2007. augusztus 31 – szeptember 01. @ Budapest, Blue Hell-Vörös Yuk
A Planetnoir Industries szervezésében
1. NAP
Az idei Antiparádé első napja nem igazán vonzotta a tömeget. A 6 órás kezdéskor még kassza sem volt, a Yuk előtt alig pár ember lézengett. Az első banda, a Megazetor így több mint fél órás késéssel kezdte el a programot. Mint már néhányszor tapasztalhattuk, a Vörös és Kék Yuk eseményei egyszerre folytak, így sajnos nem minden koncerten tudtunk ott lenni.
A Megazetornak (és a Vörösben játszó M.W.S.-nek) jutott tehát a kezdés hálátlan szerepe. Látszott rajtuk, hogy nem igazán akarják elkezdeni 4-5 embernek, de nem tehettek mást. A Point of Return című nótával kezdték, ezután jött a Két ásó, majd a 2004-es EP-ről a Colourless és a The Pain Merchant. Ekkorra már kisebb tömeg gyűlt össze és a hangulat is nagyon jó lett. A Megazetorra jellemző lendületesség végig megvolt, a színpadi mozgás és a tagok teljesítménye is messze jobb volt, mint az M.W.S. esetében, aminek később csak a végét csíptük el. Még eljátszották a Peace, Love and Harmony című számot, és végül a kultikus és Megazetortól megszokott Zombie Ritualt, mindenki nagy örömére.
Ezután a viszonylag rövidre sikerült megnyilvánulás után szinte azonnal kezdődött is a Wolverine Blues Brothers. Az énekes, Drazsé jelentette be, hogy gyakorlatilag ugyanaz a zenekar következik 5 perc múlva, és kérte, hogy senki ne menjen sehova. A közönség nagyobb része persze a bárpultnál töltötte a szünetet, egy kisebb része pedig átszivárgott a másik színpadhoz, ahol, mint már említettem, az M.W.S. utolsó két száma ment éppen, és még belekóstolhattunk egy kellemes kis pogóba is.
A Kék Yuk második bandájának (bár itt egyben az első banda háromötödéről is van szó, de azért tekinthetjük másodiknak) már terebélyesebb setlistje és hamarosan komolyabb közönsége is volt, sőt, ha úgy vesszük a nap legjobb koncertjét adták. A betegségéből éppen kilábaló Drazsé, Murphy (dob) és Laci (gitár) így is a maximumot nyújtották.
Setlist: Chief Rebel Angel, Demon, Like this with the Devil, Stranger Aeons, They, To ride shoot straight and speak the truth, Out of hand, Damn deal done, Hollowman, és végül a névadó Wolverine Blues.
A Vörösben eközben az Archaic koncertje zajlott. A thrasher gárda most is szokott lendülettel tolta az ősmetált. A három gitáros együtt headbangelése, és az énekes jellegzetes odaállása és karcos üvöltése mind az együttes védjegyei lehetnének. Elhangzott a klipesített Archer és a megszokott Tormentor feldolgozás is, így az Archaic koncertek egyetlen megszokott csúcspontja sem maradt el, és mindenki megkaphatta oldschool thrash adagját a hétre.
A Kékben a következő előadó az Embers volt. A metalcore-t játszó srácok ugyanolyan energikusak voltak, mint mindig. Sokakat megmozgattak, bár nem igazán lehetett a színpad közelébe férkőzni a pogózó ifjoncoktól, akik közül néhányan a színpad szélére felállva tomboltak. Elhangzott többek között a We are the Weapon, és a Choose your enemy! az új kislemezről, ezek már slágerként funkcionáltak, pláne, hogy az énekes többször adta át a közönségnek a vokálozás lehetőségét. Az Embers zenéje hozza az amerikai bandák színvonalát, mind zeneileg, mind külsőségeket tekintve, és szerencsére koncerten is képesek átadni energiáikat.
Utánuk a Stereochrist következett, a Mood egyik utódzenekara. Stoner doomjuk pedig talán az est legnépesebb közönségét vonzotta. Nem csak a közönség száma, de hangulata is feszegette a terem falait. Az első sorokban néhány rajongó félmeztelenre vetkőzött, de ez csak egyike volt a stoner elemi erejének megnyilvánulásai közül, bár kétségtelenül a legszembeszökőbb.
