Accept, Steelwing – Koncertbeszámoló

2011. február 2. @ Budapest, Club 202

Bár próbáltam ismerősöket beszervezni, 2005-ös, Szigetes fellépésükhöz hasonlóan ezúttal is egyedül indultam egyik legnagyobb kedvencem koncertjére. Az igazat megvallva nem ez a legjobb felállás, a koncertlátogatás mégiscsak társas mulatság, de ha menni kell, menni kell. Márpedig az Accept számomra kihagyhatatlan.

Mivel szörnyen korán érkeztem, leszálltam egy-két megállóval korábban a villamosról és bevettem magam a Nádasba, mely bármennyire hihetetlen, egy kocsma. Méghozzá a nem extrán csiricsáré fajtából, az ilyenekhez illő, zsebbarát árakkal. Szétpillantottam és megállapítottam, elég vegyes összetételű társaságot hozott össze a sors és a koncert. Olyan figurákat láttam, hogy majdnem tátva maradt a szám. Ami igazán meglepő(?) volt, hogy azokról az arcokról is kiderült, hogy az Accept előtt melegítgetnek, akik helyi nevezetességeknek, törzsalkeszeknek tűntek. A csehó tele volt szlovákokkal és Szlovákiából érkezett magyarokkal, de volt olyan is, aki a pultos hölgynek 600km utazásról beszélt, vélhetően ő sem a határokon belülről érkezett.

Az, hogy a buli átkerült a Dieselből (ami nekem viszonylag közeli célpont) az új nevű, de a régi dizájnelemekből még sokat megőrző (majdhogynem világvéginek is nevezhető) Wigwamba (bocsánat, Club 202-be), már mutatta, hogy jelentős az érdeklődés a germán veteránok iránt. A sokfelől érkezett, széles korskálát lefedő (14-66), mind fizimiskáját mind fazonját tekintve nagyon heterogén közönségből egyetlen dolgot hiányoltam (már a söntésben, de később a koncertteremben is), mégpedig a gyengébb nem képviselőit. Talán minden 6-8. fickóra juthatott egy hölgy, ami nem a legjobb arány. Pedig jelenlétük mindig jót tesz, plusz fényt ad a buliknak.

Csendesen ittam a sörömet, hallgattam a köröttem zsongó helyiség zaját, nézegettem az órát, és vártam, hogy eljöjjön végre a kapunyitás ideje. Kicsivel tervezett felkerekedésem és a meghirdetett nyitás előtt lecsapódott mellettem egy srác, akivel beszédbe elegyedtem és megtudtam, hogy még semmi és senki nincs a „kapuban”, így jó magyar szokás szerint csúszik a bebocsátás és vélhetően a kezdés is. Sajnos nem kellett csalatkoznunk, de szerencsére túl sokáig várnunk sem. Gyorsan és zökkenőmentesen bejutottunk és fél nyolc körül már lassan a hely is megtelni látszott.

A Terminátor 2 zenéjével érkező Steelwinget nem hallottam korábban, és ez talán jobb is így, mert lehet, hogy akkor kicsit tovább maradtam volna a kocsmában, és nem tudnék róluk mit írni. A srácok szemtelenül fiatalok, némelyikük ijesztően vékony és egészen jól tolják középszerű, sok Maiden és Priest-hatást felvonultató muzsikájukat, melyből leginkább az igazán emlékezetes refréneket hiányoltam (ez alól talán csak a klipes daluk, a Roadkill kivétel). Az énekes, Riley egy aprócska, vézna fickó, majdnem derékig érő hajjal és olyan torokkal, melyből a mélyeket nehezen, de a magasakat játszva csalja elő. A combja kb. olyan vastag lehet, mint megfeszített bicepsze, ami elég mókás hatást keltett, kockás hasa, melltetkói és mellpírszingje ellenére is. A gitárosok kicsit figyelősen (tekintetüket folyamatosan a húrokon tartva) tolták, csak a piros mellényben nyomuló Alexnek sikerült viszonylag gyakran kontaktust keresnie a közönséggel. A produkció nagyjából rendben volt, mind megjelenésüket, mind teljesítményüket egyértelműen a 80-as évekből hozták. Voltak Accept koncertekről is ismerős szinkron-fejrázások, együttmozgások, de mindent összevetve, úgy érzem megelőlegezett bizalom volt feléjük ez a lehetőség, hogy mást ne mondjak, tudnék pár magyar bandát, akik jobban megérdemelnének egy ilyen turnét. Ezeknek a srácoknak azonban nagyon jó hátszelük lehet, hogy az Amerikában az Acceptnek nyitó Sabaton és a Blind Guardian után ezen a turnén is megkapták a lehetőséget.

