2016. március 19. @ Anglia – Manchester, Sound Control
Jómagam 1994, a Tales from the Thousand Lakes megjelenése óta hallgatok Amorphis-t, és szégyen, nem szégyen, de életemben nem jutottam még el élő fellépésükre – egészen múlt szombatig. A finn versenyzők a 2015-ben megjelent Under the Red Cloud albumukkal turnézzák végig éppen Európát, és szerencsére eljutottak Manchester-be is. Ráadásul két zenekar, a Poem és a Texture társaságában érkeztek, úgyhogy ez a program mindenképpen felkerült a kötelező elfoglaltságok listájára.
Kicsit aggódtam a hely miatt. Sajnos azt kell mondjam, hogy a Sound Control-ban a hangosítás messze van az ideálistól, és ez mondjuk a dallamosabb zenék esetében nem segít. Ráadásul kicsit lutri a dolog: a hely pincéjében és az emeletén is van egy-egy koncerthelység, és az a tapasztalat, hogy lent nagyon kásásan szólnak a dolgok, de azért lehetett reménykedni.
A menetrend a szokásos: kezdés hétkor, búcsúpuszi tizenegykor. A hely menet közben jelezte, hogy ők inkább mégis hatkor kezdenének. Sajnos így borult a terv, de nem baj, én már öreg vagyok ennyi zenekar zenéjének a memorizálásához, úgyhogy szépen megállapodtam magammal: bőven elég lesz fél nyolcra befutni, abba a Texture pont belefér, és ha minden igaz, még az Amorphis is játszik egy csomót.
A terv hibás volt. Nem tudom, hogy a két előzenekar mennyit játszott, de nem túl sokat, az tuti. Fél nyolckor, pont amikor beestem, még lehetett hallani az egyik előzenekart búcsúztató üvöltést. Nyomás fel az emeletre, fotókészültség, jön a Texture. Kicsit gyanús volt, hogy mi a fenéért ilyen lassú ez a csapat: enyhe luxusnak tűnt, hogy minimum fél órát készülődnek – de hát idő volt rá végülis. Ami még gyanúsabb volt, az az, hogy a ’backstage’-ben (ilyen igazából ott nincs, ez egy lekerített terület a koncertterem szélén) ketten teljes gázzal szerelnek szét egy dobszettet; a leggyanúsabb pedig az volt, hogy a kikészített gitáreffekten az ’Esa’ nevet lehetettt olvasni. Igen, kitaláltad: a két előzenekar fél-fél órát játszott maximum, és nekem az Amorphis-ra sikerült épp beesni.
A fotózásra fenntartott területről is szót kell ejteni: ez a színpad előtti fél méter széles sáv, és a színpad melletti rész, ahol például a hangszereket is tartják. Ide gyűlt be mind a három fotós. A szigor hihetelen volt: csak karszalaggal lehetett belépni, ám ezt természetesen senki nem ellenőrizte, így ha az ember kellően határozottan nyomul, akkor simán beengedték. Az emeleten a teljes biztonsági személyzetet egy darab afroangol úriember képviselte, aki az agyrohasztó melegben is posztókabátban és fekete bőrkesztyűben unatkozott a színpad mellett.
Amire végeztem a felméréssel, addigra el is sötétült a színpad, és kezdett az Amorphis. Nagy taps, nagy üvöltözés fogadta őket – a Sound Control kicsi, szerintem kisebb, mint a pesti Yukak egyike, és messze nem volt teltházas. Kicsi, de baromi lelkes közönség fogadta a finn társaságot, akik – minő meglepetés – az új album címadó dalával kezdték a fellépést.
Ami megdöbbentett, az a keverés volt. Számos koncerten voltam itt, de a keverés általában messze volt a jótól, csomó esetben kásás, zajos, illetve a hangszerek egy részét nem lehetett hallani – mint általában. Amit viszont az Amorphis művelt, az maga volt a csoda: minden és mindenki kristálytisztán hallatszott, úgyhogy ha másért nem, hát ezért mindenképpen érdemes ellátogatni a Barba Negrá-ba.
