As They Burn, Subliminal Merger, Inhale Me, Omega Diatribe, Suffer As Well – Koncertbeszámoló

Print Friendly, PDF & Email

2013. Sze 28, 19:16 :

2013. szeptember 23. @ Budapest, Dürer Kert

Bevallom, nem repestem az örömtől, mikor négy magyar gárda vicsorgott rám vissza a hétfő estére időzített As They Burn koncert flyeréről, annak viszont annál jobban örültem, hogy a különc, francia csapat első alkalommal hazánkat is érinti az aktuális európai körútjuk során. A márciusi Bonecrusher Fest kapcsán már futólag meséltem a srácok színpadi teljesítményéről, és bár akkor, ismerkedésünk hajnalán még nem estem extázisba a döbbenettől, érződött, hogy van potenciál a zenében. Ennek örömére, az őszi EU turné – immáron a februárban megjelent Will, Love, Life c. második nagylemez alaposabb ismeretében – tökéletes apropót szolgáltatott ahhoz, hogy felülvizsgáljam kapcsolatomat a párizsi arcokkal.

A szokásosnál is korábban érkeztem a Dürerbe, hogy a hét órára belőtt nyitás előtt még kényelmesen lefixálhassam az előzetesen betervezett ATB interjú részleteit. Egy kerthelyiségben elfogyasztott, kötelező hangulat serkentő után Kevin Trevor frontember állt is rendelkezésemre, majd percekkel a beszélgetés után már kaptam is a szalagot a csuklómra a kisterem bejárata előtt, szűk negyedórás csúszással pedig meg is kezdtük az esti disznólkodás első felvonását.

Előzetesen az ex-Moratorium jelzővel promotálták a pesti Suffer As Well-t, és noha nagyon éreztem, hogy ez kellene, hogy mondjon valamit, számomra csak annyi konklúzió jutott, hogy szembesültem a ténnyel, amiről már egy ideje egyébként is tudok, miszerint stílustól függetlenül, elég tetemes lemaradásom van a hazai underground szcénát illetően – de oda se neki, gondoltam, a S.A.W.-val még érezhetően pont időben vagyok, e név alatt ugyanis mindösszesen egy szám látott eddig napvilágot. A produkción azonban ez egyáltalán nem látszott, nyilvánvalónak tűnt, hogy nem első-zenekaros arcokról van szó. Nem volt túlspilázva a történet, visszafogott körítéssel, de annál súlyosabb muzsikával telt az első félóra. Hétköznap este, tíz embernek nyitni újoncként persze komoly kihívás, az ember nem sok mindent tehet a sikerért, én mégis azt éreztem, amit ebből ki lehetett hozni, azt kihozták a tagok.

A körülményekre reagálván, a színpadról való lelépés a küzdőtérre kötelezően felismerendő lépés volt a frontember, Szonti számára, ez meg is történt menetrendszerűen, mindemellett pedig a többnyire deathcore-t népszerűsítő témák is kellemesen döngették a falakat, amihez az este folyamán mindvégig szokatlanul egészséges hangzás is szépen asszisztált. Jó volt, tetszett, nem unatkoztam.

Merülésemet a „magyar-kórba” a táplálékláncban egyel magasabban szintet képviselő, szintén fővárosi Omega Diatribe-bal folytattam, ám ezúttal határozottan a másik irányba billent a mérleg nyelve. A masszív egy helyben ácsorgást egy dal után betudtam hatáskeltésnek, kettő után túlzásnak, három után már csak bénaságnak. Sosem fogom megérteni, hogy core zenét hogyan lehet ily módon előadni, amikor az egész lényege pont az istentelen energiák felszabadítása volna, nem pedig az, hogy a közönség akár kőszobrot is mintázhasson a gyökeret eresztő zenészekről. Számomra komolyan felfoghatatlan, hogy ezt egyesek mennyire nem ismerik fel, arról nem is beszélve, hogy általában ha valaki élvezi a zenét, akkor mozog is rá valamit.

A magam részéről az ilyesmit mindigis keményen bíráltam és súlyos hiányosságként értékeltem, ezért is különösen bántó azt mondanom, hogy még mindig ez volt a kisebbik probléma, maga a zene ugyanis még a látottaknál is eseménytelenebb volt. A hallottakat a tőlem telhető legjobb módon a War From A Harlot’s Mouth-féle mathcore-hoz tudnám hasonlítani, többek között azon meghatározó különbséggel, hogy a németek esetében Nico már önmagában őrült színpadi jelenségével képes eladni az egész zajhalmazt.

Valahogy az volt a benyomásom, hogy nagyon keménynek akarta feltüntetni magát a csapat, de ehelyett csak bosszantónak sikerült.

