2009. május 26. @ Budapest, Diesel
Munka után fáradtan, de lelkesen érkeztem meg május 26-án a Diesel klub elé, hogy szem- és fültanúja legyek az év egyik legnagyobb koncertjének. Az Arch Enemy végre ellátogatott kis hazánkba! Hozzá tartozik az igazsághoz, hogy 2003-ban ez majdnem megtörtént, ugyanezen a helyen (akkor még E-klub), de sajnos a banda akkor lemondani kényszerült a Nevermore-al közös turnét. Most viszont semmi nem gátolta meg a svéd metalosokat, hogy egy feledhetetlen élménnyel ajándékozzanak meg minket!
A kapunyitás előtt fél órával mérsékelt létszámú ember várakozott, hogy minél előbb elfoglalhassa a helyeket az első sorban. A színpad már korrektül elő volt készítve, fenn állt az Arch Enemy-s dobszerelés, meg az összes szükséges erősítő is. Nekem egyébként nagyon tetszik a Diesel klub, nagyon jól megcsinálták a nézőteret, és van remek szellőzőrendszer, nagyon korrekt hangtechnika, meg külön terasz azoknak, akik nem akarnak a küzdőtéren ácsorogni, esetleg a pogó áldozataivá válni.
Szépen lassan gyűltek az emberek, az első fellépő műsorára már egész szépen megtöltötték a nézőteret. A közönség egyébként nagyon heterogén elegyét alkotta negyvenes, pocakos rock arcoknak, szétvarrt hardcore-osoknak, 16 éves kamaszoknak és egyéb állatfajtáknak. Nem hittem volna, hogy ennek a koncertnek ilyen széles lesz az érdeklődési köre.
Szóval a road-ok gyorsan belőtték a hangszereket, aztán színpadra vonult a dán Mercenary, hogy egy kis death-es elemekkel tűzdelt power metallal mozgásra késztessen minket, mielőtt vérünket adnánk az ítéletnapi masinának. A kb. 40 perces koncert alatt a banda vérprofikhoz méltó produkciót vezetett elő, ráadásul a végére még a közönséget is sikerült egy kis zúzásra bírniuk. A banda fellépése nagy élmény volt. Mikkel Sandager nagyon jól adta elő a heavy metalos énektémákat, melybe olykor Morten Sandager billentyűs is besegített, Rene Pedersen basszusgitáros pedig veszettül hörgött, ahol kellett. A szólógitáros teljes extázisban adta elő a komplex témákat, talán rajta látszott legjobban az, hogy mennyire élvezi az egészet. Persze a többiekre sem volt panasz ezen a téren, ráadásul nagyon jól kommunikáltak a közönséggel! Egyszer szívesen megnéznék egy olyan bulit, ahol a Mercenary a headliner. Abszolút nem lehet ráhúzni a koncertjükre azt, hogy „Jah, az Arch enemy előtti igényes időhúzás volt”!
A dánok távozása után hosszabb átszerelési szünet következett, mialatt végigjártam a klubot, és meg kellett állapítanom, hogy itt bizony sokan vannak! A keddi nap és a borsos jegyár ellenére az Arch Enemy képes volt arra, ami sajnos ritkaságszámba megy az elmúlt időszakban: megtölteni egy klubot! Miközben a technikusok tették a dolgukat, a közelebb állók próbáltak belelesni a színpadon elhelyezett setlist-ekbe, hogy megtudják, mi is fog történni az elkövetkező bő egy órában. A válaszra nem kellett sokat várni, az Arch Enemy legénysége bevonult a színpadra, és minden különösebb bevezető nélkül belevágtak a „Blood on our hands”- be. Az első fél perc azzal telt, hogy megpróbáltam összeszedni az államat a földről! Ahogy az egész hangzást összerakták, az valami hihetetlen volt. Minden tiszteletem a hangmérnököké. Legutoljára talán a Nile szólt ilyen ütősen az A38 hajón, de ne vesszünk el az összehasonlítgatásokban. Lényeg, hogy minden gitárharmóniát, dobütést, basszusmenetet és hörgést tisztán lehetett hallani!
A küzdőtéren is megindult a mozgás, az első sorokban lehetetlenség volt megmaradni, állandóan jött a nyomás hátulról. Kevés olyan banda van, aki elmondhatja magáról, hogy a metal zenészek legjavát vonultatja fel, de rájuk ez minden kétséget kizáróan igaz. A piros hajú Michael Ammot a saját maga által megálmodott Dean „Tyrant” modellen játszotta a saját maga által megálmodott számokat, a semmivel sem tehetségtelenebb testvére Chris pedig egy fehér, Arch Enemy logós gitárból csalta elő az ütős riffeket. A basszusgitáros Sharlee D’Angelo és a dobos Daniel Erlandsson élőben is olyan ritmusszekciót alkot, melyet joggal irigyelhet meg bárki napjaink nagy metal zenekarai közül. És természetesen Angela Gossow! Amellett, hogy úgy hörög, mint bármely edzett férfitársa, ő képviseli a legintenzívebb előadásmódot a bandán belül. Folyamatosan mozog a színpadon, olykor a közönséget, olykor zenésztársait lelkesítve, hogy adjanak bele mindent. A számok közötti rövid átkötő szövegeket pedig úgy adja elő, mintha régi ismerőseihez beszélne, nem egy több száz fős tömeghez.
A műsorban nem volt megállás, jött a „Ravenous”, a „Taking back my soul”, majd a fényképezőm épségével mit sem törődve nekem is muszáj volt bemennem a darálóba, mert annyi energia gyűlt fel bennem, hogy már nem bírtam ki egy helyben állva a személyes kedvencemet, a „Dead eyes see no future”-t! A „My apocalypse” és a „Revolution begins” után Daniel megmutatta, hogy is kellene dobolnia egy képzett metal zenésznek. Körülbelül 2-3 perces technikás szólója után semmi kétség nem maradt bennem afelől, hogy ott a helye az extrém metal dobosok legjobbjai között. Természetesen az Ammot fivérek is megcsillogtathatták tudásukat, a közönség nagy örömére. A „The last enemy” és az „I will live” again után jött az ő show-juk, egymást váltogatva szólózták végig az elkövetkező perceket, ami az „Intermezzo Liberte” számban csúcsosodott ki. Ezután egy klasszikus Arch Enemy témához nyúltak, a „Dead bury their dead”-hez, hogy visszavezessenek minket az őrült hangulathoz, ami egy rövid ideig átadta helyét a virtuóz önkifejezésnek. Természetesen a közönség ismét magára talált, és az utolsó számként felkonferált „We will rise” alatt ismét beindult a küzdőtér. Repültek a pengetők, majd a zenekar levonult a színpadról, de a gitárokat persze otthagyták, úgyhogy nem sokat kellett várni a ráadásra, mely ismét egy gitározósabb témával, a „Snowbound”-al kezdődött. Eljátszották még a „Nemesis”-t, aztán a „Fields of Desolation” után ipari mennyiségű pengetőt, dobverőket, törölközőket, setlist-eket, ásványvizes palackokat osztottak ki a rajongóknak, akik persze ezért nagyon-nagyon hálásak voltak! Végül az egész banda kivonult egy utolsó közös meghajlásra, és vége lett az év talán legegyedülállóbb bulijának.
Aki egyszer átéli azt, amit az Arch Enemy nyújt élőben, biztos, hogy keresni fogja az alkalmat, hogy újra és újra részese lehessen ennek az egyedülálló élménynek!
