Apocalyptica, Sturm Und Drang – Koncertbeszámoló

2007. november 11. @ Budapest, Petőfi Csarnok

Az Apocalyptica munkássága mindig is megosztotta a metál- és zenerajongókat. Az óriási rajongótábor mellett vannak, akik kevéssé kedvelik a zenekart – akár a dob nélküli korszak, akár az újabb, populárisabb irány miatt – azonban aki egyszer elcsípte őket élőben, az talán nehezen vitatkozik azzal az állásponttal, hogy ebben a formációban van valami olyan plusz, olyan átütő erő, amit kevesen tudhatnak magukénak. Így hát szerda este egy újabb nagyszerű élményre számítottam, hát még mikor megtudtam, hogy mellettük fellép a – koruk miatt – szintén metálzenei unikumnak számító Sturm und Drang is. Egy zeneileg profi és egy, a maga nemében érdekes produkciót vártam tehát a két bandától, és azt kell, hogy mondjam: többet kaptam.

Nem sokkal a hivatalos nyitás után érkeztem, ám mivel a színpad átszerelése csúszott, ezért még jó ideig az esőben várakoztak az emberek. Ám becsületére legyen mondva a szervezőknek, hogy a hajszálpontos koncertkezdésre mindenki kényelmesen be tudott jutni, de ez sajnos annak is köszönhető, hogy félháznál alig voltak többen (a keverő mögött például már elég szórványosan álltak az emberek, és a külső folyosókon is csak lézengtek a koncert ideje alatt). Azonban nem a közönség száma, hanem aktivitása és lelkesedése a mérvadó, ebben pedig semmi kivetnivaló nem volt az este folyamán.

Miután már kissé felolvadtunk az időjárás okozta jeges állapotból, és hallottuk, amint egy rövid billentyűs felvezető után a finn Sturm und Drang belecsap a húrok közé, rögtön a színpad felé vettük az irányt, ahol azonban újra ledermedtünk, ezúttal azonban nem a hőmérséklettől, hanem a döbbenettől. Ha valaki azt mondja, hogy a Sturm und Drang egy “tinizenekar”, akkor először az emberben körvonalazódik egy jó image-ű, megfelelően menedzselt, főleg tinik körében népszerű banda. Nos, ez részben igaz is, ám ez esetben a szó valódi jelentésére kell gondolni, ugyanis az együttes nem több mint 15 és 16 évesekből áll! Nem csoda, hogy kíváncsi voltam rájuk, hiszen nem mindennapi, hogy valakik a kötelező iskolapad helyett, a megjelenő debütalbumukat turnéztatják, ráadásul egy ilyen kaliberű együttes előzenekaraként. Egy ilyen turné ráadásul rendkívül megterhelő még egy profi zenésznek is, így aztán végképp érdekelt, hogy hogyan birkóznak meg a feladattal, pláne, hogy a turné budapesti állomása igencsak a koncertkörút vége felé szerepel. Egy picit tartottam is a dologtól, hiszen a power és a hard rock stílus – az együttes az előbbihez kever némi ízt az utóbbiból – egyrészt egy kissé messze áll az én ízlésvilágomtól, másrészt könnyen unalomba fullad nálam, így valóban jó előadást kell látnom, hogy a tetszésemet megnyerje. Ráadásul a banda debütlemeze, az idei Learning to Rock sem tudott zeneileg maradéktalanul meggyőzni, annak ellenére, hogy az album igényessége feddhetetlen, sőt nagyon fülbemászó nóták is szerepelnek a korongon, (megkockáztatom jobb, mint jó pár, hasonló stílusban utazó zenekarnak), de az eredetiség még hiányzik, ami nem baj, hisz rengeteg idejük van még.