Viszonylag rövid átszerelést, vagy inkább bontást követően kicsomagolt, majd a húrok közé csapott a rég várt kedves, az Accept, melyet a Blood Of The Nations-ön hallott és a csövön látott kiváló teljesítmények után oly sokan, oly nagyon vártunk. Kicsit meglepődtem, hogy két új, bár bivalyerős nótával (Teutonic Terror, Bucketful Of Hate) kezdtek, de azt hiszem, kiváló választás volt. A közönség reakciói jól mutatták ezt, s azt is, hogy milyen fogadtatásra talált az új lemez. Már a koncert elején kiderült, kik is viszik hátukon a bandát, a két zseni, a kopasz és a kócos (Wolf és Peter, akik egymással versengve írják a jobbnál jobb dalokat), ők nyomultak legelöl, a legnagyobb vigyorral és persze a legnagyobb elánnal.

Fantasztikus volt, hogy az olyan korai, még rock ‘n’ rollosabb felfogásban született klasszikusok, mint a Starlight (együtt szólózótt a két flying V) vagy a Love Child, melyeket kicsit mélyebb tónusban, de semmiképp sem Udot másolva rekesztett végig Mark, milyen könnyedén dörrent meg az eleve metalosabb új dalokhoz hasonló intenzitással. Csak a riffek stílusa utalt arra, hogy nem ugyanazon korszak szülöttei szólnak: egymás után hasított a Breaker, a zseniális szólót villantó New World Comin’, a mindenki által Markkal üvöltött Restless And Wild és a Son Of A Bitch. Kb. az Ahead Of The Pack-nél előkerült Wolf retro Charvel gityója és Mark ősz bundájú mezítelen felsőteste. Nem tudom, hogy pontosan mennyi idős a fickó, de izmos-inas apróságában hatalmas jelenléttel bír a színpadon. Ezüstös szőrű mellét hátra feszítve, kidomborítva recsegte bele az éjszakába a múlt és a jövő legendás opuszait, s egy-egy kézmozdulattal, könnyedén énekeltette meg a jelenlévő sokaságot, pl. a Metal Heartban, melyben Wolf a Für Elise jól ismert témája mellett, kissé keménykedős húrtépésre-nyúzásra is ragadtatta magát. A Neon Nights-ot követő, a programba az Objection Overruled-ról bekerülő Bulletproof abszolút meglepetés volt számomra, főleg annak fényében, hogy – mint hazafelé ballagva megállapítottam – az általam nagyra becsült, még a hőskorban íródott Russian Roulette-ről is csak egy tételt játszottak, pedig a TV War, vagy a Monster Man, a címadóról nem is beszélve, igen ütős lett volna. A dalba beágyazott, klasszikus metal koncerteken bevett hangszeres szóló jelen esetben Peter és Wolf gitárpárbajaként öltött testet, melyet egymásnak és a közönségnek játszva, mosolyogva interpretáltak, mindenki számára élvezhetően.

