Koncertbeszámolók

Arch Enemy, Behemoth, Carcass, Unto Others – Koncertbeszámoló

2022. október 16. @ Budapest, Barba Negra – Red Stage

A Barba Negra új csepeli kirendeltségének próbáját ejtettem meg, mely egy mini fesztivál line-upjának a szintjét súroló turnécsomagnak adott helyszínt. Az 1000 fő és az aréna-kapacitás közötti űrt hidalta át a Piros Színpad, a maga 3000 fős befogadóképességével. A sátormonstrum még közel sem tökéletes, mindenesetre imponáló, hogy hasonló kaliberű turnék befogadására létrejött egy helyszín.

Nem meglepő, hogy a szóban forgó turné szintén 2 éve lógott a levegőben, így az igazi fanatikusok már a kezüket tördelve készültek a vasárnapi szuperbulira. Míg a többséget a Behemoth és az Arch Enemy mozgatta, addig én az Unto Othersre és a Carcass-ra csorgattam a nyálam. Régen rendesen rá voltam pörögve a Behemothra, de az utóbbi két lemezük feltűnően hidegen hagyott, sőt már a Satanist felét is untam. Az Arch Enemy pedig világ életemben messziről elkerült, nyilván párszor átpörgettem a lemezeiket, de az első három Johan Liiva-s korongokon kívül hamar tovább lapoztam. Élőben is csak fesztiválokon láttam őket – már Alissával – de csak azért, mert arra fele verődtünk éppen.

A sajnos csak röpke 30 percet a színpadon töltő Unto Others igazi színes (leginkább fekete), üdítő színfolt a gothic, dark metal színtéren. Manapság ritkán tud a régi klasszikusokon kívül más banda berántani ebből a kategóriából, de a portlandi srácoknak sikerült. A 80-as évek heavy metalját, a gothic rockkal ötvöző zenekar tökéletesen hozza a sötét ritmikát és atmoszférát, amitől ez a fajta zene dübörgő és feelinges lesz. A színpadon kötelező bőrkabát és napszemüveg a frontemberen, aki kicsit Jene Simmons fiatalkori énjére hajazott. A többieken fátyolos ruhák és jókedv. A komor zene ellenére, feltűnően sok mosolyt kaptunk a zenekartól. Két lassabb balladát leszámítva gyorsan végigdübörgött a buli – odatették a kedvenceimet is, mint a Give Me to the Night, Nightfall, vagy az új lemezről a When Will God’s Work Be Done. És ami a legfontosabb – sok „ugh” és „ágh” kiabálások!

A Carcasst másodiknak betenni erre a turnéra tökéletesen tükrözi, hogy mainstream szinten mire van manapság szüksége az embernek. A legendás zenekar, akiknek rengeteg mindent köszönhet a goregrind, grindcore és egyaránt a klasszikus és a melodikus death metal, mindössze 40 percet kapott. A minimális vizuális színpadi elemet leszámítva, full civil ruhában, puritán módon tették oda magukat. Kevés kommunikáció, csak darálás. A dalok, amiket hoztak teljesen korrekt válogatáson estek át. A tavalyi Torn Arteriesről 4 számot, a legendás Heartworkről 3 dalt – és most figyelj – a Necroticismről kettőt darálták le. A setlist fenn van a neten, nézzétek meg. Kicsit óckodtam az új korong dalairól, mert amennyire a Surgical Steelt imádtam, a Torn Arteries kevésbé talált be. Nem mondom, hogy rossz, hozza a kötelezőt, de gyorsan ellaposul a lemez. Heartwork, This Mortal Coil viszont mindent vitt, a közönség is megőrült, háromszor annyian üvöltözték a szöveget, mint a többi alatt.

Itt jegyezném a telefonnal 0-24-ben videózó, kiváló operatőri képességekkel bíró koncertlátogatókat, akik megfigyeléseim alapján két kategóriába sorolhatóak. Gyakoribb a fiatalabb, Z generációs, social media függő, aki minden szart feltölt és/vagy live-ozik. A másik pedig a már boomer (csak hogy én is divatos szavakat használjak) réteg, akiknek az okostelefon használata katartikus élményt nyújt. Egyszerűen mindent fel kell venniük, meg kell örökíteniük, csak tippelni tudok, hányszor nézik vissza utána. Azon kívül, hogy a metal villát formáló kezeket leváltották a világító telefonok, még nem annyira zavaró, de mindenképpen inkább elszomorító. Azonban amikor valaki rád szól, hogy ne tartsd fel a kezed, mert ő éppen videóz és belelógsz a felvételébe, na az már vicc kategória, de ha nagyon komolyan venném, akkor felháborító. Mondtam is a bátyjának nevetve, hogy akkor állj be elém, úgyis két fejjel magasabb vagyok nálad. Te tudsz videózni én meg tudok pumpálni a Heartworkre. Édes istenem.

Pisi, sör, cigi szünet után már egy épp az ördögöt idéző Nergal nézett velem szembe a színpadot takaró óriásponyván. A misztikus Post-God Nirvana intró után meglepetésemre rögtön belevágtak a középébe egy Ora Pro Nobis Luciferrel, ami a The Satanist legpörgősebb szerzeménye – és a buli egyik legerősebb száma volt úgy en bloc. Ahhoz képest, hogy most jelent legújabb sötét eposzuk, melyet a lengyel „sátánisták” Opvs Contra Natvram keresztelték, Nergálék nagyon is ügyeltek, hogy számos régi dal is helyet kapjon a produkció alatt. Általában minden új lemezes számot egy, vagy akár kettő klasszikus követett – Ov Fire and the Void, Conquer All, Daimonos, No Sympathy for Fools –, szépen fenntartva így a balanszot és figyelmet.

