2013. március 26. @ Budapest, Club 202
Versenyló-üzemmódba kapcsolva szaporáztam lépteimet a Club 202 felé, mikor a késő délutáni órákban tudatosult bennem a magyar nép folk (vagy idevágóan, nevezzük inkább mulatós) metal iránt érzett túláradó szeretete, ráadásul a tény, hogy vélhetően nagy ivászatoknak leszünk majd tanúi aznap este, csak tovább erősítette bennem a gyanút, hogy elég emberes tömeg ver majd tábort a kapuk előtt – még az intenzív havazás ellenére is. Ehhez képest, mindössze a magányos járda várt rám a bejáratnál, úgyhogy miután spontán pánikomban gyorsan csekkoltam a turnébusz meglétét, hogy jó helyen járok-e, lassan körvonalazódni kezdett a szitu, hogy bizony előfordulhatnak majd foghíjas sorok a nézőtéren. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy gyakorlatilag egy last-minute buliként került megrendezésre az event, kvázi nem sok idő jutott a komolyabb promócióra és egyéb kedvcsinálásra, de úgy gondolom, a jegyárak is igazodtak a körülményekhez, arról nem is beszélve, hogy a Hammer Concerts jóvoltából 1 Sabaton + 1 Alestorm jegy két személy belépésére jogosított fel, meg még egyfajta grátisz gyanánt, egy szerencsés látogatónak (amúgy ott a helyszínen, mindenki szeme láttára) vissza is fizették a belépő teljes összegét. Szóval, nem igazán találtam az okokat az alacsony látogatottságra – de persze, ez önmagában még nem is jelent feltétlen érdektelenséget, noha megítélésem szerint, a létszám azért mégis egy kicsit rányomta a bélyegét az este hangulatára.
A 18:15-ös zöld lámpát követően, kb. 30-an vágtunk neki kényelmesen megmászni az első lépcsőket, hogy lassacskán ráhangolódjunk a Bornholm nyitó műsorára. Én éreztem kellemetlenül magam, hogy kezdéskor a maréknyi közönség jelentős része annyira sem méltatta a srácokat, hogy felálljon a sör mellől és legalább állva nézze végig a csekély 20-25 perces performot, pedig a nemrégiben megjelent Inexorable Defiance-szal valóban világszínvonalúvá nőtte ki magát a zenekar, ami nem csak lemezen, de mostmár a színpadon is rendszeresen megmutatkozik. Szerencsére azért hamar felbukkant a hűséges rajongók egy kisebb csoportja, melyből adódóan volt egy kis példát statuáló hajlóba az emelvény előtt, na nem mintha a produkció minőségét bármilyen szinten is befolyásolta volna a korai hullaház. Nagy közönség előtt, írásban eddig még nem volt alkalmam megemlíteni, hogy Csala Bertalan taggá avanzsálása milyen zseniális döntésnek bizonyult a csapat részéről, élőben ugyanis rengeteget nyom a latban az a fajta intenzitás, ami általa költözött a Bornholm koncertek hangulatába. Az atmoszférikusságban nyilván a friss album epikus mivoltának is komoly szerepe van, de mind a hibátlan látvány, mind a közönséggel való kommunikáció nagyon sok plusz élményben részesíti a hallgatót. Hangzásban korrekten sikerült idomulni a stílushoz, a setlist-ben sem nagyon volt semmi kivetnivaló (csak azt a Feast Of Fire-t hallanám egyszer!), szóval röviden, úgy gondolom, akit kellett, megérintettek a látottak.
Picit érződött egyébként egyfajta szakadás az egybegyűlteket illetően, hisz míg a Bornholm és az Ex Deo nagyon masszívan képviselték a monumentális – ha úgy tetszik, intelligens – igazi kemény zenék vonalát, addig a Lagerstein-Alestorm páros nem titkoltan a nagybetűs szórakoztatásra helyezte a hangsúlyt, kvázi a teljes program alatt ide-oda ugráltunk a „grimm frostbitten” és a mosolygós tekintetek álarca között. Az szerintem senki számára nem kérdés, hogy melyik tábor volt népesebb.
