Apey & the Pea, Ørdøg – Koncertbeszámoló

2018. december 15. @ Hajdúszoboszló, Rock Café

Felmerülhet a kérdés, hogy ugyan mi jelentősége van egy ilyen kis kaliberű klubkoncertnek. Nos, szerintem igenis van. Mert itt most tulajdonképpen nem is az a lényeg, hogy konkrétan ez a buli milyen volt, hanem hogy úgy általában mire számítson az ember, ha elmegy egy Apey & The Pea koncertre, legyen az bárhol az országban. Én két hónappal ezelőtt láttam őket először Debrecenben, ahol azonnal levettek a lábamról, teljesen le voltam nyűgözve! Ezek után már duplán kíváncsi voltam egy újabb fellépésükre: vajon csak pont kifogtam egy jól sikerült estét véletlenül, vagy mindenhol ilyen elsöprő erővel tolják? Na, de ne rohanjunk ennyire előre, nézzük az eseményeket szép sorjában…

A rendezvénynek helyt adó Rock Café egy ízlésen kialakított, dekoratív vendéglátóipari egység. A tulaj kedvesen fogadott, s miután váltottunk pár szót kiderült, hogy egyébként heti rendszerességgel rendeznek itt hasonló élőzenés estéket. Az elmúlt években számos nagyobb hazai banda is tiszteletét tette már ezen a helyen, amit a falakon látható régi plakátok és fényképek is bizonyítottak. Ehhez képest férőhely tekintetében elég szűkös, és a színpad is meglehetősen kicsi, így az első gondolatom rögtön az volt, hogy vajon hogy fogunk itt elférni?

Nagyjából 30 perc csúszással, 21 órakor végre színpadra lépett a budapesti Ørdøg zenekar. Eddig még nem volt hozzájuk szerencsém, ám soraik között egy ismerős arcot véltem felfedezni Vécsi Zoltán személyében, akit tavaly még a Nomad zenekar dobosaként láthattam a debreceni Campus fesztiválon. Elvileg már egy ideje itt játszik, szerintem ezt a változást illene frissíteni a honlapjukon! A többiek ránézésre egy nála idősebb korosztályt képviselnek, és egy komoly, rutinos zenekar látszatát keltették.
Előre szeretném leszögezni, hogy a zenéjükről alkotott véleményem erősen szubjektív, ugyanis én leginkább az ennél jóval keményebb vonalat preferálom. Elnézést, de nekem ez a tingli-tangli rock (na jó, egy kis jóindulattal nevezhetjük metalnak is) alapból nem igazán jön be, de sajnos még ezen túllépve sem nagyon tudnék áradozni róluk.
A hangzással és a hangszeres szekció játékával különösebben nem volt problémám. Visszafogott intenzitással, de stabilan, hiba nélkül zenéltek. Esetleg annyi, hogy a gitárszólókat hiányoltam. Talán egy-kettő volt elvétve, de azok is elég hangsúlytalanok és jelentéktelenek voltak. Ami viszont már nagyobb probléma, hogy sajnos a dalokban nem túl sok fantáziát véltem felfedezni. Nekem egyik olyan volt, mint a másik, a koncert után pedig már szinte egyetlen nótára, vagy fogósabb refrénre sem tudtam visszaemlékezni, annyira nem ragadt meg belőlük semmi.

A zenekar gyenge pontja számomra mégis talán az énekes, Vörös András volt. Rettentően nehezemre esik most kritizálni őt, mert egyébként váltottam vele pár szót, és egy nagyon kedves, szimpatikus úriembernek találtam. Láthatóan igyekszik a színpadon, próbálja igazi frontember módjára húzni a csapatot, a közönség felé is nyitott és kommunikatív, ám az éneklése számomra nem volt igazán élvezetes – de mentségére szóljon, hogy szerintem a mikrofonja sem volt tökéletesen belőve.
Nagyjából egy órás műsort nyomtak, bőven elég is volt. Nem egy rossz zenekar ez, de annyira nem is jó, hogy szívesen megnézzem őket máskor is. Őszintén sajnálom… 🙁

Rövid szünet után, szép komótosan megérkeztek Apey-ék is a színpadra. Érdekes módon még ekkorra sem lett teltház, pedig azt hittem, hogy sokkal többen lesznek kíváncsiak rájuk.
A banda vezére, az énekes/gitáros Áron András „Apey” alapjáraton kedves, kisfiús kinézete elég megtévesztő, ugyanis a koncert idejére általában teljesen átszellemül, és rendesen előjön belőle az állat! Rendkívül szuggesztív előadó, óriási energiával és színpadi jelenléttel, aki – bár a zenésztársaival és a közönséggel szemben is nagyon alázatos – maximálisan uralja az egész előadást. Prepelicza Zoltán bőgős pedig kiválóan asszisztál ehhez, nem kevésbé beleélve magát a zenébe, nagyon jó párost alkotnak együtt! A dobok mögül Makai László ízléses és pontos játékával biztosítja alájuk az ütemet, akiről a mai napon azt is megtudhattuk, hogy eredetileg Hajdúszoboszlón nőtt fel, így most mondhatni „hazatért” erre a bulira. Ráadásul még a szülei is eljöttek megnézni! Ennek apropóján Andris a későbbiekben próbálta is egy kicsit szerepeltetni, átadta neki a mikrofont, hogy szóljon pár szót, aminek Lacika végül egy kicsit szégyenlősen és szűkszavúan tett eleget.

