2011. május 25. @ Budapest, Dürer Kert
Szerintem nincs olyan zenerajongó, akinek ne lenne egy szűk képzeletbeli listája azokról a zenekarokról, akiket mindenképpen látni szeretne életében. Nálam az Anaal Nathrakh ezen a listán igen előkelő helyen szerepelt mindig is. Már az első lemezeiket is igen jónak találtam, a Domine Non Es Dignus óta viszont egyre jobban és jobban megkedveltem a csapatot, az utóbbi években pedig a harmadik legtöbbet hallgatott zenekarrá avanzsálódtak nálam. Nem csoda, hogy május 25-e piros (vagy autentikusan inkább sötétfekete) betűs ünnepként szerepelt a naptáramban már hónapok óta.
Az esemény meghirdetésekor a koncerttel kapcsolatban csupán két aggályom volt, az egyik az előzenekarok kiléte, a másik a helyszín. Eredetileg a Tündérgyárban kapott volna helyet az est, ám később átrakták a Dürerbe, ami azt feltételezte, hogy itt bizony komolyabb létszámú tömeggel kell számolni. A helyszínen azonban kiderült, hogy a kisteremben lesz megtartva a rendezvény, így valószínűleg más állhatott a helycsere mögött, de ez nem is lényeges. Bizakodtam abban, hogy a hangzás rendben lesz azért, mert a kisteremről nem nagyon vannak jó emlékeim. Az előzenekarok tekintetében nem az volt a kérdés, hogy a csapatok minőségben hoznak-e egy elvárt szintet, hiszen a Limb For A Limb és a Harvester sem ma kezdték az ipart, igaz, talán Atheistéket gyakrabban lehetett elcsípni élőben. A kérdés inkább az volt, hogy a Harvester humorgrindja és a Limb For A Limb zenéje meg tudja-e úgy alapozni a hangulatot, hogy Mickék szuperszónikus sebességű és hatalmas energiájú zenéje szétvesse a falakat.
Erősen gondolkodnom kellett, hogy láttam-e már a Harvestert, mert elvileg már voltam olyan koncerten, ahol ők is játszottak, gyakorlatilag azonban semmi nem maradt meg a fellépésükből. A mostani koncert után azonban eléggé megerősödött bennem az a gyanú, hogy valamilyen módon mégsem tudtam megnézni őket, ugyanis az szinte biztos, hogy egy ilyen show megmaradt volna bennem. Az első dolog, ami látszott rajtuk, hogy felszabadultak, közvetlenek, lazák. A stílust túlságosan is komolyan vevőknek ez persze lehet, hogy már-már visszatetszően hatott, de azok, akik bent maradtak a teremben végignézni a körülbelül fél órás „baromgrindot”, jól szórakoztak.
Volt egy cseh társaság, akiknek annak ellenére nagyon tetszett a csapat, hogy az átvezetőkből egy kukkot sem értettek, így kimaradtak a zenekartagok zrikálásaiból, valamint az olykor frappáns, olykor fárasztó felvezetőkből, amik gyakran sikeredtek hosszabbra, mint a dalok. Láthatták viszont, amint az énekes térden kúszva limbózást imitáló mozgással járta be a színpad előtti teret, vagy éppen fetrengett, vagy ami éppen jól esett neki. Teljesen kihasználta a színpad előtt felszabaduló kis teret, és nem szégyellte ténylegesen élvezni azt, amit csinál. (Ezt sajnos sok csapatnál nem látom manapság.) Aki nem ismerné a zenéjüket, hasonlóan szórakoztató és fricskákkal teli, van itt a 4-5 másodperces „feldolgozásoktól” kezdve ismert (pop)zenék témáinak átvétele, valamint gyors és kimért tempójú dalok egyaránt. A hangzás elviselhetően volt beállítva ehhez a zenéhez, a basszusgitár nagyon jól szólt, de azért reméltem, hogy az est folyamán majd ilyen téren tapasztalok némi fejlődést. A körülbelül félórás program igen szórakoztató volt, a csehek pedig még külön lehívták az énekest, hogy meséljen bővebben a bandáról és elérhetőségéről, láthatóan nagyon tetszett nekik a csapat előadása. Meg is tudom érteni őket: egy ilyen zenét pontosan így kell előadni, nem túlságosan komolyan véve magukat, de azért láthatóan magas technikai előképzettséggel.
A következő fellépő már komolyabb hangvételű zenével érkezett, és úgy láttam, hogy az emberek nagyobb hányadát érdekelte a Limb For A Limb grindcore-ja, mint a felvezető csapat show-ja, mivel ezúttal többen bejöttek a kerthelyiségből, szinte teljesen megtöltve a kistermet.
