NEVERMORE – Dreaming Neon Black

Kiadás éve: 1999

Kiadó: Century Media Records

Web: facebook.com/nevermorefans

 

A ’90-es évek elején a Sanctuary romjai fölött két ember, Warell Dane (ének) és Jim Sheppard (basszusgitár) nekiálltak a Nevermore projektnek. ’94-ben csatlakozoztt hozzájuk Jeff Loomis, a Sanctuary volt turnégitárosa, és Van Williams dobos. ’95-ben kiadták az In Memory kislemezt, miután Pat O’Brien gitáros megérkezett a bandába. Az egy évvel későbbi lemez (The Politics Of Ecstasy) újabb sikereket hozott a csapatnak, koncertezni kezdtek ezerrel, ment a szekér. A második korongon azonban már Tim Calvert gitározik, aki O’Brien helyére jött. A technikás progresszív rock és neoklasszikus metál ötvöződése mind a hangszerelésen mind az ének stílusán érződik, Warell Dane játéka hangjával nagyszerű. A korongra tizenhárom szám fért fel, a Seattle-i banda jóvoltából. Hogy miért klasszikus ez a korong? Nem lehet ugyan kiemelni a többi lemez közül ezt az albumot, mert mindegyik más a maga köntösében, mégis ez az egyik, amire Nevermore rajongókat hallottam esküdni. Valóban különleges játékkal kápráztat el minket, kidolgozott számokkal, ötletes, igényes zenével.

Az első szám az Ophidian, ami egy effekt lüktető hangjaival kezdődik, “megáll a szív, a gép jelez”. Azután metal alapokon elindul a játék. Progresszív betétei már itt kiütköznek, az ének finom kidolgozása, úgy hogy hangulatban és dinamikában is illeszkedjen a témákhoz sikerült. A hangszeresek legjobb tudásukat nyújtják, az akusztikus téma pedig csak dob még egyet az egészen. A Beyond Within egy keményebb, energikusabb szám, felépítményét tekintve közelebb áll a thrash metalhoz, mint a progresszív rockhoz, ezért süt másképp, mint az előző dal. A gitárok szaggatott, őrjítő riffjei, kiszámított hangulatai irtózatos erővel feszülnek rá a ritmusszekció adta keretekre. Igaz az akusztikus betét itt is felbukkan a dallamos énekkel együtt.

The Death Of Passion a következő track, egy gyors, intenzív számként indít, majd jönnek a tört ritmusok, lélegzetelállító finomságok. Nagyon jól hangszerelt darab ez, érződik a profizmus. Progresszív intenzitással keveredik, hangulata szerkezeti tükörkép. Az ének itt is fontos szerepet tölt be, ahogy a lemezen végig. Az I Am The Dog igazi csemege, felesleges hangok nélkül egy kitűnő témavilág tárul elénk. Minden nagyon energikusan szól, jól fekszenek a riffek, a dob egyszerűbb témáin. A gitárszólók különlegessége csak vájtfülüek számára értelmezhető. A címadó dal, a Dreaming Neon Black egy félig akusztikus darab, mert az első pár perc alatt csak ez és Dane hangja varázsolja el a hallgatót, igaz néha bejön egy kissé doom feeling-ű, súlyos, zaklatott metalos refréntéma, de utána rögtön vissza is hoz bennünket az álmok világába. A dal vége már metal alapokra épül fel, fájdalmas gitártémákon kietlen énekkel vegyítve. Borult hangulata eklektikus.

A Deconstruction elszállós, lebegős kezdése, a kifejező ének megteszi a hatását, majd egy rövidebb gitársikoly után egy kőkemény szaggatós számmal találjuk magunk szembe. A négynegyedes témák jól ülnek a helyükön, semmi túlbonyolítás nincs a számban, ez egy erőteljes nóta, erőteljes jegyekkel, amit az akusztikus gitár szólója tesz egésszé. The Fault Of Flesh a következő dal, pörgős, erős intenzitással teli. Karakteres, jellemző hangzásvilágot mutat (ez ugyebár a Nevermore védjegye), jól átgondolt szerkezetet, amely hol laza, hol kőkemény riffeket hoz. Penge kis játék. A The Lotus Eaters egy lassú szám, semmi durvulás, visszavettek a fiúk, és félig progresszív, félig metal nyelven sodródtatnak bennünket. Mély hangulat ül az egészen, enyhe gothic színezéssel. A Poison Godmachine ismét egy technikásabb darab a szokásostól eltérően, és igen intenzíven nyitja sorait. Az örlő riffek között szabad levegőhöz sem jut az ember, a dob színes játéka és a basszus kísérete adja a tempót és nem áll le. Ez egy menekülés a félelmeink erdőjén át. Súlyos, sötét hangzás, progresszív darabokkal tarkítva.

Az All Play Dead szintén visszafogottan kezdődik, sőt, az atmoszférikus részek igen különlegessé teszik. Az akusztikus hangzás visszatér egy kis időre, hogy majdan felváltsa a lázas metal hideg és könyörtelen világa. Képzelet a valósággal szemben. A szólótéma kidolgozottsága hozzáértésről tanúskodik, és nem akármilyen ötletekről. A Cenotaph a kísérletezős, szelősebb szerkezete ellenére témák sokaságát hozza elénk a progresszív rock hatásaival. Szellős a darab, mert igazán nem megfogható az a pulzálás, amelyet elszállós témáival mindvégig képvisel, ugyanakkor kísérletezős hangjegyei igencsak kiütköznek, mint vénák a bőr alól. A No More Will egy akusztikus témával indít, de még mielőtt azt hinné az ember, hogy ez így is marad, rátörnek a kíméletlen metal riffek, progresszív ritmustördelések, apró kis színezések, feszes, dinamikus tempóval, súlyos énekkel. Hihetetlen erő uralkodik végig a lemezen.

Az utolsó szám a Forever, ami egy melankolikus szerzemény, alig néhány gitárfoszlánnyal, érzékletes énekkel, majd a semmi nagy hallgatásával, ahogy a csend óceánjának fekete hullámai megtörnek a sziklákon. Kiváló korongot rakott le az amerikai banda az asztalra, kiemelkedő munkásságuk megérdemli a figyelmet, ma is intenzíven játszanak.

Tracklist:

1. Ophidian
2. Beyond Within
3. The Death of Passion
4. I Am the Dog
5. Dreaming Neon Black
6. Deconstruction
7. The Fault of the Flesh
8. The Lotus Eaters
9. Poison Godmachine
10. All Play Dead
11. Cenotaph
12. No More Will
13. Forever

Pontszám: 9

Kapcsolódó cikkek

NEVERMORE – The Obsidian Conspiracy

Dr. Feelgood

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár