2022. december 12. @ Budapest, Barba Negra
Elérkeztünk az év utolsó nagyobb kaliberű bulijához, ami egy dupla headliner-es turné testesített meg december 12-én a Piros Barba Negra óriási sátormonstrumában. A nagyjából egy játékidővel támadó Amorphis – Elvueite kombó az északi és kelta/folk metal szerelmeseit paprikázta fel még utoljára 2022-ban. Ha ez nem lenne egy erős párosítás, akkor kösd fel a gatyád, mert a nálunk nyáron már színpadot robbantó Dark Tranquillity is csatlakozott a turnéhoz, igaz egy rövidebb szettel. Nem tudom, hogy ki rakta ezt a csomagot össze, de jó munkát végzett, főleg, ha odatesszük még a német Nailed to Obscurity nyitó performanszát.
Az utoljára említett germán melankolikus metal brigád death/doomban utazik, viszont nem a súlyos, földbedöngölő Asphyx vonalra gondoljatok, inkább a melodikus October Tide és borongós testvéreire. A mostani szerzeményeik pedig már-már az Insomniumra hajaznak, csak lassabb témákkal kiaknázva. Koncerten talán kevésbé jön át a zenekar, ez inkább az otthon hallgatós, vagy szürkületben sétálós, gondolkodós zene. Ettől függetlenül a Dark Tranquillity előtt jó választás volt, hisz a göteborgi gigászok is mostanában melankolikusabb, lassabb témákat írnak (lásd a legújabb lemez / Moment).
A svéd melodic death alapítokat eddig lényegében csak headliner szettel láttam, így kicsit most hiányérzetem volt a 9 dalos repertoár után, bár tiszteletre méltó old school(abb) műsort nyomtak. A kicsit unalmasabbnak ható Momentről csak két dalt választottak és inkább a Fiction, Damage Done került a repertoárba az estén. A Dark Tranquillity egy olyan zenekar, akiket mindig meg tudnék nézni, hisz mindig hozzák – az utóbbi években végbemenő intenzív tagcserék ellenére is – a megszokott szintet. Mikael Stanne-ból sugárzik a pozitív energia, talán az egyik legaktívabb frontember a szakmában, ha a közönséggel való kommunikációról van szó. Ezt az este alatt is bizonyította, amikor felráncigálta a bodysurföző cimbit a színpadra, majd megölelte. Ha ez nem lenne még elég, akkor majdnem egész este a középső bárnál lógott a közönséggel. Pacsi!
Az Eluveite-től kicsit ódzkodtam, mert az utóbbi lemezeik nem igazán győztek meg, arról nem is beszélve, hogy a folk metalos időszakom már leáldozott. Ettől függetlenül mindig nosztalgikus ilyen bulikra betévedni. Be kell valljam kellemes meglepetés ért, ami javarészt az új énekes hölgynek köszönhető (aki már 3 éve a zenekar tagja, csak élőben még nem láthattuk).
A vörös Fabienne óriási hanggal rendelkezik, kétségkívül leénekelte a fejünket. A kifejezetten női vokálra épülő slágeres Call of the Mountains és A Rose for Epona mellett egy külön, hangszerek nélküli dal keretei között és megcsodálhattuk. Az Anu az új lemezen lesz hallgató.
A 2023-ban megjelenő korongról játszottak még dalokat, amiket már ismerhettünk az új klipek miatt. Az Exile of the Gods-al kezdtek, az Aidus pedig a visszatapsolás után jött. Ezeken a számokon úgy érzem még jobban elhagyták a melodic death gyökereiket és inkább már több modernebb, metalcore-osabb megoldáshoz nyúltak. Ez már az Ategnatos-on is megmutatkozott, de ennyire nem volt szembetűnő. Ettől függetlenül nagyon jól esett a performanszuk – nosztalgikusan hatott, beugrottak a régi Pagan és Heidenfest bulik, amiken óriásiakat mentünk anno. Gondolom mindenki sejti, hogy most is az Inis Mona-val zártak. Jól tették!
2008 óta szerintem több, mint tíz Amorphis bulin voltam és az a helyzet, hogy soha nem mentem haza rossz szájízzel. A finnek nem nagyon tudnak hibázni – vessünk csak egy pillantást a lemezeikre. Lehet elfogult vagyok, de Tomi Joutsen érkezése óta elég keményen tartják a színvonalat. A melodic death, folk, progresszív, heavy metal/rock egyvelegük nálam a melodikus „kemény zene” magasiskolája. Tudom sokan elengedték a zenekart az Elegy után, sőt valakinek már az is sok volt, de rosszul teszik. A nyers The Karelian Isthmus a finn old school death metal egyik gyöngyszeme, a Tales… és az Elegy pedig legendás korongok a kísérletezős death metalon belül. A zenekar egész pályafutása alatt az Am Universum és a Far From The Sun páros hagy kivetni valót maga után. Érdemes ezeket a lemezeket is többször átnyálazni, nálam beértek.
Az idei Halo mégis talán a gyengébb anyagaikhoz tartozik, mint anno a „tojásos lemez” (The Beginning of Times). Megszokott minőség, de akkorát nem durrant, mint mondjuk a Circle, vagy a Under The Red Cloud. Révén, hogy a korongot meg kellett turnéztatni, nem meglepő, hogy a legtöbb dal a Halo-ról szólt. Viszont a legizgalmasabb szerzeményéket válogatták össze, szóval panaszra nincs ok (Northwards / On the Dark Waters / The Moon / Seven Roads Come Together).
Hangosítás közepes, a zenekar viszont csillagos ötös. Tomi Joutsen állítom az egyik legjobb a szakmában – a hörgés brutális, a tiszta pedig profi. A zenekari kohézióról pedig mindent elárul, hogy a billentyűsön kívül csak alapító tagok vannak jelenleg a zenekarban, lényegében 1990 óta (pár éve az eredeti basszeros is visszajött). Ritka az ilyen, de ez a színpadi teljesítményen is visszaköszön.
Bérmennyire profik az új lemezek, az est fénypontja számomra így is az Into Hiding, majd a Black Winter Day és My Kantele volt. Ennél jobb számokat nem tudnak írni. A Tales From The Thousand Lakes és az Elegy világklasszisan legendás lemezek a műfajon belül. Emellett persze óriásit szólt a Silver Bride, a Death of a King, a The Bee és a jól bevált záró nóta, a House of Sleep. Nem unatkoztunk, mert nem lehetett. Máris várom őket vissza.
Fotók: Gyrsee