Ausztrál kalózokkal folytattuk, vagy inkább kezdtük meg a napi dajdajozást, kellett is egy két-három nóta, míg kritkusként végbement a szemléletváltás, és el tudtam kezdeni élvezni a showt. Mindenesetre okvetlenül pozitívum, hogy tudtam egyáltalán. Lelkesen elbohóckodtak odafent az urak, a várt izzadtság szag helyett meg legnagyobb meglepetésemre ténylegesen sikerült némi szükségszerű bemelegítést véghezvinnie a Lagerstein legénységének. A legnagyobb gondom tulajdonképpen mindössze annyi volt, hogy ez az egész nem több egy copycat attitűdnél, ahol minden nemű egyediséget mereven elutasítanak, továbbá dalok szempontjából is nélkülözik azt a fajta virtuozitást, ami mondjuk az Alestorm zenéjében azért benne van. Kevésbé szigorúan szakmailag tekintve: jópofa volt az egész, a nekik rendelt, illetve önként vállalt szerepet kiválóan hozták, nem is nagyon igényelt többet a műsor annál a bő félóránál, amennyit nekik szánt a sors.
Egy Swashbuckle-nek mondjuk jobban örültem volna, de mondom, nem volt ezzel komoly baj. Mellesleg a tagok végtelenül közönség-orientáltan álltak a helyzethez, még közös ivászatot is szerveztek a merch pultnál, ajándékba pedig csak úgy repkedtek az ingyen Lagerstein pólók. Alighanem költséges, de mindenképpen hatásos promóció volt.
Szinte már hallottam az oroszlánokat döngetni az ajtón és sercegni a lándzsákat, mialatt a frissen beiktatott függöny mögött megkezdődött a lakberendezés az este fénypontját jelentő Ex Deo koncertre. A Maurizio Iacono, illetve hát voltaképp a komplett Kataklysm side-projectjeként elhíresült montreali gladiátorok esete igazán különleges a számomra, mert mikor anno 2009-ben kihozták a Romulus-t, a legnagyobb hőzöngők közt voltam, akik azt hangoztatták, „Mi a francnak ez a púder? Inkább jöjjön az új Kataklysm”. Aztán tavaly kihozták a Caligvla-t és bumm, die-hard fanná transzformáltam!
Ennek megfelelően óriási várakozással néztem elébe az izgalmaknak, az a leírhatatlan pillanat pedig, mikor felcsendültek az „On this glorious day… I declare Gaius Augustus Germanicus, Emperor of Rome!” sorok és az I, Caligvla felüvöltés, azt tényleg igazi mérföldkőnek nevezném teljes, többéves metalos karrieremben! Ez az ember egy állat – hogy köznyelvi formában fejezzem ki magam. Az a döbbenetesen magas fokú teátralitás, monumentalitás és epikusság, ami Maurizio hangja és e szerzemények fúzióját övezi (különösképpen élőben!) egész egyszerűen teljes mértékben egyedülálló és utánozhatatlan. Fantáziaszóval élve azt mondanám: grandiózum. Mindez persze 100%-ig kompromisszum-mentes death metal formájában manifesztálódott, mint ahogy azt az anya-banda esetében már megszokhattuk, ugyanakkor benne volt az a kis fűszer, az az elengedhetetlen plusz, amitől korábbi megítélésemtől eltérően igenis létjogosultsága van a projectnek. Elégedetten nyugtáztam, hogy a programban egyértelműen a második anyag élvezett prioritást, és a debütről is két olyan nótát sikerült beválogatni, ami hibátlanul működött a deszkákon. Egyedül a Blood, Courage And The Gods That Walk The Earth-ért sírtam volna még nagyon, mert az a riff ott középtájon oly mértékben odabasz, hogy puszta kézzel kapartam volna véresre a hasamat léggitározás közben. De a személyes kívánságműsortól elhatárolódva, példátlanul szenvedélyes előadásban volt részünk, Stéphane Barbe pl. olyan vehemenciával, szabályosan tépte a basszust, hogy a temérdek erősítő és a teljes hangosítási kelléktár dacára tisztán ki lehetett hallani a húrok pendülését az első sorban állva.
Azt egy kicsit bántam, hogy a duplázó hangzását valahogy egész este nem sikerült rendesen eltalálni, valamint, hogy a klub adottságaiból adódóan nem maradt túl nagy tér a pódiumon egy összetettebb látványvilág megvalósításához, de azért az elvárható díszletet így is megkaptuk a lifegő zászlók és a talpig péncélba öltözött zenészek jelenlétével. Állítólag egyébként vannak már további ötletek ennek kapcsán, illetve Maurizio elmondása szerint arra is jó esélyünk van, hogy idén szeptemberben egy hosszabb műsoridővel is visszatér majd hozzánk a banda. Legyen úgy, biztosan kötelező örömünnep volna sokunk számára!
