2009. április 20. @ Budapest, Dürer Kert
A Bálványvér Booking szervezésében:
Egy régóta tátongó és sokaknak fájdalmas űr betöltése felé tett első lépés mindig nagy esemény, főképp, ha a zenei világban történik. Számomra – és még sok más intelligens zenerajongó számára – a Neurosis nevével fémjelzett sludge/doom/ambient/noise (más szóval post-metal) határműfaj hiánya Magyarországon egy ilyen űr, melynek megszüntetéséhez talán kicsit közelebb kerültünk április huszadikán. Ezen a hétfő délutánon ugyanis egy olyan szervező(ség) – Bálványvér / Meridian Downstairs Booking – debütált a Dürer-kertben, mely ebben és ehhez hasonló műfajokban dolgozó zenekarok Magyarországra való eljutattásán munkálkodik. Hogy ez megéri-e a szervezőségnek, az nem a mi dolgunk, örüljünk, hogy eljutottunk odáig, hogy imádott zenei műfajunk prominens képviselőit élőben is láthatjuk sok-sok kilométer utazgatás nélkül. Elsőként a Neurosis-vizualista, Battle of Mice gitáros és ex-Red Sparowes tag Josh Graham saját zenekarát, az A Storm of Light-ot hozta el nekünk a Bálványvér. A honi támogatást a Marionette ID és az Angertea szolgáltatta.
Bevallom férfiasan, hiába a nagyfokú érdeklődésem az emelkedett hangulatú, post-rock közeli zenékért, mindezidáig elkerülte a figyelmem a tatabányai Marionette ID. A koncert kapcsán hallottam róluk először, így felkészülésképpen meghallgattam a myspace oldalukon található számokat, melyek bizalommal töltöttek el, hogy talán nem csak az A Storm of Lightot fogom élvezni ezen az annyira várt estén. A zenekar felvételein még hallatszik a gyerekcipő megléte, a dalok néha-néha egy pár pillanatra átesnek a ló másik oldalára a művésziség terén és érdektelenné válnak, de azért súlyos gond nincs. Az egyetlen változtatás, amit a zenekar zenéjével kapcsolatban eszközölnék, az az énekhez fűződik. Vagy sokkal több kellene belőle, vagy semennyi, mert annyi, amennyi most van, teljesen felesleges. Nem rossz, de semmi szerepe, és bőven meglennénk nélküle is. Na de beszéljünk a srácok élő teljesítményéről. Két barátommal voltam a koncerten, és egyikük abszolút negatív véleménnyel volt róluk a koncert után, mondván „ezek nem tudnak zenélni”. Hiába próbáltuk másik barátommal meggyőzni, hogy ebben a zenében nem az iszonyatos technikásság a lényeg, hanem egy atmoszféra megteremtése és annak átadása. Az pedig, nyugodtan állíthatom, jól megy a zenekarnak, egészen hamar elkezdtek többen is ringatózni a jellegzetes post-rockos dallamokra. Ahogy az ebben a műfajban szokás, a banda és a közönség közötti kommunikáció elsődleges eszköze a zene és nem a szavak, az énekes alig-alig szólt bele a mikrofonba. Ez azonban nem is hiányzik, mert a zene önmagában is megfelelő kapcsot tud létesíteni a hallgatóság és a zenekar között. Szerény személyemnek annyira bejött az előadás, hogy gyorsan vettem is cd-t meg pólót a zenekartól, akik az előadás után ráadásul még nagyon jófejnek is tűntek.
A második zenekar az Angertea volt, melyet kicsit furcsálltam, valahogy nem nagyon tudtam belepasszítani az este hangulatvilágába ezt a zenekart. Nem tartozik a kedvenc bandáim közé, de azért egy kis szomjoltóval felszerelkezve kíváncsian vártam, mit látok majd. Sajnos arra a megállapításra jutottam, hogy nem volt bölcs döntés őket beválasztani az este lineupjába. Még ha zenéjük talán nyomokban hasonlít is a másik két fellépőére, hozzáállásuk és személyiségük szerintem fényévekre áll azokétól. Az énekes folyamatos számok közötti káromkodásai és alsó kategóriás poénjai (bár ezeken azért a többség jól szórakozott) a művészet egy egészen másik szintjére valók, mint a főzenekar alkotásai. Azonban ha ettől elvonatkoztatunk, nem volt egy rossz koncert, élőben egy fokkal élvezhetőbbek a zenekar számai, mint lemezen. Szóval értem én, hogy kevés olyan stílusú zenekar van hazánkban, aki beillene Josh Grahamék elé, de akkor lehetett volna inkább csak Marionette ID.
Végül, már jócskán az éjszakában járva, eljött a pillanat amit mindenki tűkön ülve várt. A színpad mögé kifeszített hatalmas fehér vászonról senki nem gondolta, hoyg funkciótlanul van ott és a hangcuccok pakolása közben már el is kezdődött a vetítés, igaz, ekkor még csak az And We Wept the Black Ocean Within album szemet gyönyörködtető borítóképét láthattuk. Aztán nemsokára megszólalt egy nagyon hangulatos intro és a másik dimenzió már be is szippantott minden jelenlévőt, el sem engedve minket a bő egyórás játékidő végéig. A bivalyerős hangzásnak köszönhetően teljes erejükben hullámzottak a teremben a hipnotikus erejű dalok, riffekből, Josh Graham (sajnos alig-alig hallható) hangjából és a dobból álló mélységes óceánként lepve el minket. Nagyon különleges zene ez, máig nem találtam olyan műfaji meghatározást, amit száz százalékos lelki nyugalommal tudnék erre használni. Hihetetlen, sodró, örvénylő, kontrollálhatatlan, sötét, tengermélyi erdő, melynek erejét megsokszorozza a háttérvetítés. Ez a műfaj minden hivalkodástól mentes, Josh Graham összesen három darab thank you-val kommunikált a közönséggel, semmilyen lámpafény nem vetült a zenekarra a lényeg csak a zene és a képek voltak. A vásznon cápák, síró szobrok, hajóroncsok, hullámzó fények és robbanások folytak át ólomsúllyal egymásba. Egy másvilági élménnyel szolgált a sajnos igen csekély számú közönségnek akkor este az A Storm of Light, mely azonnali függőséget okoz és megismételhetetlen. Most tudom igazán, milyen kár, hogy a Neurosis soha nem jár felénk. A koncertnek úgy volt vége, mint egy varázslatnak, hirtelen, szavak nélkül, de a lelki utazás úgyis mindenkit kifárasztott. A zenekar tagjai laza egyszerűséggel sétáltak le a színpadról, mindenkivel szívesen beszélgettek pár percet, dedikáltak, adtak dobverőt, pengetőt. Bár ilyen lenne minden zenekar. Vagy talán mégse, lehet, hogy jobban értékeljük így őket, mivel ritkák, mint a fehér holló. Köszönjük a szervező(k)nek, hogy létrejöttek és elhozták nekünk ezt az álmot! Ahogy elnézem a honlapjukat, még sok ilyen katarzist köszönhetünk majd nekik.