Hermann Frank közelebbről nézve leginkább egy gyűrött szőnyegre emlékeztetett, mély ráncaival, fekete kendőjével és ritkás fürtjeivel, ez azonban szemernyit sem von le az általa nyújtott teljesítményből. Ha kellett, egyedül szólózott, monitor ládára felcsapott lábbal, vagy Wolffal szinkronban pengette a fantasztikus melódiákat, máskor pedig a három húros egyikeként, a fénykort idézve, együtt bólogatva zúzott. A Loosers And Winners után, az Aiming High-nál éreztem azt, hogy van olyan banda, amely tudja, hogyan kell odacsapni és van, amelyik nem. Ők tudják. Fejletépő headbangre késztetik az embert, és ez így van jól. A legdallamosabb, legismertebb nóták egyike, a Princess Of The Dawn is kapott egy szólisztikus (előbb basszus, majd gitár) középrészt, hogy visszatérve újra magasba emelje a kezeket. Az Up To The Limit-et, a kiabálósabb No Shelter, majd azt a könnyedebb, szellősebb Burning követte. Ez utóbbi számomra némiképp hirtelen, de zárta a főműsort. Kicsit visszafogott és kaotikus volt a csapat visszatértét követelő kórus, de így sem kellett sokat várni, még mielőtt meglett volna a nézőtéren az összhang, kedvenceink máris a deszkákon voltak és pompás ráadást hallhattunk tőlük az intróval felvezetett, kissé kásásan megszólaló Fast As A Shark, a Pandemic és a kihagyhatatlan örök sláger, a Balls To The Wall képében.

Feledhetetlen volt. És rövid. Nagyon rövid, pedig több mint két órán át szóltak a teuton hangszerek. Az olykor picit fényét vesztő hangzás mellett (a vége felé már mintha olykor torzult volna is, de lehet, hogy ez már a bármely koncerten fellépő, alkalmi hallásromlás eredménye volt) egyetlen, ám csúf negatív élményem volt. A záró Balls vége felé arra lettem figyelmes, hogy tőlem 1-2 méterre egy sokcentis, kopasz benga épp két, nála másfél fejjel alacsonyabb, lényegesen véznább és sokkal idősebb fickóval keménykedik. Egészen pontosan az idősebbhez (kb. 45) próbált hozzá férni, de 35 körüli szemüveges barátja közéjük állt. Nem értem, miért kell ez. Talán meglökhették őt vagy a csaját, nem hiszem, hogy ne kértek volna elnézést. Az ilyesmi óhatatlanul benne van a koncert hevében. És nem így kell megoldani. Emberek vagyunk. (Bár ez olykor meginogni látszik.) Hamar megjelentek a biztonságiak, akik előbb szintén nem a feszkót csináló felé, hanem az egymást védeni próbáló „garázdák” felé vették az irányt. Sikerült nagyon csúnyán elrontaniuk addigi felhőtlen eufóriámat. Főleg annak fényében, hogy a WC felé menet a kopasz fickó előzékenyen előre engedett. Ha ilyet is tud, akkor talán csak egy kis önmérséklet hiányzik még… Mind ugyanazért voltunk ott. Tekintettel, tisztelettel és barátsággal kell fordulnunk egymás felé. Ha másért nem, a közösen szeretett zene, zenekar okán sorstársak vagyunk.

A zenekar meghajlása után villámcsapásszerűen igyekeztem elhagyni a  Club-ot. Egyrészt a tömeget, a  tömegnyomort megelőzendő, másrészt pihenni igyekezvén, a hamar eljövendő munkanap előtt. A villamos elég későre volt várható, ezért gyalog indultam neki, 1-2 megálló egészen biztosan így is teljesíthető volt, s így a fejem kiszellőztetésére, az est újragondolására, újraélésére is volt lehetőségem.

