2009. december 28. @ Budapest, Fővárosi Művelődési Ház
A Negative Art szervezésében:
Miképpen azt már korábbi koncertbeszámolóimból levonhattátok, zenei kérdésekben ínyencnek tartom magam; mind koncertek, mind lemezek tekintetében a különlegességekre, extrémitásokra vadászom. Nagy izgalom lett hát úrrá rajtam, mikor tudomásomra jutott, hogy a Negative Artnak köszönhetően egy igazán különleges és egyedi koncerttel tehetem teljessé a karácsonyi ünneplések sorát. Az év (számomra) utolsó koncertjeként ugyanis december 28-án a leginkább a holland the Gathering énekesnőjeként megismert Anneke van Giersbergen és az Anathemából ismert Cavanagh testvérek legidősebbike, Danny Cavanagh közös „kiskörútja” érkezett hozzánk. Az est akusztikus jellege, bensőségessége és általános hangulata a hagyományos rock- és metalkoncertek helyszínétől eltérő körülményeket kívánt, így a Fehérvári úti Fővárosi Művelődési Ház adott otthont a rendezvénynek. Az előzenekar kiléte kissé zavaros volt számomra, mert a legtöbb helyen a szintén akusztikus brit Leafblade zenekart láttam meghirdetve, azonban egy-két flyeren a rendesen metalt/rockot játszó magyar Turbo neve tűnt fel, zárójelben különleges akusztikus szettet ígérve.
Végül ez utóbbi bizonyult helytállónak, a Leafblade mintha szóba se jött volna előzőleg, senki még csak említést sem tett róluk az este folyamán. A művház színházterme tökéletesnek bizonyult hangzás, kényelem és befogadóképesség tekintetében egyaránt, az erkélyen elfoglalt helyemről is remekül láttam mindent, ami a színpadon történt. A Turbot egy alkoholos befolyásoltság homályába vesző estén láttam egyszer régen a Dürer-kertben, így gyakorlatilag nulla alappal indultam neki a fellépésüknek. Hatan foglalták el a tágas színpadot, énekes, dobos, basszusgitáros-nagybőgős, gitáros, zongorista/szintetizátoros/gitáros és egy vendégzenész, aki (egyebek mellett) Moog szintetizátoron játszott. A zenekar külseje magában hordozott jelentős mennyiségű ’70-es évekbeli hangulatot, lazaságot, egy kis Hair-t, egy kis magyarságot, egy kis Bee Gees-t és egy kis rockerséget is.
Ezen elemek nagyrésze zenéjükben is fellelhető volt, legerősebb összetevőként persze a ’70-es éveket jelölném meg. Nem tudom, hogy „általános”, az énekes kifejezésével élve „fejrázós” koncertjeiken milyen zenét játszanak, de akusztikus dalaik hallatán egyáltalán nem tűnt fel, hogy amúgy nem ezt a műfajt űzik. Annyira hitelesen adták elő ezt a Coldplay és James Blunt nevét felidéző muzsikát, hogy több megjegyezhető és énekelhető pillanattal valamint megfelelő támogatottsággal akár ebben az irányban is sikeresek lehetnének.
Angol és magyar nyelvű saját szerzeményeket egyaránt játszottak, de akadt feldolgozás is, mint például a Nine Inch Nails Hurt című száma, mely, bár nagyban különbözött az eredetitől, új formájában is megindító volt. Ha már az érzelmekre apelláló daloknál tartunk, meg kell említenem, hogy a nemrégiben elhunyt Tunyogi „Tunyó” Péter emlékére ajánlották Lámpagyár című dalukat. Az egész produkció őszinte és mélyről jövő volt, nagyon közelinek érezhette magát a hallgató a színpadon történő borozgatós örömzenéléshez. A terem jellegéből adódóan az összes reflektor a zenekar arcába világított, a közönséget pedig totális sötétségben hagyta. Ezt az énekes szóvá is tette, mondván „akár hárman is ülhetnek a nézőtéren, azt sem látná”, mire felkapcsolták neki ránk a lámpát, mikor is meglepődve konstatálta az igen népes számú közönséget. Nem beszélt amúgy feleslegesen semmit, néha egy-egy vicces megjegyzésben, és az elején egy bemutatkozásban teljesedett ki a kommunikáció, de ez nem is volt gond. Bő félórás műsoruk után színházi előadásnak kijáró tapstól övezve levonultak.
