2023. október 21. @ Miskolc, Corner Stage
Egy meglehetősen sűrű nyár után a lemezismertetőkkel csúnyán lemaradtam, így az év hátralévő részében koncerteken csupán az „odaadó közönség egyik tagja” minőségben terveztem megjelenni. Nade, ahogy az lenni szokott, az élet ezúttal is másképp hozta… Mielőtt belefogok a látottak-hallottak felidézésébe, íme az Atomic sztori néhány mondatban:
Valahol Miskolc beton-dzsungelében, 1983-ban összejött négy fiatal és megalapították az Atomic thrash metal bandát. Ezt követően 1996-ig többek között olyan kis metálhimnuszokat írtak, mint a Haláltábor, a Győzelem nélkül, a Törvénytelen törvények, az Egy csepp a tengerben, majd pedig jött a felejthetetlen Slashing Victory a maga kilenc haláltáncával. Két évvel ezután a csapat hosszú szünetre ment, messzire a reflektorfénytől, majd húsz évvel később váratlanul újra feltűntek az underground vérkeringésében. 2018-ban leigazoltak a Metal ör Die Records-hoz, amely megjelentette második stúdió albumukat, a Separate Races-t, négy évvel utóbb pedig – szintén a Metal ör Die gondozásában – kiadásra került a Hate Transplant, amely azóta is folyamatosan zsebeli be az elismerő hazai és nemzetközi kritikákat. Ezalatt szép csöndben közeledett a banda 40. születésnapja, amit Tomiék egy nagyobb szabású miskolci mulatsággal kívántak megünnepelni.
A bulin való megjelenésem aznap finoman fogalmazva is bizonytalan volt, mivel egy órával a kapunyitás előtt még javában utaztam Miskolc irányába, így egyáltalán nem készültem rá, hogy arról beszámolót fogok írni. Valamilyen csoda folytán mégis hazaértem időben, mi több, még pont jutott némi idő vacsorára, átöltözésre, valamint a koncert előtt a jóbarátommal meginni két deci „jóféle tokaji édes szamorodni”-t. Szerencsére az eddigieken felül, még az alkalomhoz illő Atomicos pólót ugyancsak sikerült előtúrni a szekrényből. Az este folyamán nagyjából tízen kérdezték meg, hogy hol hagytam a „haditudósító zubbonyom”? Válaszomon, hogy „szimplán csak iszogatni és szórakozni jöttem”, egyenesen felháborodtak. Szóval zubbony ide vagy oda, ez történt az Atomic 40-en:
Valamivel kapunyitás után érkeztünk, de már alig találtunk szabad helyet a pultnál. A Corner Stage nem nagy kocsma, nagyjából 100–120 ember befogadására képes, melyből jó ha 20 ülőhely akad. Erőssége nem is a nagy alapterületben vagy a kényelmes bárszékekben keresendő, sokkal inkább a mindenkori kínálatban szereplő whisky-különlegességekben. Aki olvasta a néhány hónappal ezelőtti Atomic interjúm, az tudhatja, hogy Szilágyi Tamás barátunk is ezt az italt preferálja, tehát a választás, a banda születésnapjának megünnepléséhez, a lehető legkézenfekvőbb helyszínre esett. A közönség lelkesen gyülekezett, azonkívül az Atomicosok is még javában hangolgattak, amikor megittam az első whiskym – ezt az este folyamán nagyjából még 10–15 követte. Egy ausztrál cuccal kezdtünk, amit pillanatokon belül egy másik követett, majd kipróbáltunk valami távolkeletit, illetve két amerikait egyaránt, miközben folyamatosan érkeztek az ismerősök, barátok. Megszokásból, fél szemmel és füllel azért mindig a csapatot sasoltam, hogyan állnak épp az Úr színe előtt. Mindent maguknak állítgattak be, és elmondhatom, hogy látványosan a maximumra törekedtek, ami az este folyamán teljesen kifizetődött!