A frissen átélt sokk után valami megtört bennem és kényszeresen szabadulni akartam már az állatsimogatóból, hogy végre a tettek mezejére léphessünk, de ekkor még csak féltávon jártunk, ami a hazai felhozatalt illeti. Hosszú lesz még az este – sóhajtottam mélyet, majd egy kis relax levegőzés után visszatértem a terembe, hogy kiderítsem, az Inhale Me mit óhajt tenni kedélyállapotom javítása érdekében.

Első blikkre kimondottan szimpatikus HC/metalcore átmenetnek tűnt a sztori, a most debütáló új énekes, All That Remains pólójával még kiváltott belőlem egy elismerő bólintást grátiszba, úgyhogy aránylag könnyen megbékéltem a következő periódus programjával, bár Omegáék annyira elvették a kedvemet a további bemelegítéstől, hogy felhőtlenül élvezni azért még nem sikerült a műsort. Az én ízlésemet itt sem nagyon találta be a csapat, nekem egy picit túl dallamos volt a megközelítés, ez viszont már csak egyéni ízlés kérdése, a társaság jól próbálta eladni azt, amit csinált. Volt mozgás, volt kommunikáció, a „mi mozgunk bazdmeg, de a hangulat kettőn áll” szöveget meg magam sem mondhattam volna szebben, mivel az egybegyűltek a komolyabb motiváció láttán sem nagyon akartak jelentősebb szerepet vállalni a buliban. Hogy nagyon okosnak tűnjek, elmondom, hogy elhangzott a nemrégiben közzétett Find Your Voice c. nóta, és hogy még ennél is okosabb legyek, inkább nem nyüstölöm tovább azt a témát, amiben nem vagyok kompetens.

Feltételeztem, hogy hazai viszonylatban a Subliminal Merger kellett, hogy legyen a napi csúcsragadozó, ha már papíron nekik járt a legnagyobb figyelem a fő attrakció előtt. Papíron – hangsúlyozom, a kezdeti 15 perces eltolódás eddigre ugyanis szépen lassan, lépésenként bő egy órásra duzzadt, így szép magyar kifejezéssel élve: megszívták, de mi is, mert a magyarok közül messze ők teljesítettek (volna) a legjobban. Bennem már akkor elkezdett mocorogni valami (lehet, a szünetben elfogyasztott gyros), mikor megláttam a billentyűket az emelvény sarkában, hisz köztudottan bírom az elektronikával flörtölő keményzenét, és mint kiderült, ebben nagyon is jók a srácok.

A hangzással aznap tényleg csodát tettek az illetékesek, nem tudom, mikor hallottam utoljára annyira telt és zsíros soundot core berkeken belül, mint amivel Merger-ék hasítottak a hétfő éjszakába. Ezt csak tovább tetézte, hogy nekem tényleg baromira bejött ez a mellékállásban kicsit nu-metal-os beütésű, mégis igazi, odabaszós deathcore zúzda, a sampleres Farkas Péter jelenléte meg aztán abszolút telitalálat, az embert könnyűszerrel bedarálja az a lendület, ahogy Tarczi Tom vokáljával kooperálva lebontja az arcodat a zene. A vérlázítóan rövidre vágott szett dacára, a fasza breakdown-ok remekül megadták az egész feelingjét, sokszor kedvem támadt volna párosujjú patákat növeszteni és disznóként hemperegni a témák mocsarában – kár, hogy annyira übergyenge közönség gyűlt össze, hogy még a folyamatos bíztatás és minőségi dalok kíséretében sem történt gyakorlatilag semmi a küzdőtéren, pedig soha nem esett volna olyan jól egy életerős medvepuszi hátulról, mint most a Subliminal performja alatt. Mondanom sem kell, róluk sem tudtam amúgy az ég világon semmit a nagy találkozást megelőzően, hiányosságomat viszont azóta pótoltam, így bátran ajánlhatom minden esetleges érdeklődőnek a társaság nyáron kihozott és nem mellesleg teljesen legálisan, ingyen letölthető digitális debüt albumát Canvases cím alatt. Ódzkodnék a hülyeségektől, de a nyakamat tenném rá, hogy volt róla a Carnivore, a Weightless és zárásnak a Painted With My Blood, szóval próbálkozzatok csak velük lelkesen, mert megéri. Én is bárhol, bármikor vevő leszek rá megint!

Most, hogy vért izzadva kipréseltem magamból némi revíziót az előzenekarokról, igazi felüdülésként vinném tovább a bevezetésben megkezdett gondolatmenetemet az As They Burn kapcsán. Pár hete a pesti Mercenary koncert beszámolójában beszéltem róla, hogy rettentően kíváncsivá tett a headliner turné mivolta, és lényegében pont ugyanez a kérdés foglalkoztatott most is, elvégre a közelmúltra visszagondolva, tavasszal még porszem a gépezetben szinten tevékenykedett a brigád, második fellépőként egy hatzenekaros utazó cirkusz keretein belül, erre most bumm, itt a rivaldafény és egy 28 állomásos európai turné egyszemélyben. Egy dolog, hogy a Victory Records császárként támogatja a kezdeményezést, de ezzel egyidőben fel is kell nőni a feladathoz, hogy igazi főzenekarként tudják lehozni a bulikat. És hogy sikerült-e nekik? Az nem kifejezés…!