Technikai okok miatt azonban nem tudott sajnos a banda időben kezdeni, Johny basszusgitárja ugyanis sokáig nem akart egyáltalán megszólalni. Miután azonban ezt a kis malőrt sikerült elhárítani, teljes intenzitással vetették bele magukat a zenélésbe, amit a közönség – a nagy létszám ellenére – eleinte visszafogottan fogadott, ám az első pár dal után már megindult az első sorokban a headbangelés, és olykor még egy-egy rövidebb mosh pit is kialakult. A bandával kapcsolatos legfőbb tapasztalatom egyébként, hogy emlékeim szerint még nem sikerült kétszer ugyanazzal a felállással elcsípni őket, és amikor kijöttek a színpadra, láttam, hogy ez a „széria” nem ma fog megszakadni. A legutóbbi felállás óta egy énekes- és egy doboscsere is volt, ám ezúttal több is állhatott a tagok leváltása mögött az egyszerű vérfrissítésnél. A zenéjük ugyanis kezd elrugaszkodni a kezdetekben kijelölt goregrind irányvonaltól, és az újabb dalokban – az én legnagyobb örömömre – már nem kevés crustos elemet is fel tudtam fedezni. Ebben az irányban egyébként sokkal több lehetőséget látok, mint a jelenleg picit megfáradt goregrindban, és ha azt vesszük, hogy nemzetközi téren is erősödni látszódik most ez a vonal, akkor már tényleg csak az a kérdés, hogy idővel felkapják-e a fejüket külföldön is erre a csapatra. A zenei profizmus megvan hozzá, ez ezen a koncerten is látszódott, feszesen, ötletesen – már amennyire a stílus keretei ezt megengedik – játszottak, az intenzitással sem volt probléma, esetleg a közönséggel való kommunikáción és a színpadi mozgáson (ami nem igazán volt) lehetne még egy picit csiszolni. Azt hozzátenném viszont, hogy én bármennyire szerettem is a korábbi felállásokat, őszintén úgy érzem, hogy a csapat most találta meg azt az ideális összeállítást, amivel egy szinttel feljebb tud lépni. A hangzás náluk egyébként már jó volt, úgyhogy ki lehetett hallani minden témát, ám mivel sok számot összevontan játszottak – legalábbis én ezt szűrtem le -, ezért még így is elveszett bennük az ember.
Szerintem a tagolásnak fontos szerepe van a zenében, én jobban örültem volna, ha minden számot rendben felkonferálnak, csak hogy tudjam, hogy éppen mit hallok. Ezt leszámítva egy teljesen profi produkciót hallhattunk a Limb For A Limbtől, megfelelően megalapozták a hangulatot a Mickék számára.
A köztes szünetben meglátogattam a merch pultot, ahol szemtelenül alacsony áron árulták az Anaal Nathrakh CD-ket, bakeliteket és pólókat, úgyhogy ki is használtam ezt a lehetőséget, felkészülve arra, hogy később elkaphatom a csapatot egy közös dedikálásra (ami végül sikerrel is járt). A banda egyébként rendkívül közvetlen volt az egész este folyamán, a koncert előtt például fel-alá mászkáltak az emberek között, pálinkáztak, megalapozták maguknak a hangulatot, és ez a felszabadultság később látszódott is rajtuk. Ahogy felmentek a színpadra, egyből megtelt a kisterem, látszódott, hogy az Anaal Nathrakh név már itthon is kezdi kinőni az underground státuszt, mint ahogy azt már külföldön sok helyen megtette. Ennek ellenére ez egy igazi vérbeli underground koncert volt annak minden bájával és bajával együtt, amiből én – mint nagy rajongója a csapatnak – természetesen csak az előbbire fogok emlékezni.
Ahogy elkezdték az egész estét a Drug-Fucking Abominationnel, a hideg is kirázott. Eleinte tartottam ettől a számtól, hiszen talán a leghosszabb dal, amit a csapat valaha alkotott, ugyanakkor élőben bebizonyosodott, hogy az az epikusság, ami a dalból átjön, élőben üt csak igazán. Ráadásul tökéletes felvezetőnek, hiszen a dal dinamikájából adódóan (kimért tempóval kezd, majd egyre intenzívebb és intenzívebb lesz) a végére az ember önkéntelenül is elkezd headbangelni, de legalábbis semmi esetre sem hagyja hidegen. Az ezt követő Submission for the Weak ugyan nem a kedvenc számom tőlük, de itt már a közönség nagy része megmozdult, ráadásul a szám – jellegéből adódóan – tökéletes volt arra, hogy javítsanak az ekkor igencsak gyengécske hangzáson. Nem volt amúgy meglepő, hogy játszották ezt a dalt, hiszen a korábbi állomásokon is játszottak a The Codex Necroról, viszont az érdekes volt, hogy ezt játszották róla, és nem az egyik legnagyobb „slágerüket”, a The Supreme Necrotic Audnance-et. Persze a setlistre így sem lehet egy rossz szavunk sem, bár nem tudnának olyan setlistet összeállítani, hogy ne akarnám mindenképp látni élőben. Így is minden lemezről hallhattunk dalokat, így szerencsére a turné valóban nem a Passion bemutatásáról szólt, amitől azért eleinte egy picit tartottam. Azonban így is az új albumról volt három dal, mindjárt harmadikként játszották a lemezt nyitó „malacos klipnótát”, a Violenti Non Fit Iniuria-t, majd ezt követte egy számomra kellemes meglepetés és egyben nagy kedvenc, a Der Hölle Rache Kocht In Meinem Herzen, amire valóban nem számítottam.