A tízperces szünetben a színház büféjénél összegyűlt tekintélyes sor által a szomjoltástól eltántorítva a merchpulthoz battyogtam, ahol meglepetésként szolgált, hogy az est főprodukciójának számító duó első lemeze már megrendelhető volt a helyszínen. Később belehallgatva a lemezbe azt kell, hogy mondjam, hogy hatalmas különbség van Annekéék élő előadása és a felvételeik közt. A lemezen szinte az összes dal megtalálható, ami élőben elhangzott tőlük, de – noha élőben vették fel azokat is – egytől-egyig elmaradnak hangulatban csakúgy, mint minőségben a helyszínen tapasztalt élménytől.
Elsőként Danny Cavanagh érkezett az igencsak kiüresedett, immáron csak a hatalmas zongora által elfoglalt színpadra egy szál akusztikus gitárjával, laza utcai öltözetben és sapkában. Külseje is és viselkedése is végtelen szimpátiát keltett bárkiben a jelenlévők közül, annyira közvetlen, hétköznapi és „közülünk való” volt. A köszönés után rögtön leült a zongorához és az Iron Maiden Wasted Years-ének igen különleges feldolgozásával nyitott. Furcsa volt ezt az alapvető metal dalt torzított hangszerek nélkül, természetesebb környezetbe helyezve hallani, de nem volt „szentségtörés”. Ebben a dalban is és szinte mindegyik másikban is úgy adott nagyobb teret a daloknak, hogy gitáreffektje segítségével bizonyos ismétlődő hangsorokat játszott fel, melyeket aztán végtelenítve játszott le a szerkezeten keresztül, ily módon gyakorlatilag önmagát kísérte. Körülbelül egy félórás blokkot játszott egyedül, melynek során egy-két dalban egy holland basszusgitáros segített be neki masszív külsejű akusztikus basszusgitárján. A dalok túlnyomó többsége értelemszerűen Anathema szerzemény volt, mint az Are You There? vagy a One Last Goodbye, de az Iron Maidenen kívül másoktól is hallhattunk feldolgozásokat.
Danny sem beszélt túl sokat, de mindig volt egy-két megjegyzése, amikkel nagyon barátságos hangulatot és általános jókedvet teremtett.
Ilyen volt például, mikor a koncertje elején megjegyezte, hogy a telefonjába írta fel a setlistet, és valóban szinte minden szám közt rápillantott az ingzsebében tartott készülékre. Az egyik ilyen alkalommal azt is mondta, hogy mindjárt felhívja Vincentet (az Anathemából ismert testvérét), hogy mindannyian köszönhessünk neki, ez azonban később csak viccnek bizonyult.
A félórás blokk után újabb szünet következett, majd a csodálatos Anneke van Giersbergen sétált fel a színpadra, ezúttal szőke hajjal (volt ő már fekete, vörös és barna is) szintén egyszerű és minden művészallűrtől mentes öltözékben. Annekéről azt érdemes tudni, hogy végtelenül aranyos és kedves teremtés, valamint, hogy ennivaló mosolyát le sem lehet vakarni az arcáról. Ez alkalommal is hihetetlenül meleg és közvetlen volt, mintha mindannyiunk személyes jóbarátja lett volna. Ő is először a zongorához ült, amelynek dallamai tökéletes egységet képeztek Anneke csodás, hol törékeny, hol erőteljes, hol csilingelő, hol szárnyaló hangjával. Saját blokkjának egyik legjobb dala volt a Day after Yesterday, mely személyes kedvencem, de az olyanok, mint a Lost and Found vagy a Beautiful One is szívet melengetőek voltak. Anneke dalai egyébiránt nagyon furcsák, mert bár többnyire valamelyest tragikus vagy legalábbis szomorú dolgokról szólnak (szakításokról, szerelmi csalódásokról, eltávozásról, az idő múlásáról), a hangulatuk sosem depresszív, még a legszélsőségesebb esetben is csak enyhén melankolikus. Néhány dallal később gitárra váltott, amivel problémák akadtak, a hangszer ugyanis el volt kissé hangolva. Anneke megpróbálta behangolni, de megállapította, hogy ez egyre rosszabb lesz, majd hozzátette, hogy a nők és a technika nem puszipajtások. Ő egyébként az egész este folyamán sokat beszélt, történeteket mesélt a turné előző állomásairól és minden egyes daláról mondott egy-két dolgot, ezzel nagyon sokat emelve az egész koncert színvonalán. A Yalin című számnál elmesélte, hogy ez a dal egy török lányról kapta a nevét, aki a barátnője volt és öngyilkos lett, a tragédia után pedig a baráti társaság minden tagja írt egy dalt a lány emlékére. Még ezt a szomorú történetet sem depressziós befordultsággal adta elő, hanem tiszta és őszinte tiszteletadással az elhunyt lány emléke előtt, aki most már egy jobb helyen van. Hihetetlen volt.