Természetesen a színpadképpel nem volt hiba, erre mindig is ügyeltek Darskiék. Corpse paint, csuklya, lovagló csizma, különböző maszkok és blaszfémikus tiara. A színpadon háromszögek, fordított keresztek, Lucifer pecsétje és kígyók. No meg a piró. A masszív black/death ütemre keményen csaptak fel a lángok a magasba, füstöt hagyva maguk után, melytől az egész színpadkép, még misztikusabb és sejtelmesebb összképet kapott. A Behemoth zenéjé pedig még mindig nagyon gonosz, reklámfogasok vagy hipszterkedések ide, vagy oda. Taroltak.

Részemről itt haza is lehetett volna menni… Még akkor is nehéz dolga lett volna az Arch Enemynek a három eddigi banda után, ha országos rajongójuk lennék. A közönséget egyébként megosztotta a két főzenekar, főleg, hogy az Arch Enemyre családostól is sokan érkeztek. Feltűnően sok gyereket láttam, ami nem csoda, hisz a svédek kiváló kapunyitó banda. Jó látni, hogy egyre több lurkó merül el a metalban.

A manapság inkább már lakossági melodeath játszó zenekar a dekoratív, kanadai Alissa vezetésével egyre nagyobb tömeget tud megszólítani, ami jól tükröződik azon, hogy egyre több fesztiválon kap headliner helyet is. „Pure Fucking Metal” óriásponyva lehullása után azért itt is beindult a történet, ahogy egy szép nyújtott hörgés kíséretében beindult a Deceiver, Deceiver. Lángok náluk is, kevésbé emlékezetes színpadi elemek – bár a Behemoth után ezt nehéz volt überelni. A kék hajú fronthölgy persze sokat emelt a dinamikán, de nekem sokszor eléggé betanultnak tűntek a mozdulatai, illetve a közönséghergelés is mesterkéltnek hatott. Ettől függetlenül a vokál terén profin hozta a szintet és a kötelező showt, ahogy zenésztársai is. Az Amott és Loomis gitárpáros halál profi, azt kell mondjam túl jók a zenéhez. Nincs kihasználva a tehetségük.

A buli nagy részét Alissás dalok építették fel (War Eternal, Will To Power, Deceivers), így nálam sajnos annyira nem működött a dolog, pedig az új lemez egy erősebb anyag lett, de azért becsülettel végig hallgattam. A Doomsday-es közönségkedvencek azért dobtak a mókán – a My Apocalypse és a Nemesis tökéletes példája volt, hogy ezek a dalok sokkal brutálisabban szóltak.

Összegzésképpen pedig nézzük is át mit lehetne fejleszteni az új Barbában, mert ha sok minden így marad, akkor bizony nem mindig lesznek élvezetesek az ott megtartott bulik. Egyelőre nincs olyan placc, ahol le lehet ülni. Rengeteg embert láttam a földön ülve a sátorfal mentén megpihenni, de volt még, aki kinn is leült a földön (bár ők főleg már be voltak piázva). Ruhatár szintén még csak terven, így mindenkinek a kezében kabátcsomag, ami marha idegesítő tud lenni, főleg, ha az ember előre akar nyomulni és ott is szorongatni kell a pakkot. Jelenleg kevés pult van sajnos és nem több ezres tömegre felkészült személyzet. Átlagosan 20 percet kellett sorban állni piáért és ami vicces, hogy eltérő árakon mérték a piát. Az árakat hagyjuk – mind az ital, mind a merch már katasztrófa, de ez a jelenlegi gazdasági helyzetben sajnos nem meglepő. A másik, amivel alapvetően nem lehet mit kezdeni az az embertömeg. Talán érdemesebb lenne kicsit lejjebb vinni a limitet, mert mozdulni nem lehetett a tömegben, nem az, hogy előrébb nyomulni a headlinereken. Persze minél több ember, annál több jegy és fogyasztás. A wc sátorral nekem nem volt gondom, sor se volt, de akinek az első sorból kell odáig kimennie buli közben, az rendesen rábaszik. Vissza már nem fog tudni menni.

A hangosítás messze volt a tökéletestől, bár megoszló véleményeket hallok. Én az Unto Otherst és a Carcasst elől néztem, a headlinereket hátulról. Az amcsi gothic metalosok aránylag jól szóltak, bár tompák voltak a gitárok és túl hangos a dob. A Carcassnál kb. ugyanez és ott még a vokál is halk volt. Ez a korkép hátrébb még jobban felerősödött – a Behemoth és az Arch Enemy számomra teljesen erőtlenül szólt, mivel a hangosító pult mögötti területen már a dobok ereje is gyengült, így a látványon kívül nem sok maradt – persze, ha nem hagytad otthon a távcsöved. Tehát, ha ismerted a dalokat, akkor szerencsésebb helyzetben voltál. Pár szám után azért javult a dolog, de még bőven ki kell tapasztalni a helyet a technikusoknak.

FOTÓK: Gyrsee

1016Arch Enemy

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Elfogadom Részletek