Az estet a Sunday Fury zárta. Az egyik korábbi szünetben véletlenül összefutottam az énekessel, és arra a kérdésre, hogy mindig ilyen későn játszanak-e, egy belenyugvó mosolyt és egy „ez a sorsunk” választ kaptam. Hát a sors most sem nekik kedvezett. Bár néhányan kifejezetten rájuk voltak kíváncsiak, azért a nézőtér elég üres és fáradt volt. A zenekar ennek ellenére mosolyogva és lendületesen adta elő délies rockba gyökerező metalját, és a tagokon tükröződő lelkesedés meggyőzött róla, hogy egyszer most már egy korábbi időpontban is szeretném megnézni őket.
2. NAP
A 6-ra kiírt kezdésre értünk a Yukba. Mialatt a Vörösben black estet celebrált a metaller közönség, addig a Kékben javában zajlottak az előkészületek a Papok és Prostik címen futó rendezvényt llletően. Mellékesen jegyezném meg, hogy furcsa volt még 9-10 óra fele is annak tudatában ténferegni a klubban, hogy az elvileg dresscode-os est alkalmából maximum 10-15 ember öltözött be/csípte ki magát. A Kék Yuk történéseinek légköréből hangulatilag ugyan ez jócskán levont, de szerencsére a Vörös végig izzó légköre kárpótolta az est hiányosságait.
A létszámában (sajnos igényeiben kevésbé: egyre több már a buli elején csontrészeg rajongót látni…) egyre gyarapodó blackes gárda kíváncsian várta a Vörösben fellépő első bandát, amely a kiírásokkal és a lenn található szórólapokon szereplőekkel ellentétben a My First Knife volt. Már 7 óra is elmúlt, mire a színpadon már régóta készülődő banda a lovak közé csapott: irgalmatlan grind zúzda vette kezdetét. A lábdobok a lehető leggyorsabban tekerték a zene irgalmatlan sebességű ritmusait: a dobos épp úgy kitett magáért, ahogyan a gitárosok. Engem egy grindcore bandában ha megfog valami, akkor az az ének sokszínűsége: a mély morgásokon, a magas krákogásokon és a középfinom hörgéseken keresztül nagyon sokféle hangon hallhattuk megszólalni az énekest, ami élőben is pont olyan megnyerővé teszi a számokat, mint a lejátszóban. Az énekes két számot és végigdübörgött már, mikor kisebb technikai probléma folytán a mikrofon meghibásodott. 5-10 perces interreakció után a banda folytatta csontdaráló szettjét: a zene energikus volt, kifogásolhatatlan minőségben és töménységben adagolta be a közönségnek a műfaj lényegiségét (elképesztő mennyiségű adrenalin, tudat alól felszabaduló ösztönök, nyers energia). A színpad előtt az első számtól kezdve végig mocorogtak a koncertezők: heves pogótól könnyedebbnek mondható fejrázáson át minden volt, aminek egy ilyen banda produkciója alatt lennie kell. Sajnos a késés és a technikai problémák miatt nem állt rendelkezésre elegendő idő az összes tervezett szám lejátszásához, de az utolsó hatalmas hajrá mindenért kárpótolt. Szerény véleményem szerint az est legjobban teljesítő bandáját láthattuk a My First Knife személyében, hiszen nem csak amolyan „before együttesként” állt ki a színpadra, hanem képes volt egy alig fél órás szettel azonnal koncerthangulatot varázsolni.
Amíg a Kék Yuk estjének szervezőgárdája (főleg ld50-es DJ-k) gyülekezni kezdett, a közönség néhány tízperc múlva ugyanezen a színpadon az Agregátort üdvözölhette. Ekkor tudtam meg, hogy a Depths of Depravity valami oknál fogva nem fog fellépni az esten, ami finoman szólva lehangoló volt (egészen sokak számára…). Ezzel mit se törődve az Agregátor szokásos előkészületeit tette, hogy utána egy intróval kezdhesse a koncertet. Az együttes tagjai lehajtott fejjel állva kezdték meg produkciójukat: az első sorok lelkes rajongói már ekkor többször is megnevetették az énekest, ami mondjuk jócskán levont az intró hangulati értékéből. Mégis, máris megtudtuk, hogy mire lehet számítani a koncert többi részében: családiasan felhőtlen rock and roll, némi black metal szagával. A hazai színen meglehetősen egyedi, jellegzetes zenéjű banda nem igazán szolgálja ki az én ízlésvilágom, de ettől függetlenül egészen kiváló produkciót mutattak be. A számok minőségének színvonala végig ugyanolyan középfinom (vagy annál kicsit jobb) volt, csakúgy, mint a közönség hangulata. Külön pozitívumként megemlíthető mondjuk, hogy a zene (kevésbé sablonos, értékelendő) szövegei egészen érthetőek voltak. A „kirúgjuk még a ház oldalát is” hangulat az együttes produkciójának vége felé kicsit megereszkedett véleményem szerint, de ez nem befolyásolta vészesen a produkció sikerességét. Nem rossz, nem rossz, de voltam már jobb Agregátor koncerten, az biztos.