Kezdeném mindjárt azzal a bombameglepetéssel, hogy a srácok olyan saját, brutál fénytechnikát hoztak magukkal, hogy ez alkalommal nem is szükséges panaszkodnom a Dürer kistermének szegényes repertoárjára. A négy, egyébként baromi egyszerű színváltoztató fénycső egyszerűen a fotósok álmainak netovábbja, ezen túlmenően pedig testközelből is annyira mutatós, hogy már önmagában ez az eszköz hibátlanul biztosította a kötelező látványalapokat. A helybe viszont belefért még egy kis borítógrafika a szélekre, egyszóval tökéletes díszletet rittyentettek a technikusok az abszolút nulla helyi adottságokból.

Várakozásaimnak megfelelően a Medicine 2.0-val nyitott a setlist, illetve személyes favoritom, a When Everything Falls Apart is hamar terítékre került, a pörgős rajt mégis kevésnek bizonyult az egybegyűltek feltüzeléséhez, hiába koptatta tovább Kevin is az este frázisát, hogy jöjjön mindenki közelebb. Jómagamat is beleszámolva, 2, azaz kettő ember állt az emelvény előtt, ami a folytatásban még ha talán ki is egészült valamivel, egész egyszerűen nevetséges érdektelenségről árulkodott a távolságtartás. Ha enyhén szólva nem is kedvelem az ilyesfajta zenék célközönségét, mégis jót tett volna a hangulatnak, ha legalább egy kisebb karatés csoport képviselteti magát az eseményen, mert a többi jelenlévő egyszerűen képtelen volt felvenni az este ritmusát. Szerencsére a tagok teljes mértékben függetleníteni tudták magukat a közönségtől és 100%-os erőbedobással hozták nekünk a jobbnál jobb dalokat. Magam is készültem, immáron a két évvel ezelőtti Aeon’s War korongból is, melynek hála azon rendhagyó jelenségre figyeltem fel, hogy míg lemezen elég szembetűnő a különbség a 2011-es és az idei kiadvány között, élőben egészen kiváló összhang mutatkozik az egyes szerzemények között. Mellőztünk tehát minden nemű csapongást a stílusok között, mint ahogy az összes sztárallűrt és flancot is lehűtötték az olyan spontán felkiáltások, mint a „keep it real” és társai.

A Sons Of Shiva utáni fenti mosolyokat őszintén szólva én inkább az örömzenélés gyümölcsének tulajdonítottam, semmint a nézők megjutalmazásának, mert azt erősen kétlem, hogy aznap bárki is elégedett lett volna a visszacsatolásokkal, de a lényeget, az élményt így is megkaphatta az, aki nem csak sörözni jött le a klubba. Lehet, nekem vannak túlzott elvárásaim, de bárhogyan is, én kitartok amellett az álláspont mellett, hogy egy ilyen műsor után jóval nagyobb elismerésre szolgált rá a banda, mint amennyit sikerült érzékeltetni velük.

Setlist: 1. Medicine 2.0; 2. F.R.E.A.K.S.; 3. When Everything Falls Apart; 4. Distorted Rules; 5. A New Area For Our Plagues; 6. Aeon’s War; 7. Dream Collapse; 8- The Conscious Man; 9. Psyhoactive Green Fairy; 10. Phylosophical Research Society; 11. Frozen Vision; 12. Sons Of Shiva.

Szintén csalódáskeltő volt a Dürer azon rejtélyes és sajnálatos módon, mára szokványossá vált jelensége, hogy szinte még az utolsó dal visszhangjai alatt, másodperceken belül teljesen kiürült a hely, így jóformán mire leértem az aulába, már csak zenészek lófráltak fel-alá a nagy pangásban.

Túlzás lenne tehát azt állítani, hogy fantasztikus estének lehettem tanúja vagy hogy ne lettek volna üresjáratok, netán mélypontjai a szervezésnek, az viszont biztos, hogy az ATB-n semmi nem múlott és meglepő módon, határozottan megértek a headliner szerepre. A hazai színtér temetését egyelőre elnapoltam, a Subliminal Merger nevét garantáltan megjegyeztem, de becsszó, egy Suffer As Well partyt sem fogok megvetni a jövőben – mondjuk legközelebb, egy hasonló kaliberű külföldi banda árnyékában.

Ezt a cikket eddig 483 alkalommal tekintették meg.

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..