Akárcsak a Turbo és Danny, ő sem látott semmit a közönségből, így megkérte a személyzetet, hogy kapcsolják kicsit fel a lámpát ránk, majd mikor meglátta mennyien is vagyunk, őszinte meglepetéssel kapott levegő után. Azt mondta, hogy el sem hiszi, hogy ilyen sokan ülünk egy színházteremben és nézzük az előadásukat csendben és fegyelmezetten, azok után, amit a turné eddigi állomásain tapasztalt. Elmesélte azt is, hogy tudta előre, hogy a mai este nagyon különleges lesz, és egész nap ezt mondogatta Dannynek, valószínűleg ezzel már az őrületbe kergetve őt. Az este folyamán azonban többször is mondta, hogy a mai este valóban nagyon különleges, a közönség is az, a helyszín is az és úgy általában minden az. Egy Frankie Goes to Hollywood dallal zárta a saját blokkját, mégpedig a The Power of Love-al, majd újabb tízperces szünet következett.
Az utolsó, közös blokkra elsőként Danny érkezett be, majd egy öt perccel később Anneke is, aki természetesen újabb mesét adott elő mosolyogva. Elmondta, hogy azért késett, mert az egyetlen olyan dal következik, melyhez dalszöveg kell és a leírt változatot az előző napi török koncerten ellopták tőle, így gyorsan le kellett újra írnia. Erről a bizonyos török koncertről sokat mesélt, kiemelve, hogy a mainak tökéletes ellentéte volt. Káosz volt a színpadon és a nézőtéren egyaránt, ellopták a kedvenc rózsaszín sálját és a saját jegyzeteinek a színpadról lelopott lapjait hozták oda dedikálni hozzá a koncert után, melyeket úgy kellett visszakérnie. A közös blokkjukat a Massive Attack Teardropjának feldolgozásával akarták kezdeni, de sajnos Danny effektje máshogy vélekedett és negyedjére sem volt hajlandó megfelelően végtelenítve visszajátszani a felveendő gitár- és ütemsávokat, így a dalt későbbre halasztották és egy másikat játszottak helyette. Illetve játszottak volna, ha nem mondja fel Danny gitárja is a szolgálatot, de sajnos a technika összeesküdött aznap ellenük. Szerencsére végül Anneke gitárját akasztották Danny nyakába, így a technika ördögét is legyőzték.
Közösen is adtak elő többek között Anathema-dalt is, mint az A Natural Disaster, de közös szerzeményt is. A Jolene című dalnál egy kis közönségénekeltetéssel is megpróbálkoztak több-kevesebb sikerrel, de maga a dal engem nagyon megfogott kicsit countrys beütésével. Az est fénypontja számomra a végül mégis előadott Massive Attack dal lett, a Teardrop. Anneke angyali hangja tökéletesen olyan volt, mintha az eredetit hallanám, csak egy fél fokkal még szebb is. Mikor vége lett a koncertnek, természetesen egyszer visszatapsoltuk még őket, majd legvégül állva tapsoltunk, ahogy elhagyták a színpadot.
Csodálatos és megismételhetetlen este volt, komoly, de jókedvű hangulatban, felnőtt, de gyermeklelkű emberek közt. Ha minden héten ilyen koncerten vehetnék részt, azt hiszem, soha többé nem éreznék fájdalmat vagy szomorúságot. Olyan volt ez, mint valami auditív lidokain, mely puha burokként vett körül, és még napokig nem igazán tudtak érdekelni az olyan dolgok, mint a borult ég, a tömeg a koszos utcákon, vagy az emberi gondok. Kár, hogy lemezen nem adja teljesen vissza az élményt, különben erőt adhatna bárkinek, bárhol, bármikor.