Ekkor már én is elöl voltam, a fényképezést rábíztam Hermes kollegára – akinek utólag is köszönet a képekért -, mert ez tipikusan az a koncert volt, aminél nem lehet egy helyben maradni, Vitriolék pedig gondoskodtak róla a kommentekkel és a színpadi teljesítménnyel, hogy a zenében rejlő energia mindenkire ráragadjon. A közönséget nem is kellett félteni, mosh pit és headbangelő emberek elöl, egy-ketten pedig még stage divingra is vállalkoztak, ami egy ilyen underground koncerten még nincs betiltva. Látszott, hogy Danék is élvezik a zenélést, például volt egy pillanat, amikor a közönségből felugró embert odaküldte a mikrofonhoz, hogy háttérvokálozzon, de volt, hogy Vitriol is közös éneklésbe fogott az egyik rajongóval, mint például a Do Not Speak tiszta énekénél. Persze ehhez az kellett, hogy a közönség teljesen fel legyen ajzva az olyan daloktól, mint a Paragon Pariah, a The Final Absolution, az Eschatont nyitó Bellum Omnia Contra Omnes, vagy épp a The Lucifer Effect. Az elöl állók lelkesedése és a nagy mozgás aztán teljesen feloldotta őket, már közben is gyakran megdicsérték a közönséget, így a Do Not Speak végén mindenkit felhívtak a színpadra, hogy az encore-t már közösen headbangeljük végig. Azonban azzal nem számoltak, hogy ha a Pandemonic Hyperblasttal folytatják, akkor szabályszerűen elszabadul a pokol, a színpadon a közös headbangelésből végül egy lesodródó, folyamatosan mosholó embertömeg lett, aminek a közepén ott volt Vitriol, és természetesen a mikrofonja nem sokáig bírta a strapát, úgyhogy a szám felét instrumentálisan kellett a zenészeknek eljátszani. A végén azonban mégis megjelent Vitriol egy cseremikrofonnal a hangfalak tetején, így úgy érzem, talán nem mondok nagyot azzal, ha azt állítom, hogy ezek az események voltak az este fénypontjai. Lezárásnak természetesen egy újabb ismert „klipnóta” következett, a More Of Fire Than Blood, ami tökéletesen méltó befejezése volt az estnek. A közönség még követelte volna őket, de látszott, hogy ennek a hiperszónikus sebességű zenének a feszes, precíz eljátszása és a meleg egy kissé elfárasztotta őket, így megköszönték az estét, majd levonultak a színpadról.
Később még sikerült elcsípnem őket egy autogramra, ahol megkérdeztem, hogy miért csupán egy órányi játék fér bele a műsoridejükbe, mire azt válaszolták, hogy a dobos sajnos nem bír többet. Én ezt valahol meg is értem, hiszen elég komoly, intenzív fizikai próbatételnek volt kitéve a koncert alatt, de még jó pár dalt hallottam volna tőlük. Megkérdeztem azért, hogy legalább akkor ha már csak ilyen keveset játszanak egyszerre, miért nem jönnek gyakrabban, de Dan biztosított róla, hogy a mai este után biztosan visszajönnek hamarosan, mert nagyon tetszett nekik a hely is, meg a közönség is.
Ebben az írásban nyilván nem hagyhatnám figyelmen kívül a hibákat sem, viszont az a szerencsém, hogy nem nagyon volt ilyen. A legkomolyabb probléma talán a hangzással volt, de azzal is csak az elején. Először nem szólt a második vokál, majd halk volt a ritmusgitár, volt, hogy egyes helyekről csak a basszus, a vokál és a dob szólt, de úgy a harmadik szám környékén minden normalizálódott, addig pedig a belső magnó kiegészítette a hiányzó részeket. Onnantól kezdve pedig még a legnagyobb fanyalgók sem köthetnek bele a csapat teljesítményébe. Ezt az intenzitást, brutalitást nehéz jól megszólaltatni, de nekik sikerült, a tiszta ének is rendben átjött, a színpadi mozgás pedig kiváló volt. Az biztos, hogy minden előzetes elvárásomat teljesítette az este, az év eddigi legnagyobb koncertélményét biztosította nekem az Anaal Nathrakh. Úgy érzem, megérdemelten szerepeltek a „mindenképpen látnom kell őket életemben”-listámon, és bár arról már kihúzhatom őket, remélem, nem kell éveket várnom, hogy újra láthassam őket.