2024. február 4. @ Budapest, Barba Negra – Blue Stage
Lényegében egy kellően izmos black metallal keresztezett rock n roll estét élhettünk át február 4-én a Kék Barba Negrában. A fiatal black/speed titán Hellripper, a szintén black/thrash/speed kavalkáddal tüzelő Toxic Holocaust és az öreg black rock n roller Abbath kellemesen leszakították a fejeket. Engem legalábbis totális nosztalgiavonatra ültettek – abba a korszakba repítettek vissza, amikor minden koncerten kötelezően nyomtam a moshpitet és a body surfözést. Az utóbbiért már a cikk elején elnézést kérek – tudom, nehéz vagyok
Az elsőként színpadra lépő Hellripper nem hagyott időt a bemelegítésre, már az első perctől kezdve lehengerelték a közönséget a brutális sebességekbe kapcsoló és infernálisan energikus performanszukkal. A hangzás Barbához képest egész jó volt, minden hangszer lényegében a helyén volt és erőteljesen szólt, talán a ritmus gitárra lehetett volna csavarni egy kicsit. A skót James által vezetett formáció először stúdió projectnek indult, majd egy élőben is gyilkoló monstrummá alakult át talán 3 éve. Az első lemez óta követem a koma munkásságát és mindig is úgy gondoltam ezt a zenekart a színpadra kell vinni. A tavalyi Midnightos bulijuk sajnos kimaradt, de most végre enyhíthettem az igen régóta tartó Hellripper-szomjam!
Ha a bulijukat egy szóval kéne jellemezni akkor azt mondanám: energetikus. De iszonyatosan. Olyan szinten felpörgette a közönséget, hogy azóta sok helyről azt hallom vissza, hogy elvitték az estét, de hogy a Toxic-kal biztos, hogy fel kellett volna őket cserélni. Itt még nem mentek annyira a body surfök, de a nonstop ökölrázás és az izmos moshpit rendesen felturbózta a hangulatot már az első dal után. Számokat nem nagyon fogok írni, nem vagyunk beljebb velük, viszont a tavalyi új lemezüket, muszáj megemlíteni – a Warlocks Grim & Withered Hags egyrészt nálam dobogós lett, pedig a mezőny igen erős (minden évben), másrészt a maga műfajában kiváló alkotás. Így kell black/speed/thrash metalt csinálni 2023-ban!
A második bandaként érkező Toxic Holocaust sem hagyott kivetnivalót maga után. Az amerikai radioaktív blackened thrash/crossover banda igazi mérgező vegyifegyverként robbant be a színpadra a Bitch-el, bár a Hellripper intenzitásával nehezen tudott versenyezni. Náluk inkább a nosztalgia rakéta csapott be, mivel több mint egy évtizede hallgatom őket és ha tehetem kötelezően megnézem őket. Amellett, hogy többet csíptem el őket külföldön, valahogy mindig megörülök a bulijaikon, melynek hatására kemény testnevelés órát tartok a moshpitben és a levegőt is megjárom. Ez most sem volt másképp.
Lénygében az összes daluktól, de főleg a klasszikus „slágerektől” mindig elkap a vérszem: War is Hell, Acid Fuzz, Nuke the Cross, Wild Dogs, stb. Bár Joel Grind egyre kezd Jack Black-be átmenni, azért még mindig tudja, hogy főleg az An Overdose of Death-t kell elővenni. Nem mellesleg a trió felállás is teljesen korrektül izmosan szólalt meg. Bár a skót srácok magasra tették a lécet, azért Joeléknek is jár az elismerés, amit műveltek!
Az este (hivatalos) fénypontjaként a norvég black metal ikon, Abbath lépett színpadra. A monumentális színpadkép, a páncélok, a sminkek és a karakteres előadásmód próbálta ellensúlyozni a szóló lemezek unalmasságát. Én legalább is az utolsó korongot meg sem hallgattam, valahogy az első kettő után csak elmentek mellettem. Tehát nem vetek meg senkit, aki az Immortal dalok miatt jött el erre a bulira…
A szett meglepően ígéretesen indult, ahogy a Triumph-al nyitottak a méltatlanul elhanyagolt Damned in Black lemezről. Majd túlestek 4 szóló dalon, ahol én totál elvesztettem a fonalat, főleg, hogy a hangosítás is elég kása volt. Ezután viszont rendesen visszahúztak a Warriors-al, ami Abbath – sajnos nem folytatott projectjén – a Beetween Two Worlds lemezén található, amit „I” név alatt adott ki. Nálam ez a korong nagy kedvenc a klasszikus Immortal lemezek mellett.
Abbath kifejezetten jól teljesített, nem ingatta meg édesanyja halála, mely a turné alatt történt és a szesz/szerfogyasztás is helyén való volt, mert teljesen jól „működött” a színpadon. Kaptunk mindent, amit tőle kapni lehet – rákjárás, grimaszok, heroikus pózok, grandiózus gitárjátékok. Gyakran cserélődő legénysége nem meglepő módon főleg a háttérben operált, de rájuk sem lehet panasz.
De a performansz tartogatott még meglepetéseket, főleg a katartikus In My Kingdom Cold, Beyond the North Waves, One by On trióval, melyek már hangosítás ügyileg is a helyén voltak, illetve kellően átnyomták a jeges Immortal atmoszférát. A Winterbane szóló dal, de talán az egyik legemlékezetesebb, így ennek is örültem. Zárásként pedig a At the Heart of Winter nyitányával a Withstand the Fall of Time-al durrantottak! Kedvenc Immortal korongom, így nagy mosollyal néztem a levonulásukat.
Kicsit térjünk ki az infrastruktúra, hisz a Barbában ez sokszor sarkalatos pont. A kiszolgálás terén nem volt most akkora a panasz. A személyzet gyorsan és hatékonyan intézte a beléptetést, a bárban való kiszolgálást pedig viszonylag rövid sorbaállás után élvezhettük – ez a Red színpados bulikon a visszajelzések alapján sajnos probléma, de úgy néz ki a kisebb, Blue-s 500-1000 fős buliknál nincsenek nagy gondok.
Összességében soha kevésbé bombasztikus vasárnapot! Számomra a Hellripper és régi óriási kedvencem, a Toxic Holocaust kellőképpen beadta a black/speed dózist, így Abbath már csak desszert volt a főétel után. Príma turnécsomag volt, jöhet még ilyen!
FOTÓK: VARESZ.Fotó / Varga László