Mindeközben a Kék Yuk közönsége jócskán megdagadt: furcsán színes társaság verődött össze, aminek tagjaként csipke-gothic lánykák és emo-srácok együtt várták a Secret Sine produkciójának kezdetét. A festett szemöldökös meztelen felsőtestű, számomra homopornót -de legalább transzexuális show-t ígérő produkciót már az első gitárriffek felhangzása után otthagytam, szóval sajnálatos módon nem volt több gusztusom ott maradni (elnézést a rajongóktól, de a banda imázsa 10 odavetődőből körülbelül 9 embert nevettetett meg, és talán még így is keveset mondtam).
Ehelyett rögvest a Vörös nagyszínpadához siettem, ahol a Christian Epidemic kezdett el felszerelkezni a közelgő fellépésre. Fiatalabbkori kedvenceim felállása jócskán megváltozott, amit csak itt tudtam meg: először is meglepődtem, hogy új énekese van a bandának (hiába, manapság kevesebbet tájékozódom Metal Hammerből mint a Kronosból), aki mellett megmaradt a gitáros és a basszusgitáros is, mint vokalista. Mihelyst a banda a lovak közé csapott, az első album klasszikusnak mondható száma, „A fájdalom koronája” hangzott fel. Lendületesen, a húrokat nem kímélve vágott az együttes mindjárt a dolgok közepébe. Többen szájukat elhúzva oldalaztak ki a teremből, amit kárpótlandó háromszor annyian sereglettek be: úgy tűnik a Christian Epidemic továbbra is hasonlóképp megosztja a blackes közönséget, ahogy annak előtte (egyesek szerint az Epidemic „tiniblack” banda). Hamarosan ugrás következett a legfrissebb albumra, majd a címadó mellett az „Utolsó szavam” hangzott el. Ismét kisebb ugrás az időben, és a Gyász EP két valóban klasszikus dala, majd a második album címadó tétele következett. Mindez előtt az énekes kisebb szónoklatot tartott, amelyben beszélt a bandát ért változásokról, a lerövidült névről, ugyanis mostantól csak Epidemic néven fut tovább az együttes. Mindjárt utána bejelentette: „Ez a zenekar újjászületett!” – persze a mindennek végén felhangzott a szlogen csattanójaként az „Újjászületett”.
A produkció vége felé egy srác fel is kapaszkodott a színpadra, ami önmagában mulatságos is volt, szóval nem lett gond belőle. Utolsóként, miután a közönség hangos vastapsa visszahúzta az együttest – bár persze nem kellett őket sokáig noszogatni -, a soká kántált „Lehajtott fejjel” hangzott fel befejezésképp. A hangulat túlfűtöttsége túlmutatott minden addigin, bár nem hiszem, hogy ez a zenén és az annak szerves részét alkotó szövegeken (bár kétségtelenül az Agregátoréhoz hasonló kidolgozottságúakat használnak) múlott volna: az ének többször elveszett, sőt az egyik mikrofon meg is adta magát a fellépés közepén, szóval a nézők jócskán be tudtak segíteni. A terem végig teljesen tele volt, aminek következtében igazán meleg lett. A közönség mondjuk nemcsak száma miatt volt zavaró: olyan alakok is betévedtek a terembe -egészen furcsa állapotban-, akik nem is szerettek volna részt venni a koncerten, ami továbbnövelte a zsúfoltság érzetét. Ettől függetlenül az Epidemic a maga kategóriájában egészen jól teljesített: a lényeg, hogy a közönségét meg volt képes fogni, az est hangulatát majdhogynem csúcspontjára tudta növelni.
Mindeközben a Kékben a Garden Of Eden lépett a színpadra: személy szerint még mindig jobban preferáltam a Vörös programját, de láthatóan sokakat érdekelt a banda melodikus zenéje. Hozzá nem értés okán felesleges végső következtetéseket levonni a banda felállásából, mindenesetre engem nem fogott meg az, amit láttam/hallottam. A kisteremben eközben Heretic, Sis, Nuclear_Die (majd ismét Sis) DJ-k szettjei mozgatták meg a táncolni vágyó közönséget, sorban, egymás után: a 80′-as évek disco-pop slágereitől techno-n és goa-n át keményvonalas hardcore/trance-ig sokféle zene hangzott el itt az est egész ideje alatt, rengeteg kíváncsiskodót vonzva.