Magamban megállapítottam, hogy lehet, hogy Mark kisebb, mint Udo, széltében biztosan, és lehet, hogy hosszában is, de – bármennyire imádom is Udo-t és a hangját – hangban biztosan nem. A különbségek nem elvitathatóak és az sem, hogy az új frontember igyekszik hűen, de mégis sajátosan tolmácsolni a dalokat. Ebben hatalmas élvezettel segítik a többiek: a dobokat energikusan és feszesen megütő (ehhez a technika segítségét is igénybe vevő, takttal játszó) Stefan, az alapokat vele együtt lerakó, bőszen bólogató Peter, a néha morcos képet vágó Frank, és a sokat grimaszoló, de még többet mosolygó Wolf, aki szerintem minden idők egyik legjobb ritmusgitárosa, és a dallamérzéke se utolsó. Jó lenne gyakrabban látni őket, nem csak 5 és félévente. És persze már most várom az új lemezt is. Mi mást tehetnék.

Ahogy azt sem tudom, mit is írhatnék még. Most, három nappal a buli után még mindig a hatása alatt vagyok. Álmomban is Accept szól a fejemben és nappal, akár munka közben is föl-fölmorranok egy-egy refrénnel, dallammal, visszafogottan bólogatva hozzá. Könnyen lehet, hogy az év koncertjét láttam. Sőt. Nagyon valószínű.

Kapcsolódó cikkek

Érkezik az Accept – teljes a FEZEN nemzetközi rock-metal névsora

NorthWar

Accept – Megvan a januári koncert vendégzenekara

NorthWar

Októberben még egy csokor Accept dalt hoz Udo Budapestre

NorthWar

Accept: új lemezével érkezik januárban a német heavy metal legenda

NorthWar

Accept: Restless And Live – a listák élén a német heavy metal legenda koncert kiadványa

NorthWar

Sabaton, Accept, Twilight Force – The Last Tour 2017: Teltház után új, nagyobb helyszín!

NorthWar

Accept helyszínváltozás – A Trackből a Barba Negra Music Clubba költözik a koncert

NorthWar

Accept – A »Blind Rage« világkörüli turné folytatódik; új gitáros Uwe Lulis és új dobos Christopher Williams személyében; új videoklip

NorthWar

Accept – Blind Rage World Tour

NorthWar

ACCEPT – Blind Rage

Dehumanizer

Accept – ‘Final Journey’ (Official lyric video)

NorthWar

Accept – ‘Teutonic Terror’ Live (Official live clip)

NorthWar

Accept – Wacken – Woodstock: 2014 a nagy pillanatok éve!

NorthWar

Hot News: Accept – Video director Dave Blass reports from the ‘Stampede’ shooting

NorthWar

Hot News: Accept – Video clip ‘Stampede’ released!

NorthWar

Hot News: Accept – More details about »Blind Rage« announced; new release date on August 15th

NorthWar

Hot News: Accept – announce »Blind Rage« tour 2014

NorthWar

Hot News: Accept – announce new studio-album »Blind Rage«

NorthWar

Hot News: Accept – The European tour is starting today in Greece!

NorthWar

Hot News: Accept – Connects With True Fans On Mobile Backstage

NorthWar

Hot News: Accept – Tour trailer for autumn shows online!

NorthWar

Accept Interjú

Darkjedi

Hot News: Accept + Kreator – Teutonic Terror Attack 2012 Tour!

NorthWar

ACCEPT – Stalingrad

Darkjedi

Accept – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Hot News: Accept – Debut on the German Album Charts at #6 with “Stalingrad”!

NorthWar

Hot News: Accept Fans United! … be part of the Accept collage!

NorthWar

Hot News: Accept – Unveil first track from their new album ‘Stalingrad’ and announce additional tour dates!

NorthWar

Hot News: Accept – Announce album cover and tracklist!

NorthWar

Hot News – Accept: Announce New Album Title!

NorthWar

Hot News – Accept: Announce First Dates For Spring 2012 Tour!

NorthWar

Hot News – Accept: Big Winners at Metal Hammer Awards!!

NorthWar

Accept Interjú

Southpeace

Sabaton, Alestorm, Steelwing – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Steelwing Interjú

Darkjedi

Blind Guardian, Steelwing – Koncertbeszámoló

Darkjedi

ACCEPT – Blood Of The Nations

Southpeace

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár