Amon Amarth, Hypnos, Heroic – Koncertbeszámoló

Print Friendly, PDF & Email

2014. máj 19, 14:17 :

DSC014911111112014. május 2. @ Budapest, Barba Negra Music Club

Valahogy még sosem hozta úgy az élet, hogy a Barba Negra-ba látogassak koncertezni, így nem kisebb volumenű esemény keretein belül debütált nálam a klub, mint az Amon Amarth idei fellépésekor. Az internetes számok igen komoly létszámot jósoltak a bulira – félelmetes belegondolni, hogy a stockholmi vikingek ez alapján még a márciusi Within Temptation koncertnél is nagyobb tömeget vonzottak a nézőtérre. Őszintén szólva, sosem értettem hogy miért/mitől lett ilyen multifunkciós élményörvény Johan-ék rétegzenéjéből, amire aztán helytől függetlenül boldog-boldogtalan rázza a rőzsét – nem mintha sajnálnám a sikert a zenekartól, pusztán csak ambivalens érzéseket kelt bennem ez az össznépi, feltétlen rajongás a tematikus szerzeményekért, bár elnézve mondjuk a Vikings c. sorozat hódítását, lehet, 2014-re már a skandináv mitológiát is elérte a divat mételye…

De még ha igazam is van, szerencsére ez a réteg csaknem teljesen eltűnt/elvegyült a lelkes tömeg soraiban, ennyi egyenpólót pedig már régen láttam egy helyen, szóval rövidre zárva a további latolgatást, űgy tűnt, nekünk, magyaroknak tényleg bejövős ez a zene. Ami pedig a buli személyes vonzatát illeti, számomra a tét elsősorban az volt, hogy élőben képes lesz-e kilépni a banda a lemezeken tapasztalható kiszámíthatóságból és húzni valami olyat, ami miatt elmondható, hogy egynél többszörnézős csapatot alkot a svéd ötösfogat. A válasz és köztem azonban még két előzenekar tartotta a távolságot.

DSC01395

DSC01434

Az estét a sokunknak alighanem teljesen ismeretlen Heroic nyitotta. Első blikkre egész bizalomgerjesztő műsornak indult a bemelegítés: stílusos megjelenés, vállalható zene, optimális körülmények, aztán ahogy haladtunk előre az időben, úgy lett egyre rosszabb és rosszabb benyomásom a látottakról. Leghamarabb talán a totálisan fantáziátlan vokál szúrt szemet (vagy inkább fület), még az egyébként korrektül kivitelezett blackes áthajlások is olyan sablonszerűen érkeztek a dalokba, hogy alig 10 perc játék után már be lehetett lőni a zenekar stílusi határait. Ennél viszont sokkal nagyobb probléma volt a dolog erőltetettsége. Ez a konstans mezei ökölrázás párosítva olyan magvas gondolatokkal, mint az „érezzétek a halál szagát!” és társai, számomra azonnal megölték a hitelességet. Nincs az a díszlet vagy komplett lovagi öltözet, ami feledtetni tudná velem ezt a traumát, nem beszélve azon megbocsáthatatlan bűnről, hogy egyszerűen nem volt lelke a zenének.

DSC01425DSC01430

A félreértések elkerülése végett, nem arról van szó, hogy ne lettek volna normálisan összerakott dalok, sőt, valójában önmagában a hangszeres alapok messze több potenciált mutattak, mint amennyi itt megvalósításra került, de tény, hogy valami nagyon hiányzott ezekből a szerzeményekből és előadásból egyaránt. Szomorú kimondani, de most sem lett szimpatikusabb a magyar underground – még a bejáratnál kiosztott ingyen lemezektől sem.

A folytatás a cseh Hypnos képében érkezett, akik elméletileg már nem először jártak hazánkban. Ennek ellenére komolyabb odaadásban ők sem nagyon részesültek a közönség oldaláról, mi több, néha szinte érezni lehetett a levegőben azt a döbbenetes közömbösséget, ahogyan a cirka ezer fős tömeg jelentős része végignézte az urak kezdetektől fogva halálra ítélt ténykedését – noha egyáltalán nem volt rossz ez a kicsit old-schoolos beütésű death metal, amit színpadra vitt a négy úriember.

Zömében karakteres, jóleső, bólogatós nóták töltötték ki a játékidőt, így elmondható volt, hogy nem csak a menetrendben, de színvonalban is történt előrelépés a produkciókat illetően, és ha már fejlemények, mindenképpen megjegyezném, hogy egy végtelenül szimpatikus társaságról van szó, még ha összességében a 40 perces játékidő nem is nyújtott életreszóló élményt. Erős a gyanűm, hogy ez a zene sokkal jobban működhetett két éve a Napalm Death előtt a Club 202-ben, de ettől elvonatkoztatva, nekem, személy szerint határozottan kellemes pillanatokat okoztak a cseh remekek.

Az már kevésbé volt élvezetes, ahogy a megvadult tömeg mindjárt az Amon Amarth show legelején kettéosztotta a jelenlévők figyelmét, hisz míg értelemszerűen egyrészről mindenki tekintete az emelvényre tapadt, addig másfelől szintén folyamatos odafigyelést ígényelt a pozícióharc és a testi épség fenntartása, ami sajnos örökös hátulütője az ehhez hasonló nagy volumenű eseményeknek.

Pedig olyan igazi, spontán, szívből jövő csatakiáltást nem is halottunk jarl Johan fővikingtől, aki csapatával együtt inkább a bevett sablonokat követte az improvizálás helyett. Persze, adódik a kérdés, hogy miért is ne követnék a már bevált receptet, mikor a közönség így is feltétel nélkül, duzzadó sorok között látogatja a koncerteket, és tényleg, nincs is azzal semmi probléma, ha valaki hagyatkozik a megszokásokra, ugyanakkor valamilyen szintű spontaneitás mégiscsak szükségeltetik a hosszútávú érdeklődés fenntartásához, így bármennyire is becsülendő a hűvös profizmus, önmagában kevés az üdvösséghez. Ez a „megcsinált” jelleg zavart talán a leginkább, és bár az olyan eszméletlen dalok, mint a Death In Fire, az As Loke Falls vagy a Cry Of The Black Birds minden körülmények között kihozzák az emberből az elismerés és elégedettség érzését, azért lyukat hagyott bennem a tény, hogy semmi olyat nem tudott (nem akart) húzni a csapat, amivel valamilyen úton-módon megfűszerezte volna azt a látképet, ahogyan a rajongó puszta hallás után lefesti magának a zenekart élőben. Öröm az ürömben, hogy ennek megfelelően baromi megbízható csapat az Amon, határozott csalódás tehát szinte kizárt, ezzel ellentétben viszont egy nagy katarzist is inkább csak egy fesztiválon tudnék elképzelni, komoly díszlettel, csúcsformában prezentálva.

Egy másik dolog, ami számomra visszavetett a 100%-os élményből, az Johan Hegg előadásának hitelessége. A fotókon és klipekben mindig morcos frontember gyakorlatilag végig vigyorogta a teljes performot, ami azért valljuk be, elég hülyén veszi ki magát olyan szövegek mellett, hogy „All this rage and all this hate, it burns me deep inside” és társai. Ha már a banda x éve úgy döntött, hogy meglovagolja a viking bilétát és befuttatja a zenét ilyen címszó alatt, akkor én, mint rajongó és célközönség, élőben is azt szeretném látni, hogy jön ez az öt szőrös faszi és lezúzzák a világot. Ilyenért mondjuk nem nagyon tud igazán haragudni az ember (azért meg főleg nem, hogy a szokottnál jóval dallamosabb Deceiver Of The Gods dalai mennyivel jobban működtek a színpadon, mint lemezen), de el kell ismerni, hogy a szavahihetőség legalább annyira része egy fellépésnek, mint maga a tűz, amivel bemutatásra kerülnek az egyes szerzemények.

Minden negatívum és pár további üresjárat ellenére, a végjáték azért piszkosul erősre sikeredett a Twilight Of The Thunder God-dal és a Pursuit Of The Vikings kórusban éneklős kiállásával, rossz szájízzel így szerintem senki nem távozott. Összességében viszont az a meglátásom, hogy a koncert elsősorban azoknak lehetett igazán nagy élmény, akik először látták élőben a zenekart, hisz mint említettem, minden megvolt a műsorban, ami hallás után elvárható a svédektől – de talán semmi olyan, ami harmadik vagy negyedik alkalommal is indokolttá tenné, hogy kíváncsi legyek az előadásukra.

Setlist: 1. Father Of The Wolf; 2. Deceiver Of The Gods; 3. Death In Fire; 4. Live For The Kill; 5. As Loke Falls; 6. Coming Of The Tide; 7. Guardians Of Asgaard; 8. Shape Shifter; 9. Warriors Of The North; 10. Runes To My Memory; 11. Varyags Of Miklagaard; 12. The Last Stand Of Frej; 13. Destroyer Of The Universe; 14. Cry Of The Black Birds; 15. War Of The Gods – Encore: 16. Twilight Of The Thunder God; 17. Pursuit Of The Vikings.

Ezt a cikket eddig 506 alkalommal tekintették meg.

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..