2014. április 1. @ Budapest, Club 202
Gyakori vendég nálunk az Amaranthe, és jobban belegondolva, ezidáig gyakorlatilag a zenekar hírnévnövekedésének minden szakaszát testközelből végigkövethettea magyar közönség, nem csoda, hogy ezúttal is örömmel látogattak hozzánk a svéd modern metalosok, hisz bizonyos értelemben véve, Budapest képe szinte saját karrierjük mérföldköveit tükrözi vissza. Kezdődött minden 2011 tavaszán, mikor a Kamelot előzenekaraként mutatkozott be a csapat a Petőfi Csarnok színpadán, majd még ugyanazon év novemberében visszatért a hatos, akkor a Hammerfall vendégeként, a Club 202-be. Egy év kihagyás után aztán jött a Stratovarius-turné, és végül itt jön a pont, ahol visszakanyarodunk napjainkba és írom e beszámolót április elsejének apropóján.
Normális esetben nem is kerítenék ekkora feneket az egész kronológiának, két szempontból azonban merőben más volt ez a negyedik jelenés, mint bármelyik korábban: egyrészről nem elhanyagolható tény, hogy mindössze szűk 3 év alatt sikerült úgy kinőniük a szerepüket, hogy immáron önálló headlinerként járják körbe fél Európát, másik fontos tényező pedig, hogy akár tudatosan, akár tudatalatt, de végre nem (csak) a power színtérnek próbálják eladni magukat – illetve még személyes bónuszként, a mostani csomaggal végre attól a fájdalomtól is megkíméltek, hogy számomra tökéletesen érdektelen zenéket kelljen végig szenvednem egyetlen, nemes cél érdekében. Ment is a reklám keményen, a koncert napjához közeledve pedig szinte már én is kezdtem elhinni, hogy a hasonló körökben mozgó célközönség majd egy emberként világosodik meg, hogy ezt bizony látni kéne, de mint azt a realitás a helyszínen tisztázta, a tömeg mértéke (és minősége) azért messze nem feszegette még a nagybetűs őrület határait. De félreértés ne essék: húzónév nélkül is bőven megállt a lábán az érdeklődés.
Három fellépővel, hét órás nyitással elég rövid este elé néztünk, főleg úgy, hogy a programot nyitó Smash Into Pieces laza, hard rock-os mivoltával erősen kilógott az esemény profiljából. Ha azt mondom, sokat nem vártam a srácoktól, akkor finoman fogalmazok. Nagyon nem is bántam volna, ha az Amaranthe interjú miatt lemaradok a svédek gyermekjátékáról, de a sors úgy hozta, hogy még javában visszaértünk a produkcióra, és ha már így alakult, úgy döntöttem, masszív homlokráncolással ugyan, de megpróbálok – pozitív értelemben – fogást találni a látottakon, és bár zeneileg részemről minden lefogott akkord értékelhetetlen volt, minden más tekintetben volt tartása a csapatnak.
Nehéz dolguk mondjuk nem volt, hisz olyan vegyes stílusú közönség gyűlt össze a klubban, hogy a sokat látott headbangertől kezdve a látszólag zene-szűz, civil, tinilányokig minden réteg képviseltette magát, így az nem derült ki, hogy ideális célközönség hiányában, egy keményebb ívet kedvelő tömeg előtt mire lett volna képes a társaság – bár elnézve az Amaranthe részleges félrepromózását, ez lehet, egyébként is örök rejtély marad majd.
A Deals Death kapcsán annyi legalább biztos volt, hogy ha másra nem is, de egy egészséges testmozgásra mindenképpen jó lesz a műsor – ez nagyjából a papírforma azoknak, akik netalántán találkoztak már bármivel a csapat három hangzóanyagáról. Ez alkalommal viszont a valóság szebben alakult a képzeletnél, jóval pozitívabb benyomást tett ugyanis élőben a banda, mint amire a lemezek ismeretében számítani lehetett. Ezen felül, további ellentmondást jelentett még Olle Ekman frontember személye, akinek amilyen unalmas a teljesítménye albumon, olyan pezsdítő a színpadon. Azt hittem, összeszarom magam, amikor az amúgyis kemény zene mellé megjelent egy kétszáz kilós pankrátor alkatával megáldott, félmeztelen barbár, és mocskosul elkezdte osztani a népnek a gyomorból jövő hörgés-csokrokat. Látva mindezt, hirtelen baromi hiteles lett a pörgős death metal, noha ettől függetlenül, már alapjáraton is jó volt érzékelni, hogy helyreállt a világ rendje, ami az este keményzenei jellegét illeti.
Elképesztő energiák szabadultak fel az egyes szerzemények alatt, jó hangzással, teljes odaadással jöttek a lendületesebbnél lendületesebb nóták, hangulati negatívumként hatott azonban a finomabb dallamokhoz szokott közönség tétlenkedése, pedig ha valamire, hát ezekre a dalokra aztán lehetett volna zúzni becsülettel – meggyőződésem, hogy otthon, Svédországban, egy Deals Death koncerten az a legkevesebb, hogy leharapják a bal füledet és fél vesével, sántán távozol a tett színhelyéről egy három hetes kórházi beutalóval. Olle bár több alkalommal buzdította mozgásra a tömeget, szemmel láthatóan könnyen napirendre tért az akció megtagadása fölött és a kölcsönös ordibálás helyett inkább spontán nyelvtanulással igyekezett jó barátságot kötni a magyarokkal.