A Vörösben azonban mindezek közben a Fagyhamu produkciója vette kezdetét: a pogány black bandát én másodszor láthattam színpadon, ellentétben a sokat szerepeltetett Frosttal, amelynek produkciója sajnálatos módon szintén elmaradt. A demo lemezek sikere után én személy szerint már várnék egy teljes albumot az együttestől: reméljük a hasonlóan sikeres (avagy félsikeres) produkció után a fa alá egy Fagyhamu lemezzel is meglephetjük magunkat. Sokaktól hallottam, hogy a „károgós” folkos hatásokkal tűzdelt black irritáló a fül számára: ez rám és láthatóan jó pár emberre nézve nem élt, tekintve, hogy egészen élvezhető produkciót láthattunk szemeink előtt leperegni. Sajnos a nagyobbik részéről kénytelen voltam lemaradni, de minden esetre pozitív élményekkel gazdagodva léptem ki (többen tettek így valamiért, sajnálhatják, én is sajnálom) a Vörös Yuk koncertterméből.
A kisterem és a Kék (ekkorra már Garden of Eden-mentes) koncertterme között ingázva nemsokára ismét elhatároztam magam, és a Vörös termébe visszatértem: A még ébren levőknek a The Morning Star nevű banda adott egy utolsó koncertet. Az együttes számomra teljesen ismeretlenek volt: kellemesen lassabb HC-s zenéjükkel szokatlanul (HC-hoz képest…) élménydús perceket szereztek az ottmaradtaknak. Az énekes friss lendülettel adta elő a dalokat, a közönség pedig újult erővel vette be magát a fejrázásba: a koncertezők a számok után már kissé fáradtan, de őszinte tapssal jutalmazták meg a bandát. Mindenesetre az utolsó szám bejelentését elégikus belenyugvással fogadta mindenki: kifelé menet meglepő módon nemcsak alvó párocskákba és fotelben punnyadó beszélgető társaságokba botlottam, hanem élettel teli talpig férfiakba, akik Slayerre és hasonló klasszikusokra duhajkodtak, léggitároztak kifejezetten jó hangulatban. Ezúton is külön köszönet a selectornak, amiért éppen akkor adott Death-t, amikor arra jártunk.
Miközben a társam a klub külső részébe vonult, én a Kékbe kihirdetett sztriptízt lestem meg: a hamarosan színpadról levonuló Psycho Mutants (érdekes zenét játszottak trombitával és más klasszikus hangszerekkel, hozzáértés híján inkább ehhez se szólnék) után egy kiélt arcú, ámde kifejezetten dekoratív szilikon-mellű nő lejtett táncot másodmagával a színpadon, amelynek végén meztelenül mutatta meg magát lelkes férfiközönségének. Érdekes élmény volt artikulálatlanul üvöltöző nagyonblack sátánistáktól „Heil Sátán”-okat és „[sípszó] anyád Jézus”-okat hallani, de a közönség józan fele érezhető lefitymálással adózott az ilyen megnyilvánulásoknak.
A Papok és Prostik elnevezéshez méltóan mostanra már vagy 20 talpig beöltözött koncertező járta a klubot, akiket egy kamerával felszerelkezett brigád várt a Kék kijáratánál: két csintalan úr iróniától csöpögő riportja és egy sor kellemetlenkedés után a sajtósok feladni látszották a rendezvény erkölcstelen mivoltának bebizonyítását, de láthatóan később is elszántan próbálkoztak. Már 1 óra is volt talán, amikor a jelmezverseny megkezdődött: tíz perc alatt öt éves bérlet talált gazdára egy vörös hajú transzexuális úriember, egy porcelánbőrű szépség, egy fethisiszta apáca, egy önmegtartóztató szerzetes és egy latexruhás hölgy személyében. Mindezek után a parti közönsége negyedére csökkent: a Kék nagytermében könnyedebb metalslágerek és más alternatív zenék, a kisteremben trance, HC, a Vörösben black és death dübörgött egészen hajnalig. A hangulat végig óriási volt: a Kék tematikus estje és a Vörös keményvonalas programja egyben egymás kontrasztjaként és tartozékaként gyönyörűen összehozta az Antiparádé második napját.
Készítette:
1. Nap: Medea, Kiegészítette, Fotók: Conatgion
2. Nap: Tysson-lar, Fotók – Conatgion, Cadeyrn