A hűvös profizmuson túlmenően, az én szememben emberként is bizonyított a mester, mikor a The Final War (The Battle Of Actium) c. dalt többévnyi házasság után nemrégiben elhunyt (nagy?)szüleinek dedikálta, úgyhogy ha akarnám se tudnám egyetlen rossz szóval sem illetni a zenekar aznapi teljesítményét. Borzasztóan fájt a sovány 40 percnyi játékidő limitje.
Setlist: 1. I, Caligvla; 2. The Tiberius Cliff; 3. Pollice Verso; 4. The Final War; 5. Per Occulus Aquila; 6. Romulus.
Alestorm-téren előrebocsátom, hogy messze nem vagyok nagy szakértője a skótoknak, olyannyira, hogy mint utólag kiderült, én végig kevertem a srácokat a Swashbuckle-vel – ami megmagyarázza, hogy hová tűnt a (mű)papagáj… Ciki, bocs. A dekorációt először megpillantva eléggé mellbevágott ez a full-retrós megvalósítás: régi magnókazetta keresztbe tett csontokkal, bőrszerű lófej és egy darab két literes Fanta? Bizarr. Oda se neki, ettől még lehet jó.
Alakult, alakult, de nagyon nehezen akartam rákapni az ízére. Christopher Bowes-t kiáltottam ki elsődleges bűnbaknak azért, hogy valahol a hatodik szám után már nagyon kezdtem unni a matinét. Dallamos férfi ének, ugye. Hiányoltam a nagyon partyzós szinti-betéteket, az össznépi táncra való felhívást, bolondozásokat, szóval hogy úgy mondjam, olyan túl normális, túl fegyelmezett volt az egész, mintha valaki határozottan a körmükre pirított volna, hogy „srácok, vegyetek vissza”. Ettől kezdve sokáig úgy állt a dolog fekvése, hogy nem sok mentőövet találok majd a durván power-es dallamszerkezetek között. Néha itt-ott egy kis thrash bekúszott, szolid bólogatásra ösztönözve, de ennyi. Aztán egy lehelletnyit fordult a kocka, mikor józan kalózokból átváltottak gonoszkodó kalózokká a Back Through Time-mal és még egy hosszabb, picit károgós/hörgéses nótával, továbbá lazítottak egy kicsit a nadrágszíjon és a Lager-es kollégák is kezdtek fel-fel rohangászni a színpadra sörényt rázni, vagy éppen csak nemes egyszerűséggel megfigyelni a történéseket.
Ami előtt viszont emelem kalapom, az Chris és Dani Evans hangszerkezelése. Nem egyszer akadt meg a tekintetem azon, hogy mindkét jóember olyan brutális gyorsasággal és pontossággal futtatta az ujjait játékszerén, amire csak nagyon kevesen képesek. Öröm volt nézni és csodálni ezt a fajta hozzáértést, arról nem is szólva, hogy természetesen minőségileg az egyes dalokat tekintve és az előadás színvonalát is mennyire megdobták ezek az egyéni villogások. A szett legvégére azért már beérett az a fajta őrület, amire végig vártam, az utolsó szám utáni disco-s tánc lófejjel pl. igen mély nyomot hagyott bennem, ettől függetlenül meggyőződésem, hogy (részemről) több alkohollal és népesebb közönséggel sokkal nagyobbat szólhatott volna ez az este, bár a nagy többség minden kétséget kizáróan így is elégedetten távozott.
Címek, pusztán emlékezetből és természetesen sorrend nélkül: Back Through Time; Shipwrecked; Rum; The Quest; Keelhauled; Pirate Song; Over The Seas; Captain Morgan’s Revenge és még sokan mások…
Mint említettem, kétarcú este volt a hétfői: morcos vs. vidám. Ez most inkább előbbiről szólt, ám a sztori szépsége mégis, hogy mindkét oldal hívei finom szájízzel távozhattak a helyszínről. Megérte az utolsó pillanatokban ide csábítani a csordát!