Mikor azonban megszólaltak, egyszerűen minden kételkedésem alaptalannak bizonyult: a srácok hihetetlenül magabiztosan, és azt kell mondjam profin álltak kinn a színpadon. A nyitó Brokennél ugyan még nem nagyon mozogtak, ám én ezt nem is vártam el, így hát meglepetésem csak fokozódott, mikor az ezt követő Learning To Rock és Rising Son számoknál bizony már mindannyian egyszerre headbangeltek. Ezután a fél óra körüli játékidejük maradék részében egyszer sem álltak le, és ez még csak a zene rovására sem ment. A magabiztosságot igazolta, hogy mindegyik tagon látszott, hogy ura a hangszerének. A zenekart ráadásul nagyon jól megtámogatta az energikus hangzás, habár a szintetizátort kicsit háttérbe keverték. A ritmusszekció remekül teljesített. Calle Fahllund dobos magabiztos volt, és színesen, szépen, valamint pontosan játszott; nem csupán az alapütemeket, de a filleket is nagyszerűen variálta. A két gitáros közül Alexander Ivarsra hárultak a nehezebb témák, révén André Linmannak hangszere mellett a hangjára is figyelni kellett, hiszen ő az énekes is. Méghozzá nem is akármilyen! Igaz, nem képes oktávokat ugrálni, de nem is áll szándékában, egyszerűen annyit énekel, amennyit tud, viszont azt úgy, hogy az egész teret képes volt betölteni. Rendkívül energikus, telt, tiszta, és véleményem szerint korát megelőző hangja van, amely már az albumon is átjött valamelyest, itt azonban messze meghaladta az ottani teljesítményt. A banda jól működő egésze mellett ez az leginkább, ami a hátán vitte a produkciót, még ha a záró Forever nem is tűnt mindig tisztának. Ezt amúgy rendkívül ötletesen egy kétlápgépes témával indították: a dobra a közönséget énekeltették, majd belecsaptak. A setlist rövidsége ellenére jól össze volt állítva, a két demós sláger és a két poweresebb szerzemény mellett még a lírai Indiant és az elmaradhatatlan feldolgozást, az Iron Maiden Fear Of The Dark című klasszikusát is eljátszották, amelyre már a közönség is rendesen megmozdult. Engem a produkció komolyan mondom, meggyőzött, de legalábbis mindenképp arra késztetett, hogy figyeljem jövőbeni pályafutásukat.

Ezután már alig vártam, hogy a kötelező átszerelés után elkezdődjön az est főattrakciója az Apocalyptica. Utoljára ugyanis 6 évvel ezelőtt, még a Cult és azelőtti – dob nélküli – korszak idején láttam őket élőben a Sport Szigeten, és akkor az jött le, hogy az óriási technikai malőrök ellenére kitartottak, és olyan energikus koncertet nyomtak, hogy bebizonyították: nem kell dob ahhoz, hogy valaki rendkívül dinamikus, tömegeket megmozgató zenéket játsszon. Habár rengeteget voltak Magyarországon azóta, sajnos nem tudtam megtekinteni őket, így nem volt nagyon fogalmam arról, hogy hogyan szólhatnak az újabb nóták, illetve a régebbiek dobbal.

Felfokozott hangulatban vártam tehát, hogy a röpke szünet után elsötétüljenek a fények. Mindenki elcsendesült, minden tekintet a színpadra szegeződött, amikor a sötétben Antero Manninen egy koponya alatt magányosan elkezdte pengetni a Worlds Collide kezdőhangjait, megadva ezzel azt a fojtott alaphangulatot, amely körbelengte az egész teret, és mindenkit néma odafigyelésre késztetett. Még a kezdőhangok alatt bevonultak egyenként a többiek, szépen sorban bekapcsolódtak a nyitó szerzeménybe. A hangzás sajnos az elején nem volt valami fényes, sokszor eltűnt egy-egy cselló a többi mögött, igazából ha nem tudom fejből a kezdőhangokat, akkor kissé bajosabb lett volna követnem az eseményeket, szerencsére azonban ezt hamar javították amikor a dob is belépett – amely viszont hibátlanul szólt -, a következő számokban pedig már egyre jobban, arányosabban hangzott az egész.

Az első szám alatt megteremtett varázslatos légkör engem is elbűvölt, egyszerűen magukhoz ragadták a figyelmemet, még akkor is, ha a Worlds Collide után következő számokból a Sepultura cover Refuse/Resist nem a kedvencem, illetve az eredetileg Corey Taylor által felénekelt slágernóta, az I”m not Jesus szerintem nem volt annyira ütős instrumentálisan, mint a Slipknot/Stone Sour énekes hangjának megtámogatásával. Az ezek utáni dalokba, azonban még ha minden célom ez lenne sem tudnék belekötni. Márpedig a java még csak ekkor jött!

Ahogyan azt sejteni lehetett, a setlist gerincét a Worlds Collide számai mellett a Metallica feldolgozások képezték, ám természetesen – és szerencsére – helyet hagytak a régebbi saját számoknak is, melyek közül a – számomra – két legjelentősebbet (Seemann, Inquisition Symphony) a ráadásra hagyták. A gyorsabb saját szerzemények közül volt többek közt Grace, Ion – mely kettő személyes kedvencem az új albumról -, valamint Last Hope és Betrayal/Forgiveness is. Ezek a számok valami hihetetlenül erősen dörrentek meg, ráadásul Mikko Siren fantasztikusan feszes és precíz játéka – melyet a Last Hope-ban egy kiváló dobkiállással koronázott meg – csak még keményebbé tette a csellisták játékát. A Betrayal alatt újfent elcsodálkoztam, hogy hogyan képesek ilyen hangot kiadni abból a hangszerből! Ha nem látom, hogy min játszanak, akkor joggal hihetném azt, hogy bizony van egy kemény- üvöltős vokálosuk, aki nincs rendesen kihangosítva. De nem, kérem, ez még mindig “csupán” egy új dimenzió a hangszer használatában. A Hall of the Mountain Kingnél pedig valahogy mindig az az érzésem, hogy ezt már nem lehet gyorsabban eljátszani, ám ezek a virtuózok mégis minduntalan rám cáfolnak.

Egy zene azonban hiába dinamikus önmagában, sokszor kell a színpadi mozgás, a térrel való játék, a közösséggel való nonverbális interakció is. Hogy ezt teljesítette-e ez a négy hihetetlenül profi, ugyanakkor mégis rengeteg energiától duzzadó, élvezettel játszó csellista brigád? Azt kell mondjam, még túl is szárnyalták minden elképzeléseimet, amit eddig a zenekartagok kiállásáról gondoltam! Egyszerűen hihetetlen élmény volt nézni, hogy Eicca, Paavo vagy éppen Perttu éppen mit művelnek a gyors, nehéz vagy éppen súlyos témák közepette. Hol headbangeltek, hol a színpad egyik felétől a másikig szaladva biztatták őrjöngésükkel az embereket, akik vevők is voltak erre, és tombolt mindenki, aki csak tehette elöl. Nem semmi, ahogy ezeket a méretes hangszereket a fejük fölött lóbálják, és ahogy teljesen szokatlan pózban próbálnak rajtuk játszani! Ahogy az már lenni szokott, a Metallica feldolgozásoknál és az albumon vendégzenészek segítségével felénekelt saját szerzeményeknél ugyan most nem segítette ki őket vendégénekes, ám erre nem is volt szükség, az aktuális vokálosuk ugyanis nem más volt, mint maga a közönség, aki bizony kitett magáért, és a tempósabb daloknál erőteljesen, a lassabb tételeknél pedig kissé visszafogottabban énekelt a kiváló zenei alap alá.

Így például az Enter Sandmant, a Seek & Destroyt – aminek különösen örültem -, és a Fight Fire With Fire-t vagy éppen a Life Burns!-t egy emberként énekelte a publikum, míg a lassabb One-nál és Nothing Else Matters-nél sokan inkább csak hagyták, hogy átjárja őket az a megindító, de nem patetikus érzés, ami ezekből a klasszikusokból árad. Jómagam úgy vélem, hogy habár ezeket a gyönyörű szerzeményeket a Metallica írta, mégis az Apocalyptica tolmácsolásában érzem valahogy igazán kiteljesedettnek.