Az intro után szolid visszafogottsággal kezdtek bele a tavaly megjelent Hex album címadó dalába, ami egy nagyszerű nóta, de itt még csak amolyan bemelegítés szerepet töltött be. Ezt követte aztán az önmagukhoz képest ultragyors tempójú, alig több, mint másfél perces Birth. Erre már sokkal inkább meg lehetett volna mozdulni, de a koncert eme szakaszában ez még elég korai húzás volt, később talán jobban működhetett volna. Aztán jött a Hellish, ami szintén nem egy tipikus zúzós tétel, ezért az a hangulat, amit vártam, még mindig nem nagyon akart kibontakozni. Meg is jegyeztem a páromnak, hogy a legutóbbi bulijukhoz képest egyelőre nagyon visszafogott ez az előadásmód, a múltkor sokkal őrültebbek voltak. Az első szünetmentes blokkot végül a nem gyengén Down-os Nazareth zárta, ami egyébként egy igazi fasza kis kocsmazene, kitűnő választás.
Nem kellett azonban sokáig várni, a buli hangulata hamarosan pont arra a szintre emelkedett, amit eddig hiányoltam. Rövid szünet és gitárcsere következett, majd Apey végre elkezdett megnyílni és kommunikálni a közönséggel. Nagyjából itt jött el az estének az a pontja, amikor elkezdődött az őrület, ugyanis egymás után kerültek elő a kegyetlen, brutális, súlyos dalok, amik hol egyenesen a földbe döngölték az embert, vagy épp a fejünket szaggatták lefele képletesen. Felcsendült az egyik személyes kedvencem, a (helyenként a Machine Head Davidian-jának végére emlékeztető) kőkemény riffekkel operáló Mathusalem, majd rögtön utána a szintén betyár súlyos témákra épülő Abraham és a Golden Goat. Innentől kezdve nem volt kegyelem! A zenekar kellőképpen „bemelegedett”, és a nézők is kezdték felvenni a ritmust. Ebben talán valamelyest az is segíthetett, hogy Apey felvetésére a közönség sorai közül időnként felkerült a színpadra néhány pohár Unicum is, amit egy koccintás kíséretében a zenekar tagjai jóízűen el is fogyasztottak két szám között.

A koncert második felében – néhány ittasabb személynek, valamint a hevesebb rajongóknak köszönhetően – már a pogózás is rendesen beindult a színpad előterében, mikor egy-egy arra alkalmas nóta került elő, mint pl. a kimondottan húzós verzékkel ellátott Black November, vagy az elvetemült Belphegor. Ekkorra már én is rendszeresen átadni kényszerültem a nyakamban lógó fényképezőgépet a páromnak, mert színjózan állapotom ellenére is önfeledt headbangelésekbe bocsátkoztam. Aki pedig azt gondolja, hogy Apey nem vevő az efféle őrületre, az bizony nagyot téved! Volt, hogy simán bevetette magát gitárral együtt a tömegbe lökdösődni, az utolsó számokra pedig már egyenesen levitte a mikrofonállványt a nézők közé, csatlakozott hozzá Zoli is, és onnan folytatták a műsort. Bárki hozzájuk érhetett, Zoli megengedte, hogy pengessék helyette a bőgőt, Andris ivott az emberek söréből, pózoltak a fényképezőknek, szóval abszolút barátivá tették az egész bulit! És közben mindez nem ment a minőség rovására! Továbbra is pontosan, feszesen játszottak, közben mégis teljesen lazák voltak.

Apey ilyenkor már hihetetlen pofákat tud vágni! Olyan, mint valami elvetemült ördögfajzat! Egyszerre félelmetes és vicces, mert amúgy kifejezetten poénos megmozdulásai is vannak, de egyáltalán nem erőltetettek, látszólag tök természetesen (vagy az ital hatására) fakadnak belőle az efféle showelemek. Mindeközben a gitárjáték, a tiszta ének, az üvöltözések és hörgések is egyaránt kifogástalanok voltak.
A program végére tartogatott, pokolian mély Judas lassú, doomos riffjeire már az én arcom is csúnyán szigorúra torzulhatott, talán a legsúlyosabb tétel mind közül! A sort végül a pörgősebb, slágeresebb Slaves zárta az outro előtt, amit egyébként kissé groteszk módon Whitney Houston „I will always love you” című dalának refrénje képezett.

Rövid összegzésképpen azt mondanám: A fiúk ezúttal is maximálisan kitettek magukért, nagyszerűen játszottak és hatalmas bulit csaptak! Kiváló setlist, kiváló performance, a hangzás is megfelelő volt, szépen, tisztán szóltak. A koncert után is nagyon kedvesen, barátságosan viselkedtek, bárkivel szívesen beszélgettek, szóval nem csak zenészként, de emberileg sem lehet rájuk panasz.

Ha csak tehetem, máskor is előszeretettel látogatom majd a koncertjeiket a jövőben, és bátran merem ajánlani mindenkinek, aki szereti ezt a műfajt!
Jövő nyáron nem más, mint Phil Anselmo előtt játszanak majd a Rockmaraton fesztiválon, erre mindenképp érdemes lesz ellátogatni! A következő album megjelenése mellesleg Apey elmondása szerint 2020-ra várható.

Szólj hozzá!