Eredetileg neki építették, én meg… szóval ő eladta valakinek Németországban, én meg attól az embertől vettem meg. Itt van ez az Ibanez…. ezt nézd meg itt! Nagyon oda vagyok érte. Ennek az összerakását meg pont most fejeztem be: ez szerepelt a “Shame and its Afterbirth”-höz készült új playthrough videónkban. Szóval igen, nagy gitármániás vagyok.
Ezek csodaszép dolgok!
Itt meg egy címer közöttük… Nos igen, nagy Jackson, Ibanez, BC Rich rajongó vagyok, ezek a kedvenceim.
Ezen kívül tetoválásod is elég sok van :). Milyen plusz nyújt ez számodra? Kivel szoktad készíttetni általában ezeket a tetkókat?
Egy Portland-ba való fickó az, a neve Brian Wilson. Van neki egy boltja, a Scapegoat Tattoo – nagyjából mindent ő csinált rajtam: mindkét karomat, a nyakamat, a törzsem első részét. Hát igen, igazából már évek óta nem találkoztunk, így aztán már régóta nem csinált nekem tetkókat, de remek tetováló: szeretem a munkáit, amiket nekem csinált!
Néhány szóban tudnál beszélni a többiekről, hogy ki milyen valójában? Milyen embernek ismered őket?
Ó ezt jól el tudnám hülyéskedni, de nem fogom őket kínos helyzetbe hozni! Adam természetesen a Vitriol másik fele. Ő a basszusgitáros és az énekes – tényleg a másik felem. Nem csupán azért, mert a kezdetektől itt van, hanem azért is, mert tényleg ő az egyetlen olyan személy, aki valóban megérti, mi is a Vitriol. Tényleg számíthatok rá: szól, ha én… szóval ő tart meg a pályán, és ez nagyszerű dolog. Hogy milyen emberek…? Az összes srác, tudod, a sok korábbi tagcserével együtt… nos, az egyetlen dolog, amire rájöttünk, az az, hogy nem mindenkinek van kedve a szenvedéshez. Érted, mire gondolok? A nehéz időszakok átélésére. Adam és én elég jól bírjuk az ilyesmit. Szóval arra jöttünk rá, hogy csak olyan embereket tudok igazán bent tartani a zenekarban, akik hajlandóak végigcsinálni ezeket a kemény dolgokat. Mondjuk úgy, hogy ez a közös pont a zenekarban valamennyiünk között. Mindannyian keményen dolgozunk, és mindannyian elfogadjuk azt, hogy ez nem puszta szórakozás, érted? Ez az, amit sok embernek nehéz felfogni. Sokan ugyanis nem ezért fognak bele a zenélésbe. Érted, mire gondolok? Sokan azért kezdenek zenélni, hogy jól érezzék magukat. Nekünk viszont nem erről szól a dolog. Szeretjük, ha buli van, ha lehetőség nyílik az ilyesmire, de nem ezért csináljuk, amit csinálunk. Matt – ő a dobos, Matt Kilner –, nos őt az Isten küldte a projektnek. Meglepően józan ahhoz képest, hogy ilyen jól dobol, és még igazi metal arc is. Ne gondold ám, hogy mindenki az! Utálom, hogy ezt kell mondanom a rajongók előtt, de egy csomóan csak megszokásból csinálják ezt a zenét. Nem is feltétlenül hallgatják, nem is ássák bele magukat túlzottan. Azt mondanám, hogy az én legnagyobb előnyöm pont ez. Nem arról van szó, hogy nem hiszem, hogy nincs bennem semmiféle tehetség, csak annyi, hogy a zene számomra az igazi nagy szenvedély – azt hiszem, ez az, ami megkönnyíti számomra, hogy felismerjem, ha valaki jó. És Matt az első olyan dobos, akivel dolgoztam, aki legalább annyira rajong a zenéért, mint amennyire jól is műveli azt. Daniel Martinez a legújabb tagunk: ő a tudós a zenekarban. A Berkeley-n – egy nagyon rangos amerikai zeneiskolában – végzett. Még nem igazán dolgoztam vele, de nagyon izgulok, hogy mit fog letenni az asztalra. Hiszek a belső hangban, hogy képes lesz ezt a hatalmas mennyiségű tudást beletenni a dolgainkba: izgatottan várom! Mindenekelőtt a gitárokkal, meg ilyesmikkel kapcsolatban.
Mikor várható egy lemezbemutató koncertsorozat? Milyen tervek vannak 2024-re?
Ó igen! Épp az imént, pont ma jelentettünk be egy turnét az USA-ban. A turné címe Chaos and Carnage – és a résztvevői: Cattle Decapitation, Carnifex, The Zenith Passage, Humanity’s Last Breath, Rivers of Nihil, mi, és… ó a francba, volt egy hetedik banda is, akiket épp most jelentettek be – elnézést, de nem emlékszem a nevükre! Elnézést ettől a zenekartól, de hát… van egy hetedik banda is…
Akartok átjönni Európába is?
Igen, reméljük így lesz! Nincsenek kőbe vésett tervek pillanatnyilag, de igen – reméljük, hogy az év végén összejöhet.
Ez remek! Zárásként szeretnék visszatérni hozzád, és megkérdezni, hogy mely death metal albumok a legnagyobb favoritok nálad és melyik bandának várod legjobban az új albumát!
Ó ember, hát igen…
Sok van, biztos vagyok benne!
Kedvenc régi vagy új banda?
Mindegyik – bármi, ami eszedbe jut!
Egy olyan új death metal zenekar, ami nagy izgalommal tölt el? Őszintén szólva, mostanában nem sok olyan death metalt hallgattam, ami számomra kimondottan izgalmas lett volna: az elmúlt tíz évben inkább black metal rajongóvá váltam. Van viszont egy török death metal csapat, a Diabolizer – ember…! Ők aztán…! Beleszerettem ebbe a zenekarba. Olyan, mint a Deicide, ha a Deicide a Once Upon the Cross után is ugyanabba az irányba ment volna tovább. Kibaszott brutális, izmos, amerikai stílusú death metal, nyaktörő sebességgel előadva. Olyan, mint egy nagy, gyors robbanás! Ott van benne minden, amit az orvos fel szokott írni az embernek. És Törökországból származik, ami kibaszott őrületes! Imádom! Szóval minden elismerésem annak a bandának! A kedvenc albumom 2023-ban a Dodheimsgard „Black Medium Current”-je volt. Szerintem az elmúlt 10 kibaszott év legjobb albuma volt. Az az album… az igen! Hallgasd meg!
OK, köszönöm a javaslatot! Mindenképp utánuk kell, hogy nézzek! És azt hiszem, az időnk is lejárt, szóval szeretném megköszönni ezt a nagyszerű beszélgetést. Mindig jó metal zenésszel beszélni! A legjobbakat kívánom neked és a zenekarnak, és sok sikert 2024-re!
Nagyon köszönöm! Remélem, találkozunk Magyarországon!
Én is! Legyen szép napod, és viszlát legközelebb!
Viszlát legközelebb, köszi!
Vitriol online:
Facebook
Instagram
Angol nyelven elérhető itt: https://kronosmortusnews.com/2024/01/24/vitriol-interview/
Készült: 2024. január 8 .