Minden csodálatosan ment, egészen a második számig (Sacrifice), amikor is szegény Tomi Joutsen próbált volna énekelni (ehhez a mutatványhoz egy spéci mikrofont vett igénybe, ami leginkább egy steampunk hajszárító és egy sziréna ötvözetének tűnt). Énekel, nincs hang. Előkapja a stikában rejtegetett pótmikrofont, továbbra sincs hang. Rohangálás a színpad körül, néma csönd továbbra is. A dolog megfejtése sajnos nagyon egyszerű volt: a színpadról lejövő mikrofonkábelek egy elosztóba mentek, amit a színpad elé sikerült lerakni, és az ott korzózó másik fotós gyerek egyszerűen szétrúgta (az csak a vakszerencsén múlott, hogy ez nem én voltam). Hogy amit ezért kapott…
Az Amorphis fantasztikus volt. Minimális átkötő szöveggel lenyomtak tizenhat számot, javarészt az Under the Red Cloud albumról, kettőt-kettőt a Circle, Eclipse, Elegy és Skyforger albumokról, de egyet azért a Tales from the Thousand Lakes-ről is játszottak. Nem, Black Winter Day sajnos nem volt. Amit hihetetlenül értékeltem, az az, hogy mindenféle allűröktől mentesen kiálltak oda hatan, és baromi lelkesen zenéltek egy jót. Semmi mesterkéltséget nem lehetett látni vagy érezni, a fiúk jól láthatóan élvezték, amit csináltak. Talán a legtipikusabb Esa, az alapító gitáros volt: kellemesen vigyorogva végigpengette azt a két órát, ami aznapra jutott. Semmi erőlködés, semmi pozőrködés, csak színtiszta finn metál egész estére.
A Hopeless Day után gyors letakarodás a színpadról, de azért lehetett sejteni, hogy még nincs vége: az egyre erősebb ’Amorphis, Amorphis’ skandálás megtette a hatását, és a zenekar még visszatért három dal erejéig. Majdnem mind a hatan. Gondolom, a bőgős Niclas barátunk rosszul struktúrálta az idejét, így pont a The Smoke kellős közepén kellett eltűnnie a backstage-ben két percre. Ha jófej vagyok, akkor gondolom a hangszeren kellett valakinek valamit állítani, ha realista, akkor szerintem csak brunzolni ment.
Hogy mit lehet összefoglalásként elmondani? Nagyon egyszerű: ha valami nyilvánvaló tévedés okán még nincs jegyed, akkor itt az idő, hogy még elrohanj, és vegyél. Azzal együtt, hogy én alapvetően a black metal irányából közelítek meg minden fellépést, azt kell mondjam, hogy az Amorphis manchesteri bulija szerintem életem tíz legjobb koncertjébe beletartozik, olyan gyermekkori kedvencekkel és nagyágyúkkal fej fej mellett, mint a Sepultura, az Emperor, Arcturus és még sokan mások. Úgyhogy futás jegyet venni!
Ezt játszotta nekünk aznap az Amophis:
- Under the Red Cloud
- Sacrifice
- Bad Blood
- Sky Is Mine
- The Wanderer
- On Rich and Poor
- Drowned Maid
- Dark Path
- The Four Wise Ones
- Silent Waters
- My Kantele
- Hopeless Days
- House of Sleep
- Death of a King
- Silver Bride
- The Smoke
BRIEF SUM: Amorphis, the Finnish death / progressive metal band gave an absolutely fantastic gig last Saturday in Manchester at Sound Control. It was a pleasure of mine to see how the guys enjoyed that nigth – as we know very well the art is the last thing on the Earth which is honest. Amplification and sound was more than perfect, so as a summary I have to tell this gig was one of the bests ever. Enjoy and listen Amorphis while presenting their new album Under the Red Cloud because they are absolutely above any expectations!