Végül dícséretes módon sikerült is kinyögnie, hogy „egészségedre”, majd vittek minket vissza a húsdarálóba, egyedül csak a The Separation alatt kaptunk öt perc levegőt a teljes játékidő alatt (a fejeket azért itt is illett mozgatni), de jó is volt ez a szakadatlan lendület, nekem ez a koncert simán megcsinálta a kedvet a tavaly megjelent Point Zero Solution-höz – ugyanakkor azért sem hibáztatok senkit, ha a gyengédebb lelkűeknek annyira itt nem jött be ez a dózisú agresszió.
Az Amaranthe színpadra lépésével azonban – amint arra számítani lehetett – már minden határ elmosódott a különböző rétegek között és egyetlen cél lebegett a szemünk előtt: élvezni. Nem volt nehéz – teszem hozzá, hisz a csapat már réges-rég kinőtte a hagyományos koncert-struktúrát és a showbizniszt minőségi dalokkal házasítva már eleve olyan „megcsinált”, mégis természetesnek ható hangulat-robbanással törték meg a csendet, hogy mindjárt a Future On Hold narrációja után az az érzés kerítette hatalmába az embert, mintha már legalább egy bő fél órája menne a buli és mindenki csak a katarzist várná, nem igazán volt meg tehát az az átmenet, amíg az első pár szám alatt úgymond „beleszokik” a néző az előadók látványába és tudatalatt kezd idomulni az adott zene világához, ez pedig egy óriási dolog! Ormótlan hasonlattal élve, olyan ez, mintha tető nélkül kapnánk kézhez a konzervet, hogy ne kelljen a nyitóval bajlódni a hozzáférés előtt.
A meglévő két lemez szerzeményeit ügyesen felhasználva tökéletesen lehetett ugrálni a banda korszakai és az egyes dalok sajátos hangulatisága között, így gyakorlatilag mind a mélyebb tartalommal felruházott darabok, mind a parti-dalok, mind a balladák és az egyéb mellékfunkciókat ellátó nóták remekül megtalálták a helyüket a setlistben, az pedig külön öröm volt, hogy a headliner szerepnek hála, a The Nexus 12 dalából 10-et láthattunk megelevenedni a deszkákon, míg a kimaradó páros pont az a két szám volt, amik egy szinttel talán alacsonyabb színvonalat képviselnek társaikhoz képest. Hiányzók így inkább csak a debütről akadtak, a Rain-t és a Serendipity-t például szívesen hallottam volna a programban, de nyilván ez már ízlés kérdése, a beválasztott 17 szerencsés így is kiválóan mutatta be mindazt, amit az Amaranthe zenéje tudásban és érzelmileg képvisel. Fénypont helyett legfeljebb csak fénypontokat tudnék említeni, azt is csak blokkokra bontva, mert a maga módján a bulipáros Razorblade–Electroheart, a lassúzós Burn With Me és Amaranthine, illetve a mindkét megközelítést magához ölelő Infinity is kiemelkedő élményt okozott, Morten Løwe Sørensen dobszólója pedig egy újabb színt festett fel az egyébként is életerőtől pompázó előadásba.
Őszintén szólva, általában nem szeretem, ha a zenészektől látványos sztárallűr köszön vissza kifelé, de Amaranthe-éknak egyszerűen hibátlanul áll a csillogás, ám ami igazán szimpatikussá teszi őket, hogy az egyértelmű erény meglovaglása mellett, még a legművészibb momentumokban is olyan emberi pillanatokat képesek teremteni, hogy a látvány már-már nem is hiteles, mégis bűn lenne tőlük megvonni ezt az imidzset. Kedvenceink szinte végigmosolyogták az egész játékidőt, és ha már emberi pillanatok, végtelenül aranyos jelenet volt, mikor Elize az Amaranthine szólója közben elnyomott egy puha puszit az éppen koncentráló Olof Mörck arcán, de a basszus mögött Johan is felhívta magára a figyelmet egy nagy derülést okozó „le a pólókkal!” akcióval, egyszóval nem lehetett nem észrevenni azt a fesztelenséget (vagy meztelenséget?), amivel az egész fellépést vérprofi módon lehozta a társaság.
Olyanokkal szakmázni, hogy hangzás vagy pl. az Andy Solveström-öt váltó Henrik Englund szerepe, szerintem fölösleges, mert az egész zene esszenciája 90%-ban a látványban és a hangulatban van – nem mintha egyébként bármelyikkel is probléma lett volna. Egy gyönyörű egymásra találás volt ez az este zenész és közönsége között, úgy tűnik, az elmúlt három év kitartó munkája, tehetsége és a korábban Budapesten adott koncertek fáradtsága meghozta gyümölcsét, a termést pedig – dobpergés – alighanem viszontláthatjuk majd DVD formátumban, a koncertet ugyanis teljes egészében rögzítették, reményeink szerint egy jövőbeli, hivatalos kiadvány videóanyagához! Csodálatos élményt ajándékozott nekünk a csapat, szeretném hinni, hogy mi is legalább részben tudtuk viszonozni ezt kiváltságot!
Setlist: 1. Future On Hold; 2. 1.000.000 Lightyears; 3. Leave Everything Behind; 4. Infinity; 5. Automatic; 6. Razorblade; 7. Theory Of Everything; 8. Drum Solo; 9. Burn With Me; 10. Afterlife; 11. Mechanical Illusion; 12. Hunger; 13. Electroheart; 14. Amaranthine; 15. Call Out My Name – Encore: 16. Invincible; 17. The Nexus.