Az első adandó pillanatban kiszabadultam az ismerősi gyűrűből, s odaugrottam Stauderer Jánoshoz, aki addigra teljesen kipakolt. Hatalmas gyűjteményéből ezúttal néhány brazil BM, továbbá egy-két death/grind őrületet szereztem meg magamnak, illetve az egyik havernak. A saját dolgai közül egy hosszúujjú Krampüs pólót újítottam be, míg mások – érthető módon – főként az Atomic-mörcsöt keresték. Még a kezdés előtt többen fotózkodtak a zenekartagokkal, mások autógrammot kértek, én pedig beálltam a pult előtti sorba…
Őszintén bevallom, a nagy „bótozásban” nem azt figyeltem pontosan hány órakor csaptak a srácok a lovak közé, de talán még háromnegyed kilenc előtt lehetett. Mindenesetre elpakoltam, feltankoltam valami német whiskyből, aminek a nevére nem emlékszem, de szép üvege volt, majd törekedtem eljutni az első sorba. Mire nagy nehezen előre verekedtem magam már a Hate Transplant közeledett a vége felé. A folytatásban csak úgy peregtek a dalok, szépen vegyesen, mindhárom nagylemezről: Slashing Dreams, New Inquisition, Idle Droops, My Justice, Devil Race, Down…, Forced Infuriated, The Border, Spin stb.
Mindenki számára hatalmas örömöt okozott, és nem mellesleg sokat dobott az egyébként is emelkedett hangulaton, hogy az este folyamán a korábbi, még az iskolás korszak tagjai, szintén felbukkantak a „színpad” körül. Leírhatatlan érzés volt újra, vagy épp először látni ezeket a veterán miskolci zenészeket, akikről annyi legendát hallani mind a mai napig! Számomra azonban a dobos szekció, az Idle Drops-ra beugró Kiss László, illetőleg a Forced Infuriated-re beköszönő Csibi Attila dobjátéka maradt emlékezetes. Itt jegyzem meg, hogy a hangosítással, illetve a keveréssel való koncert előtti hosszas pepecselés – ahogy már írtam – abszolút kifizetődött, mert az est első felében elképesztő tapsviharral, éljenzéssel, na és persze őrült headbangeléssel honorálta a produkciót majd minden jelenlévő. Az új album dalai közül a Devil Race és a Digital Tumor szólt a legerősebben, de nagyon élveztük a legújabb Atomic szerzeményt, a Headbangeleket is.
Az est második felében úgy a zenészek, mind a közönség egyaránt jobban feloldódott. Következett az „iskolás Atomic” korszak, felhangzott a Haláltábor, indult a pogó. Nem tudom volt-e, aki megúszta, bevallom én nem is akartam. Jó volt végre úgy szórakozni, hogy nem kellett attól tartani, hogy valamelyik részeg zokon veszi, ha fellökik. A hozzávetőleg 100 főből legalább 15–20-an az est további részében jól elpüföltük egymást. Hihetetlen élmény volt végre egy tömbben hallani az olyan dalokat, mint a Segíts nekem Death Metál, a Pontos légy, Kaszás, a Cápa, a Gyilkos rózsa, az Atomkorszak, a Temető és a Sátán Metál. Ebből a csokorból nem szívesen emelek ki egyet sem, mert egyrészt a pogóban – természetesen whiskyvel a kezemben, amit Tomi töltögetett a számok között – nem arra figyeltem, hogy minden húrt pontosan lefogtak-e a srácok, másfelől ezeket a hamisítatlan „borsodi sagákat” sokkal inkább élvezni kell, nem elemezgetni.
Az est utolsó szakaszában két Lepillantóküllő nóta, a Dödöle és a Hová mégy, Te…? is felcsendült. Ekkorra már a táncos szekció legtöbb tagja túl volt legalább egy asztal alá esésen, ám a jókedv töretlen maradt. Az utolsó kanyarból a legemlékezetesebb nekem a Hell Inside marad. Az esetet megörökítő fénykép szerint, valahol a refrén környékén egy teli pohár piával készülök beesni éppen a küzdőtérről a „színpadra”, ám a gravitáció ekkor már nem hatott rám, így mindannyian elkerültük a szerencsétlenséget, és láss csodát, még az italom se ömlött ki!
A közel két és fél órás koncert végén, a leghűségesebb rajongók tortát kaptak, és még hosszasan elbeszélgettünk.
Zárásként nem fogok klisékkel dobálódzni! Aki nem jött el, annak lelke rajta, hiszen nem tudja mit hagyott ki! A magam részéről nem kívánok mást az Atomicnak, csupán további sikerekben gazdag még legalább 40 esztendőt! Szolnokon találkozunk!