Nem csupán ez a két szám volt a csúcspont, ami a lassabb tételeket illeti, még egy számot kiemelnék ezen tételek repertoárjából, ez pedig a David Bowie klasszikus felújított, germanizált és “apokaliptizált” változata, a Helden. Érdekes, hogy ez a tétel mennyire sokszínű: az eredeti Heroes még egy patetikus hangulatú, himnikus rocknóta volt, a Worlds Collide-on szereplő remake atmoszférája már szinte posztapokaliptikus – ám szerintem mégis reményteljes -, köszönhetően Till Lindemann hangjának. A Rammstein-énekes hangját helyettesítő csellóval azonban az egész szám inkább szomorú, búskomor és nagyon szívhez szóló lett, ehhez segített a telt dobhangzás: ami a legnagyobb gondom volt az albumon ezzel a számmal, azt megoldották: a basszustamnak rendes, erős de nem túl hangos soundot adtak. Egyszerűen nem bírtam betelni vele! Remélem, valamelyik későbbi anyagon viszonthallom majd ezen formájában is!

Lassabb számok közt meg kell említeni még az S.O.S.-t és a Bittersweetet is. Előbbi szintén szép volt, de másért, mint Christina Scabbiával, amíg az albumon a vokáltéma az, ami a dalban kiemelkedik, itt inkább az a jól megkomponált egész volt az, ami elmerengtette a hallgatóságot. A Bittersweet nekem hangulattól függ, hogy tetszik-e vagy sem, de az tény, hogy az albumon szereplő változatot jobban kedvelem, a szám végén levő beindulás miatt. Itt azonban a rádióbarát verziót hallhattuk, holott gondolom a közönség is jobban megmozdult volna egy ilyen drasztikus váltásra.

Miután a setlist fő részét eljátszották, a zenekar még visszatért három tétel erejéig (ekkor volt többek közt a Nothing Else Matters, a Life Burns! és az Inquisition Symphony is,) ám ez is kevés volt a közönség igényeinek kielégítésére, így még egyszer visszajöttek, hogy a merengő Seemann-nal méltón zárják az estét.

Nehéz többet írnom erről a koncertről. Ez tipikusan az az eset, hogy számomra minél többet elemzem, annál hiteltelenebb lesz. A profi zenei tudás ugyanis kétségbevonhatatlan, a színpadi show és a zene pedig vagy tetszik, vagy nem. Ha pedig tetszik, akkor bizony képes úgy magával ragadni, hogy az ember hajlamos a túlzásokba esni, de legalábbis képtelen teljesen objektívan elemezni. És nekem igazán tetszett! Úgy vélem, ezzel nem voltam egyedül. Ez a több mint másfél órányi zenei élmény, amelyet az Apocalyptica adott, azt hiszem mély nyomot hagyott mindenkiben, aki ott volt, legyen az akár tizen-, huszonéves rajongó, akár 30 feletti házaspár – merthogy az idős korosztály is jelentős létszámmal képviseltette magát az estén, bizonyítván, hogy a metalzene bizony mindenkit meg tud érinteni, ha megfelelő köntösbe bújtatják. A hat év alatt rengeteget fejlődött a zenekar, és az egyre profibb show-k mellett meg tudták őrizni azt a lendületet, ami miatt megkedveltem anno ezt az együttest. Én azt kívánom, hogy minél többet jöjjenek, mert talán nagyobb az esélye, hogy hallhatok régebbi számokat és más Metallica feldolgozásokat élőben, dobbal. De ha ugyanezzel a setlisttel jönnének, szerintem én akkor is kilátogatnék a koncertre, mert most már szinte bizonyos: bennük nem lehet csalódni!

 

Kapcsolódó cikkek

Apocalyptica, Vamps – Koncertbeszámoló

Cryonus

Vasárnap érkezik az Apocalyptica Budapestre

NorthWar

Apocalyptica bejelenti album producerét; európai turné 2015 őszére halasztva; Sixx:AM support Észak-Amerikában

NorthWar

Szólj hozzá!